Az eleven, nagybetűs színháznak lehet áldottan szerencsés szemtanúja mindenki, aki megnézi a Caligula helytartóját. Szász János rendezésében olyan attrakció született a Nemzeti Színházban található Gobbi Hilda Színpadon, amihez foghatót talán még sosem láttam. Székely János darabja éget, a szavai felsértik a néző bőrét, a húson áthatolva kúsznak a lágy szöveten keresztül egyre beljebb, míg végül a mondatok a csontokra tekeredve szorulnak a nézőkbe. Minden gondolat, ami elhangzik, bennünk lüktet tovább.

Kristán Attila és Bordás Roland a Caligula helytartójában (fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház)

A középen elhelyezett színpadteret két oldalról, egymással szemben ülik körbe a nézők, és bár látjuk, figyeljük a túloldalt helyet foglaló idegeneket, amint elsötétülnek a fények, és megkezdi szellemi csatáját a két főszereplő, megszűnik a tér és az idő, a mellettem és a szemben ülő, és abban az illúzióban úszom egyre mélyebbre, hogy amit látok, az a valóság. Az érzékek csalódása és a római kori „díszlet” ellenére a Caligula a máról, a mai Magyarországról szól. Olyan élesen, olyan pontosan, hogy az már fájdalmas. Megrendítő, és ijesztő.

Trill Zsolt a Caligula helytartójában (fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház)

Székely János ezt a darabot az 1970-es években vetette papírra, Szász János rendezésében pedig talán aktualizálás nélkül aktuálisabb, mint valaha. Minden mondata kiált azért, hogy megértsék, megjegyezzék és idézzék. Ez, a gondolatok dübörgő gőzmozdonya könnyen vakvágányra futhatott volna a didaktika kötött pályáján, azonban a rendezés és a színészi játék magabiztosan, és megállíthatatlanul zakatol a néző felé.

Az előadás címszerepében Trill Zsoltot láthatjuk, aki azzal a szándékkal és paranccsal érkezik meg, hogy az őrült császár, Caligula szobrát a templomba bevigye, és akárcsak egy rejtett zugban is, de felállítsa. A zsidók azonban ezt nem engedik. Ahelyett, hogy a helytartó erőszakkal érvényesítené a parancsot, emberi mivoltából adódóan, szeretné megérteni, hogy ezt a „csekély” császári kérést, miért fogadja ily’ konok ellenállás. Audienciára hívja a zsidók vezetőjét, Horváth Lajos Ottót, és kezdetét veszi az utóbbi évek talán legátütőbb szellemi párharca, amit színházban láthatott a közönség.

Elől Horváth Lajos Ottó a Caligula helytartójában (fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház)

A szellem arénájában járunk, fokozatosan közelednek egymáshoz a felek, először üres szavakat, közhelyeket hallunk, majd sorban egyre több rétegtől és álarctól válnak meg, míg a végére eljutunk egy olyan mitikus állapotba, amelyben meztelenül állnak előttünk. A helytartó és a rabbi is felfedi mindazt, amit saját magán kívül más nem tudott. Sorsdrámából villámcsapásszerűen váltunk át a vallás kérdéskörét boncolgató élethelyzetbe.

A Caligula helytartója egyszerre szól a hitről, az emberről, az elmét összemorzsoló súlyos döntésekről és a hatalomról. Létezik isten, vagy csak a fejünkben él? Nem lehet, hogy az ember alkotta az urat a saját képére, és nem fordítva? Kreálhatunk-e magunk istenséget? Az a bűnös, aki a parancsot kiadja, vagy az, aki kritika nélkül végrehajtja? Valóban addig marad fenn a zsarnokság, amíg az emberek a háborútól félve csak tétlenül tűrnek?

Trill Zsolt a Caligula helytartójában (fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház)

Trill Zsolt remek, az elején fölényes és hatalmas, a végén megtört és tanácstalan, azonban végig, minden másodpercben emberi, és őszinte. A kétely akkor is ott vibrál a szemében, amikor szavaival, testével és arcával is az ellenkezőjét sugározza. Horváth Lajos Ottó elemi erőket mozgósít, ő irányítja a párharcot, olyan érveket sorakoztatva fel, amelyek élesebbek a pengénél, és mélyebbre hatolnak a kardnál. Ketten szimbiózisban léteznek a színpadon, külön-külön is erősek, de együtt megrengetik azt.

Szász János rendezésében olyan előadás született a Caligula helytartójából, amit látni és érteni kell.

Kiemelt kép: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház