„A szabadság adakozóvá, a bezártság pedig önzővé tesz” – interjú Cserhalmi Györggyel

Korunk egyik legjelentősebb férfiszínésze, akit pályafutása során közel 100 színdarabban láthatott a közönség, és több mint kétszáz filmben játszott. Wim Wenders német filmrendező a 10 legjobb színész között említette őt. Cserhalmi Györggyel, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és Balázs Béla-díjas érdemes művésszel beszélgettünk.

Hogy van?

Köszönöm jól. Meglátogatott a lányom és az unokáim, itt voltak egy hétig, nemrég mentek el. A járványhelyzet miatt ugyanis tavaly április óta Kékkúton élek egyedül, csak akkor megyek Pestre, ha valamit el kell intéznem.

Kapott már oltást?

A kezeléseim miatt „kötelező” a vakcina, hiszen csak egy hasnyálmirigy rákot kellett túlélnem.

Mivel foglalja el magát egész nap?

Nem unatkozom, mert amikre emlékszem, elbeszélések alapján tudok, és amiket fényképekből, levelekből kisilabizálok, leírom. A lányomnak csinálom, mert szeretnék neki adni valamit. Vannak dolgok, amik soha nem jöttek szóba köztünk, vagy csak én gondolom úgy, hogy nem beszélgettünk róla eleget. Szeretnék megmenteni valamit a múltamból, az emlékeimből. Eljött az ideje, hogy a fontos dolgok leírva is meglegyenek. Még akkor is, ha négyszemközt már beszéltünk róluk.

És mihelyt kinyit a piac Káptalantótiban, elmegyek és megveszem a virágmagokat, a csemetéket és elkezdem elültetni őket, ahogy tavasszal illik. Sajnos ezt eddig el kellett halasztanom a fagyok miatt.

Ha visszatekint az életére, van-e olyan tanácsa, amit az unokáinak feltétlenül elmondana?

Ez nemcsak az én életem, hanem a mi életünk, a koré, amiben élünk, tehát ugyanúgy az anyámé, az apámé, a testvéreimé, a pályatársaimé is. Én nem analizálom magam, hogy éppen hol tartok, vagy mit csinálok. Örülök, hogy egyelőre abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a mi életünkről valamiket papírra vethetek. Az ebben foglaltakat adom a családomnak útravalóul.

Édesanyja operaénekes volt, édesapja miután megjárta a frontot szintén színházi ember lett. Egyértelmű volt az ön számára, hogy a színészi pályát választja?

Szerettem volna vívóedző lenni, de nem voltak kiugró eredményeim, ezért úgy gondoltam fölösleges lenne, ha versenyzőként sem hozom a megfelelő szintet. És hát volt ez a másik opció, hogy akkor színész leszek.

Jó döntésnek bizonyult, hiszen egészen kivételes karriert futott be. Volt példaképe, aki miatt ezt a hivatást választotta?

Elsősorban Latinovits Zoli miatt. Akkoriban sok példaképem volt, mert minden nap a színházban voltam, vagy azért mert statisztáltam, vagy azért hogy megnézzek egy előadást. Említhetném Linka Gyurit és Nagy Annát is. De az igazi példaképem Zoli volt. Tíz éves voltam, amikor A királyasszony lovagjában statisztáltam, és az apródját játszottam, később azzal a monológgal jelentkeztem az akkor még Színművészeti Főiskolára. Zoli haláláig tartott a barátságunk, és onnantól még tart az enyém, amíg élek. Nagy szerencsém van, hogy találkozhattam egy ilyen nagy formátumú emberrel.

Miért akart színész lenni? Mit akart megmutatni a világnak?

Nem volt konkrét okom. Úgy éreztem, nem értek semmihez, és gondoltam, majd így elvergődök napról-napra. (Nevet) Nem tartottam valami nagyon nagy dolognak a színészetet, hiszen minden nap részese voltam. Egy dolog viszont elgondolkodtatott: a színészek máshogy viselkednek a klubban, az utcán és máshogy a színpadon. Ez elég hamar szöget ütött a fejemben. Főleg azért, mert a színpadon sosem láttam a hátukat, mindig mindenki szemben volt. Ennek hatására megszületett bennem egy olyan elhatározás, hogyha én színész leszek valaha, akkor a magam képére változtatom a rendszert, mert azt gondoltam, hogy a színészet térbeli dolog, legalább háromdimenziós. Amit addig láttam, az pedig szinte csak egy dimenzió volt. Amikor felvettek és elkezdtem gyakorolni a szakmát, sok olyan ifjonccal találkoztam, akik bár rendezői szakra mentek, de körülbelül ugyanazokat a dolgokat vették észre mint én. Át is alakítottuk az egész színjátszást.

Hogyan élte meg a főiskolás éveit?

Nagyon szerettem oda járni. Igaz, hogy az osztályfőnököm, Békés András nagyon keveset volt velünk, mert az Operaháznak volt a rendezője, és állandóan rendezett, ezért nem jutott ránk elég ideje. Ezért aztán a Székely-Zsámbéki páros vette át az osztályunkat, ők foglalkoztak velünk. Onnantól kezdve a főiskolai élet aranyélet volt, másfelől pedig ott volt Nádasdy Kálmán rektor úr, aki elképesztő órákat tartott, de említhetem Szöllősi Andorné Piroska nénit is, aki a művészettörténetet oktatta és ott volt Pintér Tamás, aki a színpadi mozgásba avatott be minket. Rengeteget kaptunk tőle, én még pluszban is, mert bevett a kaszkadőr csapatába.

Mi volt az a legfontosabb gondolat, amit a főiskolán kapott, és ami egy életen át elkísérte?  

Én abból indultam ki, hogy a valakihez, vagy valamihez való hűség alapvetés. Mindig ehhez tartottam magam, mert szerintem az árulás az egyik legnagyobb bűn. És valljuk be, ez a színházi világban is előfordul.

Ezt az osztályának is sikerült átadnia?

A hűséget egymáshoz, a darabhoz, valamiféle szellemiséghez, amit együtt akarunk képviselni azt a diákjaim is megtanulták. A másik, amit fontosnak tartottam átadni, hogy a gondolati gazdagságnak nagy szerepe van a színész életében. Viszont ezzel óvatosan kell bánni, mert az ötlet az nem gondolat. A gondolati arzenál arra való, hogy abból kiválogassuk az adott szerepre alkalmas eszközöket. Tanítás közben arra jöttem rá, hogy nem tanítani kell, hanem felszabadítani. Ez mozgatta a fantáziámat és azt vettem észre, hogyha egy tehetséges ember minél több szabadságot kap, annál pontosabban látja a saját maga és a környezete helyzetét. A szabadság adakozóvá, a bezártság pedig önzővé tesz. Azt hiszem ez a nyitottság lett a diákjaim szakmai- és a magánéletének egyik alappillére. Sosem vártam el, hogy mindenben egyetértsenek az osztályfőnökükkel, hiszen a szabadságnak az is része, hogy egy osztály nagyon komoly vitafórum is. Lehet, hogy ezzel megnehezítettem a pályakezdésüket, de azt gondolom, hogy hosszú távon megtérül majd. Bár nem olyan régen küldött nekem valaki hivatalos statisztikát arról, hogy az én osztályom dolgozik a legtöbbet filmekben és színházakban. Nagyon büszke vagyok rájuk.

Mitől jó egy színész?

Van egy hitelességi mutató, ami alá nem szabad bemenni. Ez a fegyelemben rejlik. Én a fegyelmezetlen tehetséget nem tudom értékelni. Azokat a színészeket becsülöm, akik nem adják el a színdarabot, a szerepüket egy gatyaletolásért, egy poénért, hanem pontos metrum szerint működnek. A legdühösebb például azért voltam a diákjaimra, hogyha valamit kidolgoztunk egy bizonyos időintervallumra, és attól eltértek. Ez a fegyelem hiánya miatt történhetett meg.

Rengetek darabban és filmben játszott. Van olyan szerep, ami kimaradt?

Van, bár hozzá kell tennem, hogy utólag meg akarták adni: ez A vihar Prosperója. Amikor felkértek rá, akkor már 60 éves voltam, és azt mondtam a rendezőnek, hogy ezt 40 évesen kellett volna eljátszanom. Erre azt válaszolta, de hát Prospero egy öregember. Mondtam neki, hogyha egy 60 éves öregember eltöri a varázspálcáját, az nem olyan megrázó, de ha egy 40 éves teszi meg, abban benne van a tragédia.

Ha lenne egy színháza, mire fektetné a hangsúlyt?

A szeretetre. Csak ez tudja működtetni a dolgokat a mai világban. Olyan helyről jön, ami originális, nem kerül pénzbe, és az embernek nem megerőltető feladat szeretnie a másikat. Az én színházamnak ez lenne az alapja. Van a hagyománynak egy megőrzendő része, amihez tűzzel, vassal ragaszkodnék. De a legfontosabb tényező számomra a következetesség. A szeretetben is következetesnek kell lenni és minden egyébben is. A következetesség pedig arról szól, hogy a színházban jelen vannak a kortárs társművészetek is. Társművészetnek tartom az építészetet, a képzőművészetet, a zenét, melyek ugyanolyan érvénnyel jelennek meg a színpadon, mint maga a megrendezendő produkció. Tehát olyan környezetet biztosít, amiben megint csak van valami, ami a hitelességhez közel áll.

Ha újrakezdhetné, akkor is ezt a hivatást választaná?

Nyilván ezt az új életet csak ebben az évezredben kezdhetném el. Fogalmam sincs, hogy akkor miről szólna a színház. Éppen úgy nem tudom, mint ahogy senki sem. Pláne, ha még beteszi a lábát egy-két ilyen járvány. Egy dologban reménykedem, hogy a következő évben a járványt rációnak fogják hívni, és akkor végre valami jó is történik velünk. (Nevet)

Kiemelt kép: Cserhalmi György (Fotó: Kallos Bea / MTI)