A sötétben mindenre fény derül – Black Comedy a Tháliában

A Black Comedy egészen merész koncepcióval rukkol elő: miközben a közönség mindent lát, a szereplők vaksötétben tapogatóznak. Ez annyit jelent, hogy a történet hőseit váratlanul elkapja egy áramszünet, és onnantól kezdve következetesen semmit sem látnak, a nézők viszont végigkísérhetik, ahogyan ide-oda botorkálva próbálnak boldogulni a koromfekete térben. Valóban merész vállalás ez, hiszen a véletlenül eleső, egymásba ütköző, végtagjaikat beütő szereplők helyzetkomikumából fakadó humor könnyen kifulladhatna. Ám Vida Péter rendezése mindig képes megújulni, így az előadás nem ismétli önmagát és végig humoros marad.

A darab egy igazi klasszikus vígjáték, annak minden bájával és komfortos, támaszt nyújtó kiszámíthatóságával együtt. A történet szerint Brindsley (Jámbor Nándor), a feltörekvő, szegény szobrász és friss menyasszonya Carol (Sóvári-Fehér Anna) vendégeket várnak: a lány apját (Bede-Fazekas Szabolcs), illetve egy híres műgyűjtőt (Hunyadkürti István), aki érdeklődik a férfi szobrai iránt. Mivel Brindley igencsak szegényes körülmények között él, kölcsönvettek pár elegáns bútordarabot és műtárgyat a szomszédban lakó Harold Gorringe-től (Sipőcz András), hogy lenyűgözzék a vendégségbe érkezőket. Azonban váratlanul elmegy az áram, így teljes sötétségben kell fogadni őket – és mivel 1960-as éveket írunk, nem lapul mindenkinek a zsebében egy eszköz, amivel lehetne világítani. Innentől fogva pedig kezdetét veszi a cirkusz, a szó minden jelentésével és árnyalatával együtt.

A darab legizgalmasabb és legegyedibb sajátossága, hogy a nézők a szereplőkhöz képest valóban fordítottan élik meg a fényviszonyokat. Az előadás leeresztett függönnyel kezdődik, amely csak néhány perc elteltével emelkedik fel. Brindsley és Carol a darab elején még egy számukra fényárban úszó szobában pakolásznak, mi nézők azonban ebből semmit sem látunk. Amikor azonban rövidesen elmegy az áram, felemelkedik a függöny, és onnantól kezdve megcserélődik a helyzet: mi mindent látunk, a szereplők viszont semmit. Ha előkerül egy öngyújtó vagy bármilyen más fényforrás, a látási viszonyok kiegyenlítődnek: a színpadi fények elhalványulnak, és mi is csupán annyit érzékelünk, mint a történet szereplői. Ez az izgalmas mechanika nemcsak egyedivé teszi az előadást, hanem számtalan lehetőséget is magában rejt. Ezt pedig Peter Shaffer, a darab szerzője ki is használja.

Az író klasszikus vígjátéki szerkezetet követve gondoskodik arról, hogy a történetben mindig legyen egy újabb esemény, amit várni lehet. Eleinte csupán Brindsley és Carol tartózkodik a színen, így amikor beüt a baj, szinte borítékolható, hogy szerény kis lakásukba szépen lassan egyre többen érkeznek majd. És természetesen minden új vendég tovább bonyolítja az eleve nem túl fényes helyzetet. Az elutazott szomszéd is visszatér – de vajon feltűnik-e neki, hogy Brindsley-ék a saját bútorain üldögélnek? Aligha adódhatna alkalmasabb pillanat egy volt szerető (Szabó Erika) váratlan felbukkanására, mint egy áramszünet – de felismerik-e egymást a sötétben? És mi történik, amikor megérkezik a műgyűjtő? Peter Shaffer története biztos kapaszkodókat kínál a közönségnek: mindig van mit várni, és az újabb felállásokból rendre friss poénok születnek. Vida Péter rendezése pedig gondoskodik arról, hogy a szituáció mindvégig hihető és működőképes maradjon.

Bármi is történjen éppen, bárki is legyen fókuszban, egyik karakter sem feledkezik meg arról, hogy ő épp a színen van – vagyis nem meredten bámulnak maguk elé, és hallgatják a történéseket, hanem aktív szereplőként viselkednek, figyelembe véve azt, hogy a történet szerint senki sem látja őket. Mi persze végigkövethetjük, ahogyan a sötéttől félő, majd a szomszédba átmenekülő Miss Furnival (Udvarias Anna) a sötétben végigkóstolja a bárpult kínálatát, vagy ahogy a sötétben megérkező volt szerető, Clea arcokat vág, amikor éppen róla beszélnek a többiek. A humorforráson túl azonban olyan apró gesztusok is hihetőbbé teszik a szituációt, mint amikor Carol a lépcsőn ül, és idegességében a lépcső szélén húzogatja fel-le a talpát – egy önfeledt mozdulat, amelyet az ember csak akkor enged meg magának, ha tudja, hogy senki sem látja.

A Black Comedy tehát ígéretes, ám rizikós feladatra vállalkozik azzal, hogy nem pusztán egy jelenet erejéig, hanem az egész előadásra bevállal egy ennyire rendhagyó mechanikát. Nehéz hihetően eljátszani, hogy az ember nem lát semmit, miközben valójában fényárban úszik minden, és talán hasonlóan nehéz olyan poénokat teremteni, amelyek nem merülnek ki abban, hogy a sötétben orra esnek a karakterek. Vida Péter rendezése azonban mindig talál módot arra, hogy friss maradjon, a színészek pedig egytől egyig úgy játszanak, mintha tényleg semmit sem látnának. Sóvári-Fehér Anna távolba meredő tekintete, ha csak ebben az apró kiegészítésben is, de külön említést érdemel. A Black Comedy így hát beteljesíti, amit ígér: önfeledt, különösebb tét nélküli szórakozás, egyedi koncepcióval.

Kiemelt kép: Jelenetkpé a Black Comedy című előadásból (Fotó: Kállai-Tóth Anett)