„A séta a leguniverzálisabb nyelvünk” – Interjú a 10 éves Mandala alkotójával, Somló Dáviddal

Sétáló emberek, kezükben kis hangszórókkal, egy magától alakuló, spontán koreográfiát követve. Somló Dávid Mandala című részvételi performansza tíz éve járja a világot. A jubileum alkalmából március 7-én és 8-án a MU Színházban látható az előadás – nem is egy, hanem háromféle formában. Az alkotóval rituálékról, a „hangmasszázsról” és a részvétel szabadságáról beszélgettünk.

Hogyan indult el tíz éve a Mandala útja? Egy hirtelen ötlet volt, vagy hosszú folyamat?

Gyakorlatilag egyetlen éjszaka alatt állt össze a koncepció egy üres lakásban. Két korábbi alkotói élményem találkozott: egy londoni alagútban rendezett hangperformanszom és egy ezzel párhuzamosan futó részvételi performanszunk egy táncossal, ahol a nézőknek szavak nélkül kellett tárgyakat elrendezni egy térbe az előadás elején. Ehhez jött még David Zambrano Passing Through módszere, ahol a táncosok hangyabolyszerű, egymást keresztező mozgása adja a koreográfia alapját. Azt éreztem, van valami elemi abban, ha a nézők maguk mozgatják a hangokat, és a zene a sétán keresztül születik meg. Ezt kezdtem el kidolgozni, a végleges formáját két-három év alatt nyerte el, előadásról előadásra alakulva. Mivel az előadás részvételi, így nem mindig könnyű, hogy ki is legyenek próbálva a forma részletei. Az alkotófolyamat elején így mindig kellett egy tucatnyi embert kerítenem, akikkel csiszolhattam a formát, a keretet és az instrukciókat. Már maga a szituáció is magában hordozza a korlátozást és a szabadságot egyszerre, amely miatt kialakul egy intenzív játék, ami egyszerre koreográfia és közösségi élmény is.

Miért pont a „Mandala” nevet kapta a darab?

A cím a buddhista gyakorlataimhoz is kapcsolódik. Eredetileg úgy képzeltem, hogy az útvonalakat krétából vagy homokból rajzoljuk fel, amik a végén elmaszatolódnak és eltűnnek – mint a homokmandalák. Bár végül a szigetelőszalag praktikusabbnak bizonyult, a lényeg maradt: egy ideiglenes szakrális tér jön létre, ami az előadás végén megszűnik létezni.

Sokan félnek a „részvételi” színháztól. Miért lehet ijesztő beállni egy ilyen helyzetbe?

A legtöbben attól tartanak, hogy „teljesíteniük” kell, vagy hogy rajtuk lesz a reflektorfény, és szórakoztatónak vagy ügyesnek kell lenniük. Én pont ezt akartam elkerülni: itt nincs jó vagy rossz döntés. Csak sétálni kell egy hangszóróval a kézben. Ez egy szelíd módja annak, hogy láthatóvá váljon az univerzális emberi minőség anélkül, hogy bárki kényelmetlenül érezné magát. A performansznak fontos része az utána lévő közös beszélgetés, amikor megbeszéljük közösen, hogy kiben mit váltott ki ez a részvételi élmény.

Említetted a „hangmasszázst”. Mit élnek át ilyenkor a résztvevők?

A zene több szólamú, mindenki egy-egy szeletét kapja a kompozíciónak. leginkább az ambient zenéhez tudnám hasonlítani. A hangszórók fizikailag is vibrálnak, és az emberek sokszor elkezdenek játszani velük: odatartják egymás testéhez, és a rezgéseken keresztül kapcsolódnak. Érdekes módon ezt a „hangmasszázst” szinte mindenhol csinálják, kivéve a nagyon zajos nagyvárosokban, mint Isztambul vagy Kairó – ott mindenki inkább megtartotta magának a saját kis hangját. Érdekes, hogy körülbelül 110-120 csoporttal csináltam és mégis kevés eltérésre emlékszem. Néha vannak emberek, akik letérnek az útvonalról és bolyonganak, vagy nagy ritkán nekiállnak néhányan dudorászni. De nagy általánosságban körülbelül ugyanazt a mintázatot lehet megfigyelni. Van, hogy én is részt veszek a performanszban és akkor például nagyon figyelek arra, hogy ne ajánljak a csoportnak újdonságot. Például nem kezdek el gyorsabban vagy lassabban sétálni. Inkább én követem a csoport ajánlatait.

Volt olyan visszajelzés az évek alatt, ami téged is mélyen megérintett?

Igen, a megosztások során sokszor jönnek elő nagyon erős pillanatok. Volt, aki sírva fakadt, vagy épp szülőként a saját gyermeke „felnövését” látta bele a folyamatba, ahogy kívülről figyelte őt. A Bánkitó fesztiválon egy Szlovákiából érkező résztvevő például azt mesélte, hogy bár nem tudta, mit „kellene” éreznie, a végén úgy élte meg, mintha eggyé vált volna egy fával az erdőben.

 Tíz év után mit ad neked ma ez a darab?

Azt érzem, ezt a darabot akár életem végéig tudnám csinálni, mert nem rólam szól, hanem a szituációról. Ez nem egy elavuló történet; mindig a jelenben van, mert mindig azok az emberek alkotják meg, akik éppen ott vannak. Számomra ez egy „instant rituális élmény”, ami segít szavak nélkül is átélni a közösséghez tartozást

Kiemelt kép: Somló Dávid (Fotó: Molnár Dóra)