Az orosz drámák elemzését mindig úgy kezdem, hogy deklarálom, nekem az a szenvedés, ami ezekből áradni szokott, borzasztóan frusztráló, de nem a jó értelemben, így a megtekintésükkor a rendezésre és a színészek játékára koncentrálok, a véleményem ennek ellenére többnyire szubjektív is marad. Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című művére azért esett a választásom az eSzínház felületén, mert kíváncsi voltam Porogi Ádám alakítására az Exit Generáció berkein belül. Mikó Csaba zseniális adaptációjában és Farkas Ádám rendezésében láthatjuk ezt az igencsak abszurd drámát, ami szerencsére elgondolkodtató, bár cselekményét tekintve kiszámítható. – Dr. Fábián Péter írása
Egy férfit (Porogi Ádám) borzasztóan frusztrálja a munkája és a környezete. Az orosz hivatali dolgozó ugyanis egy elmélettel él, miszerint vannak, akik okosak és felismerik saját tragédiájukat, míg mások buták és csak élnek a világban, mintha számítanának. Panaszával egy kezdő prostituáltat, Lizát (Nagy Katica) találja meg, akinek elő is adja az életét és a világról alkotott elképzelését. Nem kíméli a kollégáit, Trudoljubovot (Dankó István), Ferficskint (Mikola Gergő), de a nagyképű Zverkovot (Lábodi Ádám) sem, akinek barátságában egykor még reménykedett.
Az emberi elme csodálatos dolog, szeret kompenzálni és különös történetekkel színezi ki a valóságot. Általában valamilyen érzelemből indul ki mindezt, ami sokszor a szerelem, máskor valamilyen vágy, de a sértettség is kimondottan gyakori tud lenni. Főhősünk gondolatai egyértelműen ekörül forognak. A felismerése is elég egoistának tűnik, ugyanakkor meglehetősen tragikus. De ez az orosz csinovnyik lét alaptétele, a munkának nincs értelme, motiváció nulla, az önbizalom a béka segge alatt. Csak a rang és a pénz számít, no meg a cím, ha van olyan, mert az átlagpolgárnak nincsen értéke. Ezt már számtalanszor hallhattuk, olvashattuk, nem vág mellbe minket, amolyan sztoikus belenyugvással bólintunk rá, mint egy ismert motívumra, és inkább mögé szeretnénk tekinteni.
Viszont ott nincs más, csak a düh, a csalódottság, a vágyakozás, hogy mennyivel többet tehetne, ha engednék, de valójában nincs elképzelése arról, mivel érhetné el mindezt. A fantázia létezik csupán, amely sértettségéből fakadóan csak alázatot és alázást tud elképzelni, mint alternatívát. Ahogyan a világ ráébred az ő nagyszerűségére, szavai igazságára, és hirtelen a középpontba kerül, hajlonganak előtte és meghunyászkodnak. Végtelenül idegennek érzi magát a valóságban, nem találja a helyét, nem elégíti ki a munkája, a feladatai, sem intellektuálisan, sem fizikálisan nem érzi kihasználva a saját tehetségét és nagyságát. Elméletei vannak a világról, keserűen okádja magából a sérelmeket, melyeket napi szinten elszenved. Próbál tartást mutatni, mintha leperegne róla a sok szidalom, a lefitymálás és a lesajnáló szavak. Hiába nincs semmije, azt próbálja sugározni, hogy egyenértékű a magasabb rangúakkal, akkor is, ha ezzel csődbe viszi magát, mert görcsösen kívánja az elfogadást és a pozíciót.
Porogi és Lábodi játéka a legerősebb ebben a darabban, tökéletes ellenpontjai egymásnak. Az egyikőjük küzd azért, amit sosem érhet el, a másik megtestesíti mindazt, amire vágyik, de lekezelően beszél vele és megveti. Vannak olyan pontok, mikor úgy érezzük, a kettő összeér, de sajnálaton kívül tovább senki sem jut ezen a ponton. A csatlakozás ezért végtelenül kínos és szánalmas, a színészek ezt erősen éreztetik, a gesztusuk és a szavaik is egyértelműek. Bár a történetet a főhősünk meséli el, de a hallgatóságát, illetve minket sem tud átverni a kósza fantáziájával. Túlságosan színes és hiteltelen minden, ami a sértettségéből fakad, így igazán megszánni sem tudjuk, hiszen a törekvéseiért nem tesz semmit, csak aláhúzza azokat a sztereotípiákat, amelyeket a magafajtával szemben felhoz.
A végeredmény hozza az elvártat, de azt gyönyörűen, a kilátástalanság és a szánalmas viselkedés mellett csöpög a mű a gúnytól és az orosz szatirikus hangvételtől. Egyértelműen üzenve a jelennek, hogy az ilyen embertípusnak nincs lehetősége a kitörésre, mert olyasmiért küzd, amit nem is érdemes elérni, ahelyett, hogy komoly és nemes célt választana. A gazdagok majmolása helyett magára is koncentrálhatna, az önfejlesztés jobb út lenne, mint az alázat, hogy beférkőzzön az elit sorai közé, aki mindezt végtelen undorral szemléli. Összességében ő is ekképpen tekint magára, így a kör bezárul, a szabadulás lehetetlen, mert tehetetlen. A csatlakozás az egyetlen személlyel, akivel hasonló a sorsa és megérti őt ezért képtelenség, mert a sértődött attitűd nem akarja felismerni a hasonlóságot. Hiszen tudjuk, mindig egy gyengébbe rúgunk bele, hogy erősebbnek érezzük magunkat, ám a nap végén úgyis egyedül leszünk, mint a másik is.
Az előadás jelenleg az eSzínház felületén látható, egyedi jegyvásárlással és havi előfizetéssel is elérhető.
Dr. Fábián Péter írása
Kiemelt kép: Jelenetkép a Feljegyzések az egérlyukból című előadásból (Fotó: Éder Vera)
