A rombolás szépsége – Hedda Gabler a Jászai Mari Színházban

November végén mutatta be Ibsen Hedda Gabler című drámáját a tatabányai Jászai Mari Színház. Guelmino Sándor rendező a történetet mai, modern környezetbe helyezte, ezáltal is kihangsúlyozva a darab aktualitását és hogy a Hedda Gablerek ma is köztünk élnek.

Ibsen Hedda Gabler című drámája már az 1890-es évek elején történő bemutatása idején is mély vitákat váltott ki a női szabadság, a társadalmi szerepek és az emberi motivációk összetettségének ábrázolása miatt. A mű különleges helyet foglal el Ibsen életművében, hiszen míg korábbi darabjaiban, például a Nórában (más címen: Babaház) a társadalmi szerepekből való kitörés lehetősége még reményteljesebb színekben jelenik meg, addig Hedda története sötétebb, tragikusabb perspektívát kínál: itt a szabadságvágy nem megváltást, hanem pusztulást eredményez.

A szerző két ikonikus nőalakja, Nóra és Hedda között sok a párhuzam, de még több az ellentét. Mindketten a XIX. századi polgári női lét béklyói között vergődnek, mindketten vágynak az önazonosságra és autonómiára, ám míg Nóra útja aktív, erkölcsi döntésekből fakadó felszabadító gesztussal zárul – otthagyja férjét, gyermekeit és társadalmi szerepét, hogy önmaga lehessen –, addig Hedda sokkal tragikusabb és kilátástalanabb utat jár be. Ő nem tud, de talán nem is akar kitörni. A szabadság eszméje számára inkább elvont, esztétikai képzet: nem a valóságos cselekvéshez, hanem a hatalom és manipuláció illúziójához kapcsolódik. Nóra kilép az ajtón, Hedda pedig beszorul mögé. Nóra a valóságba lép, Hedda a valóságból menekül – előbb mások sorsának rombolásába, majd önmegsemmisítésbe. Valószínűleg ez az ellenét izgatta Guelmino Sándort is – aki 14 évvel korábban már megrendezte a Nórát Tatabányán – hogy tüzetesebben foglalkozzon Hedda Gabler alakjával is.

A dráma cselekménye egy látszólag békés polgári otthonban játszódik. Hedda nemrég ment feleségül Jörgen Tesmanhoz, a jóravaló, ám kissé naiv tudóshoz, aki egyetlen szenvedélyét, a könyvtári kutatását és akadémiai karrierjét helyezi minden elé. Hedda azonban fogolynak érzi magát a házasságban. Szinte az első perctől fogva tapintható, hogy nem a boldog feleség szerepét tölti be, arra viszont csak picivel később derül fény, hogy Gabler tábornok leányaként egykori társadalmi pozícióját próbálja valamiképp visszaszerezni – hatalom, befolyás és kontroll révén.

A helyzet akkor válik még bonyolultabbá, amikor feltűnik a színen Ejlert Lövborg, Tesman riválisa és Hedda egykori lelki (szerelmi?) társa. Lövborg a közösség szemében botrányhős, de a fiatal és naiv Thea Elvsted támogatásával sikerül egy időre talpra állnia, és életművét, a jövőről szóló tudományos kéziratot – amelyre szellemi gyermekeként tekint – megalkotnia. Thea és Lövborg kapcsolata a valódi alkotásban teljesedik ki lelki egységgé: kettejük „gyermeke” az a könyv, amely Lövborg megújulását, sőt jövőbe vetett reményét is jelképezi.

Hedda azonban ezt az egységet képtelen elviselni. Egyszerre irigyli és megveti azt, amit Thea képvisel: az önzetlenséget, a szenvedélyt, az alkotóerőt. Ő maga nem tud ilyet létrehozni – sem valódi szerelmet, sem gyermeket, sem alkotást. A darab egyik fordulópontja, amikor a Lövborg által elveszített kézirat hozzá kerül. Ez a könyv az emberi teremtés lehetőségének szimbóluma, amelyet Hedda gyűlöletében és/vagy féltékenységében eléget. Ezzel a gesztussal nemcsak egy szellemi alkotást pusztít el, hanem Thea és Lövborg közös reményét, és szimbolikusan minden olyan lehetőséget, amelyet ő maga sosem érhet el.

Ibsen azonban ennél jóval összetettebbé alkotta meg Hedda karakterét, amelyben felsejlik a tragikus kiszolgáltatottság is. Az egyetlen férfi, aki felismeri helyzetét, és ezáltal képes erőt is gyakorolni fölötte, az Brack bíró, aki maga is ugyanolyan manipulatív és számító, mint Hedda, de a társadalom szemében mégis a tekintélynek, a biztonságos erkölcsi talapzatnak tűnik. Hedda szabadságvágya is ott törik meg végleg, amikor Brack rájön, hogy Lövborg halálához az ő pisztolya vezetett, és ezzel zsarolhatóvá válik. Brack azt a hatalmat testesíti meg, amely elől Hedda mindig menekülni akart: a társadalmi ítélet és a férfi dominancia fenyegetését. Ebben a pillanatban számára minden lezárul: nincs szabadság, nincs hatalom, nincs esztétikai „boldog befejezés”. Legalábbis ezen társadalmi rend keretein belül.

Ezek a kérdések és problémafelvetések mind erősen érződnek Guelmino Sándor rendezésén, aki a történetet a mai korba helyezve vitte színre saját elképzelését. Az Ondraschek Péter által tervezett díszlet egy még félkész állapotban lévő, de egy okosotthon funkciójával már bíró lakásbelsőt idézi meg, amely talán egy új, boldog élet kezdetének szimbóluma is lehetne. (Noha az kissé érthetetlen, hogy mindkét felvonás kezdetekor miért kell kikapcsolni a riasztót, mikor a házban már ott tartózkodnak a lakók.) Jörgen és Hedda közösen építhetné és szépíthetné a kisházat, amelyben a régmúltat egyedül egy régi zongora, és Hedda apjának, a tábornak a festménye idézi meg.

Ez a festmény is folyamatosan emlékezteti Heddát arra, aki volt – ahogyan az is, hogy sem ő, sem a környezete nem képes Tesmanként gondolni rá, csakis Hedda Gablerként. A nő maga sem érzi sajátjának a Tesman névvel járó polgári szerepet, amely egyet jelent egy középszerű élettel. Ő belül mindig is Gabler marad: egy katonai, tekintélyelvű, arisztokratikus világ leszármazottja, aki büszke, szabadság- és hatalomvágyó. Ezt húzzák alá Kárpáti Enikő jelmezei is, aki a szereplőket mind-mind a társadalmi rangjuknak és az abban elfoglalt helyüknek megfelelő ruhába öltöztette – kivéve Heddát, aki már öltözködésével is kitűnik ebből a közegből. Igazi femme fatale-ként jár-kel ebben a szürkének ható világban, amelynek soha nem tudna igazán a tagja lenni.

Dobó Enikőnek kimondottan jól állt az az összetettség, amely Heddát jellemzi: remekül át tudta adni az érzelmileg sivár és belül mélyen frusztrált személyiséget, aki nem találja a helyét ebben a világban. Minden mozdulatában hozza az arisztokratikusság stílusjegyeit, lenéz mindent és mindenkit, miközben őt magát belülről emészti fel a féltékenység. A színésznő szép átmenetekkel dolgozott mindvégig, akárcsak az ő ellenpólusaként megjelenő Theát alakító Urbán-Szabó Fanni. Thea a szeretet, a gondoskodás és az együttműködés női princípiumát testesíti meg, Heddával szemben az érzelmei őszinték, és ezeket nem is akarja elrejteni. A néző is leginkább vele tud a azonosulni, ebben pedig nagy szerepe van Urbán-Szabónak, aki a karaktert a lehető legemberibb oldaláról fogta meg.

Figeczky Bencét általában a komikusabb karakterek találják meg, ezért is volt üdítő látni egy teljesen más szerepkörben – még annak ellenére is, hogy Jörgen figurájába is belecsempészett egy kis töketlenséget. Nem tudni, hogy nem látja vagy nem akarja látni, hogy Heddával való házassága az első perctől fogva reménytelen, az mindenesetre érződik, hogy neki ez így kényelmes. Mintha csak kipipálva a társadalmi elvárásokat, most lenne elég ideje arra, hogy végre annak szentelje idejét, amit igazán szeret: a kutatás.

A szenvedély, a kreativitás és a veszély határán egyensúlyozó Lövborgot Mikola Gergő alakítja, a tőle megszokott magasfokú energiaszinten. Ugyanakkora lelkesedéssel képes belevetnie magát az új, tiszteletreméltó életben, mint amekkora hévvel próbálja bebizonyítani Heddának, hogy hamisak a feltevései. Kitartása azonban egy ponton megtörik: felsejlenek régen elfojtott vágyai, Hedda pedig ezt kihasználva teszi őt tönkre. Brack bíróként Crespo Rodrigo lép színpadra: elsőre barátságos, közkedvelt figurának tűnik, amihez nagyban hozzájárul a színész sármja, amely tökéletesen alkalmas arra, hogy elfedje valódi szándékát. Igazi manipulatív figura, akitől nem áll távol a hatalommal való visszaélés, a számítás, és ehhez páratlan intelligencia is párosul, amiről tudjuk, hogy veszélyes kombináció.

Pár rövid jelenetig tűnik fel a színen Julle néni (Egri Márta), akinek a szerepe annál fontosabb: ő a szeretetteljes, hagyományos polgári erkölcs megtestesítője, gondoskodó, áldozatkész és érzelmileg őszinte. Vagyis mindent megtestesít, amit Hedda megvet vagy lenéz, így jelenlétével kiemeli a nő érzéketlenségét és érzelmi elszigetelődését. Ugyanakkor Tesman számára valódi családi köteléket is jelent, így Hedda idegensége ebben a világban még erősebben látszik, amikor Julle néni kedvessége és Hedda hidegsége egymással szemben áll.

A Hedda Gabler nem a felemelkedés, hanem egy bukás története: az az ember bukik el, aki lehetőségeit nem tudja önmaga javára fordítani, és aki a teremtés helyett a pusztulást választja, mert a világban nem talál olyan utat, amely a szabadsághoz és önazonossághoz vezetne. Az előadás nem kínál megoldást és nem hoz egyértelmű ítéletet sem, viszont annál többet kérdez: Mit jelent szabadnak lenni? Élhet-e az ember hatalom nélkül? Mihez kezd az, aki nem talál értelmet az életben, de képtelen elfogadni a hétköznapit? És vajon létezik-e „szép halál”, ha az élet maga nem volt szép?

Kiemelt kép: Jelenetkép a Hedda Gabler című előadásból (Fotó: Prokl Violetta/Jászai Mari Színház)