„A rendezőnek ki kell nyitnia a színpadon lévő lelkeket” – Interjú Juhász Rózával

Juhász Rózának az Ördögi kör a második bemutatója volt a Spirit Színházban színésznőként, ahol annak idején rendezőként debütált. Ugyan tragikai vénája van, mégis ma már inkább a vígjátékok felé hajlik nézőként. Mesélt rendezői stílusokról, továbblépésről és a közelgő bemutatókról is.

Múlt héten mutatták be az Ördögi kör című előadást a Spirit Színházban. Miről szól a darab?

Ez egy amerikai vígjáték kissé elrajzolt figurákkal és szituációkkal. Van benne egy maffiafőnök, akinek pszichés problémái lesznek a „foglalkozásából” adódóan, ezért felkeres egy pszichiátert, aki nősülés előtt áll. Én a történetben egy pácienst játszom, aki éppen válófélben van. A maffiózó egyre inkább rabolja a pszichiáter idejét, többször rátöri az ajtót akkor, amikor az általam játszott Jessica kezelését végzi. Ez egy ilyen őrület! Ráismerhetünk saját lelki problémáinkra, fájdalmainkra, persze mindezt egy vígjátékra hangolt előadás keretein belül.

Egy vígjátéknál kevésbé kell mélyre ásni egy karakter megformálásakor?

Valamennyire azért muszáj belemenni, de miután ez nem egy Shakespeare-i történet, ahol az emberábrázolás ennél bonyolultabb, valóban nem kell túlságosan mélyre ásni. A karakterem egy kissé elviselhetetlen nő, aki foggal-körömmel ragaszkodik a férjéhez. Maradjunk annyiban, hogy a néző érteni fogja, miért akar elválni tőle a férfi.

Szeret vígjátékot játszani?

Igen. Alapvetően tragikai vénám van, de a humor a tragédiákból sem hiányozhat. Mikor még fiatal voltam, nagyon szerettem nézni a tragédiát színpadon és filmen egyaránt. Ahogy múlnak az évek, és egyre több minden történik az életemben, egyre inkább hajlok a vidámságok felé. Persze tragédiát játszani egészen más, mint nézni, azt ma is nagyon szeretem.

Az előadás rendezőjével, Szarka Jánossal már dolgoztak együtt?

Nem, ez az első közös munkánk. János abban az időszakban járt főiskolára, amikor én, tudtunk egymásról, de sosem dolgoztunk együtt. Ő inkább általános instrukciókat ad. Szereti látni, hogy merre gondolkozik a színész, szabadon hagy minket, hogy magunkból küzdjük ki a szituációkat, de segít abban, hogy ha ingaóra módjára túllendülünk, hogyan találjunk a helyünkre. Van olyan rendező, aki rendkívül részletes instrukciókat ad, János szerintem nem ilyen.

Melyik rendezői módszert érzi közelebb magához?

Ha jók az instrukciók, akkor mindegy a módszer. János belőlünk építkezik, koncentrál ránk, és így építi bennünk tovább a játszandó karaktert.

Márciusban lesz egy rendezésének, a Csodálatos Radazánának a bemutatója a Turay Ida Színházban. Mennyire megterhelő, hogy párhuzamosan folytak a próbák az Ördögi körrel?

Nagyon nehéz, de szerencsére meg tudtam oldani. Ha színészként két darabban próbálsz egyszerre, az is necces, még inkább így van ez, ha az egyiket te rendezed. A rendezés sok mindennel együtt jár: zeneválogatás, kellékek, jelmez. Mindenütt ott kell lennem, mert csak úgy tudok segíteni az előadás alkotóinak.

A rendezés már az egyetem alatt is foglalkoztatta?

Nem, soha. Habár most eszembe jutott egy kis jelenet a főiskolán. Egy abszurd darab kisebb részletét próbáltuk színpadra állítani. Mondtam az osztálytársaimnak, hogy melyik mondatnál mit csináljunk, kigondoltam alá egy alapjátékot, és szerencsére nagyon tetszett az osztályfőnöknek. Eszembe sem jutott rendezni, nem is rendeztem abban az időben. De visszaemlékezve erre a jelenetre, nagyon jó érzés volt egy kicsit belekóstolni.

Már közel tíz éve rendez. Hogyan kezdődött?

Úgy talált rám a rendezés, hogy Nagykovácsiban – ahol élek – a Művészeti iskolából megkerestek, hogy tanítsak. A tanítványaim a Légy jó mindhalálig című musical rövidített változatával vizsgáztak. Felhívtam Kocsák Tibor zeneszerzőt, – aki a főiskolán tanított engem – hogy ezt szeretném, és az első szóra elküldte nekem a darabot. Olyan jól sikerült, hogy a tervezett 2-3 előadás helyett 8-9-szer is eljátszottuk az iskola termében. Utána megrendeztem J. B. Shaw Johannáját, teljesen amatőr társulattal. Gyerekek, fiatalok és felnőttek is részt vettek benne, csodálatos élmény volt! A kicsiny református templomunkban adtuk elő. Egy festőművész barátom, Vladár Csaba festette meg a díszletet, minden vászon egy-egy helyszínt jelentett. Utána következtek a nyári szabadtéri játékok, az Énekes madár, a Ravaszy és Szerencsés című előadások, melyek már színészkollégákkal jöttek létre.

Volt, hogy elbizonytalanodott rendezőként?

Abból a szempontból volt bennem bizonytalanság, hogy nem tudtam, milyen kiegészítő feladatokat kell majd megoldanom, amit egy gyakorlott rendező már előre lát. Azt viszont tudtam, hogy mit akarok létrehozni, hogy mit szeretnék látni a színpadon. A rendezésnél jó pszichológusnak kell lenni ahhoz, hogy az emberek meg tudjanak nyílni neked. Ki kell nyitni a színpadon lévő lelkeket, másképp nem tudsz a segítségükre lenni.

Az évek során sok színházban megfordult. Mi motiválta mindig, hogy továbblépjen?

Én ebből a szempontból gyáva voltam, és ezt utólag bánom. Ha szerződésben voltam, akkor nem szívesen mozdultam. A váltásokat az élet hozta, ahelyett, hogy én léptem volna meg. Amikor eljöttem a Nemzetiből – ami a mostani Magyar Színház – mondták is a kollégák, hogy ne csináld már. Éreztem, tudtam, hogy lépnem kell. Visszajelzésekből tudtam magamról, hogy rajtam sokáig nem látszanak a dolgok, pedig belül nagyon is gyűlnek az információk. Magamban keresem a megoldást. Amikor már túlságosan sokminden összejött, akkor meg hirtelen robbanok. Az altatósdinak nagy ára van, nem ajánlom senkinek. Ha vannak dolgok, amiket csak úgy lehet megoldani, hogy nagyon komolyan neki kell menni a problémának, akkor azt minél hamarabb meg kell tenni.

Miért vágyott új helyekre?

Eltöltesz hosszú éveket egy színházban, belőnek egy típusra, aztán úgy maradsz. Nem kaptam én rossz feladatokat, sőt! Amikor néha szembesülök azzal, hogy miket játszottam, akár a Nemzetiben, akár a Madáchban, nagyon jó és nagy szerepeket kaptam, címszerepeket. De elkezd az ember belemerevedni a helyzetébe a színházon belül, és az élet annyira nem hosszú, hogy 30-40 évet úgy töltsek el a pályán, hogy közben egy csomó kollégával sosem volt módom együtt dolgozni! Én szeretnék játszani sok mindenkivel, és megfürdeni a produkciókban. Az utóbbi években módom volt erre, sokfelé jártam, és nagyon örülök azoknak a kollégáknak, akiket megismertem.

Annak idején hogyan került a Spirit Színházba?

Én tulajdonképpen zsűrizni jöttem a Versünnepre, és Perjés János igazgató úr – akivel még a Nemzetiből ismertük egymást – meglátott engem a büfében. Kérdezte, hogy nem akarok-e itt rendezni valamit. Mondtam neki, hogy mondjon egy jó darabot és jövök! Hát így indult. És ez már a második szerepem itt színészként, és a rendezést is tudom folytatni. Nagyon otthonos hangulata van a színháznak, és a kollégákkal is szeretek együtt lenni és dolgozni.

Mi lesz a következő rendezése a Spirit Színházban?

Az Édentől keletre című művet fogom megrendezni, amelynek a bemutatója július közepén lesz. Azért esett erre a választás, mert az itt játszó fiatal színészekre szerettem volna darabot találni. Lőkös Ildikó írja a regényből a színpadi változatot, és egymást inspirálva dolgozunk az anyaggal. Ez a közös gondolkodás teszi lehetővé, hogy végül minden centijét ismerjük annak, amit végül a színpadra akarunk varázsolni.

Kiemelt kép: Juhász Róza (Fotó: Spirit Színház)