Közel harminc éve van a pályán, és ebből húszat a Radnóti Színházban töltött, nem mondhatni rá, hogy ne lenne hűséges típus. Nemcsak a színpadon nyújt maradandót, filmes és szinkronmunkái miatt is közkedvelt, speciális hangjára mindenhol felfigyelnek. Sokan A Viszkis című film nyomozójaként emlékeznek rá, a kicsik szívébe pedig Bárány Bertalanként lopta be magát. Az interjú során egy másik oldalára is fény derült: a kertben és a konyhában ugyanolyan otthonosan mozog, mint a színpadon. A civilben is kifejezetten szórakoztató, Jászai Mari-díjas színésszel, Schneider Zoltánnal beszélgettünk.
Rovatunk előző alanya Köles Ferenc volt, aki téged kérdezett: Schneider Zolitól kérdezném, hogy sikerült az idei szezonja? Természetesen nem színházi szempontból értem, hanem „gasztrobotanikai” jelleggel.
Hát üzenem Ferinek, hogy nem annyira jól, mert az időjárás nem volt túl kegyes, hol fagyok voltak, hol sokat esett.
Kifejtenéd, hogy miről van szó, hogy ne csak Feri értse, miről beszélünk?
Erős paprikát és egyéb finomságokat teszek el télire, ezek után érdeklődött.
Ez egyfajta pótcselekvés lett a karantén idején?
Nem, nagyon régóta foglalkozok ezzel. Nem verem nagydobra, de azért nem is szigorúan titkos információ. (nevet)

Schneider Zoltán és Török-Illyés Orsolya a Gina című előadásban (fotó: Dömölky Dániel)
Hogy jött ez az életedbe?
Tulajdonképpen annyi a története, hogy imádom az erős paprikát és sehol nem lehet kapni, olyan erősségűt, és olyan mennyiséget, amire én vágytam. Vagy ha mégis, az aranyárban van. Kertes házban nőttem fel, természetes volt, hogy a családom mindig sok mindent termelt. Amikor megnősültem, akkor én is nekiálltam. Ahova beházasodtam, ott nem volt veteményes, kiirtottam a dzsungelt, ami akkor a kert volt, még kilátni sem lehetett. Mondtam: ezt így felejtsük el, az a minimum, hogy erős paprikának lennie kell. Így kezdődött. Most már különböző erősségű szószokat is csinálok, egész komoly repertoárom van. Mindig szoktam bevinni a színházba, Feri is kapott, még külön kifejezést is alkotott rá, megsnecizi vele a levest. Aztán elirigyelte és ő is nekiállt, két éve csinálja, néha felhív, olyankor telefonos segítséget adok.
Mikor van erre időd?
Mindig akad. Általában délelőtt szoktam a kerttel foglalkozni, csak akkor kezdek bele, ha van rá elég időm. Idén közel 700 cserépbe ültettem, de nemcsak paprika, sok más is van. Fűszernövények, paradicsom az alap, de van cukkini, uborka, áfonya, málna és szeder is. Megnyugtat és kikapcsol, ha ezzel foglalkozom.
Nem gasztro, hanem szakmai szempontból milyen volt a szezon, hogy viselted a karantént?
Az az igazság, hogy nagyon jól. Bár feléltünk minden vésztartalékot, de a kamra, a fagyasztóláda tele van, tehát az éhhalál nem fenyegetett bennünket. (nevet) Csináltam egy füstölőt, mert elegem lett abból, hogy mindig alkalmazkodni kellett a füstölők időbeosztásához. Sertésszűzzel kezdtem, aztán tarja, császárszalonna, karaj, és saját fejlesztésű kolbászreceptem is van. Most, hogy már hűvösebb van, ha a szomszédok meglátnak, kérdezik is, hogy mikor indul a füstszezon, jobban izgatja őket, mint egy színházi premierem. Szakmailag szinte semmi dolgom nem volt. Tavaly nem volt bemutatóm, illetve egy átcsúszott az előző évről, de az lement szeptemberben, még a zárás előtt. A nagy streames időszakban akkor nem vettem részt, most viszont bepótoltam. Egy hónap alatt streameltünk négy előadást. Ebben nyilván van egyfajta előre menekülés, de az sem árt, ha konzerválunk dolgokat. Tavaly én nem próbáltam, és az igazat megvallva, egyáltalán nem bántam. Kikészültem volna, hónapokig dolgozni a „semmiért”, hogy aztán most újból elővegyük és próbáljuk két hetet.
Melyik előadásokat streameltétek most?
A III. Richardot, a Futótüzet, a 10-et, az Egy piaci napot. Mindegyiket kétszer vettük fel, a 10-nél tizenkét órát ültünk egyhuzamban, ott azért megfordult a fejemben az „öngyilkosság gondolata”. Embert próbáló feladat volt.

Olasz Renátó és Schneider Zoltán a Futótűz című előadásban (fotó: Dömölky Dániel)
Közel 30 éve vagy a pályán, van kedvenc előadásod?
Igen, a Párnaember, most nem is játsszuk. Úgy volt, hogy átkerül a Teslába egy csökkentett díszlettel, aztán ismét jött a zárás. Most meg lassan visszakapjuk a színpadot, akkor meg felesleges a díszletet bolygatni. Jól sikerült előadás, nem véletlenül fontos Ferinek (Köles Ferenc – a szerk.) is, akivel egyébként ekkor találkoztam először. Ami a döbbenet, hogy a történet szörnyűségeinek ellenére az egyik legvidámabb próbafolyamat volt. Egy darabnál sem röhögtünk annyit, Rémusz (Szikszai Rémusz, a Párnaember rendezője – a szerk.) előtt pedig kalapot emelek. Hagyta, hogy csináljuk a „hülyeséget”, nyúlt az egész mindenfelé, aztán egyszer csak azt mondta: na, jó, elég, akkor most össze kéne sűríteni ezt az egészet. Attól, hogy már minden megvolt, sokkal könnyebben összeállt az előadás. Nagyon szeretem. De a 10-et is, és a Semmit se bánok-ot is a Rózsavölgyiben, mindkettő Székely Csaba drámája.
20 éve vagy a Radnótiban, nem gondolkodtál még azon, hogy milyen lenne egy másik társulatban?
Nem. Nagyon jó itt nekem. Nemrég pont az jutott eszembe, hogy Lengyel Tominak bejött volna-e így a szakmai élet, ha marad a Radnótiban. Rengeteg minden múlik a véletleneken. Tomi szinte csak szépfiúkat játszott, nem túl hálás mindig ugyanazt a karaktert játszani. Ha magamat nézem, én már voltam minden, nincs okom panaszra. Az Újszínházban 6 évet voltam, onnan is nehezen jöttem el. Nem szeretem és nem is nekem való a „cigányélet”, hogy egyszer itt, aztán ott. Ez nekem egyáltalán nem jön be. Szinte mondhatnám, hogy hazajárok a Rózsavölgyibe is, de mégis a Radnótiban vagyok otthon.
Nemrég volt két bemutatód, egyik sem a Radnótiban.
Igen, és ez a két produkció ki is töltötte a nyaramat. A Rózsavölgyiben Az elnök szabadsága, Sztarenki Pál rendezésében, itt az egykori orosz vezért, Gorbacsovot játszom, a Spinózában pedig Czeizel Gábor rendezte a Mózes és Jézus Pesten-t, ebben Mózest alakítom.
Szeptemberben elindult az új évad, mi vár rád?
Idén csak három új bemutató lesz a Radnótiban (Szerb Antal Száz verse – Bálint András önálló estje, a 451 Fahrenheit és az Antigoné, ezek közül az utóbbiban lesz szerepem), mert a pandémia miatt felhalmozódtak az előző évekről, és felesleges túltolni, mert nem lehet annyit játszani. Én kifejezetten nem is szeretem, amikor valamit csak havonta egyszer játszunk. Forgatok két sorozatban, az egyik egy napi, de ezekről egyelőre nem beszélhetek.

Schneider Zoltán és Kováts Adél A vágy című előadásban (fotó: Dömölky Dániel)
Könnyű téged egyeztetni egy napi sorozathoz?
Inkább úgy mondanám, hogy nagyon nehéz. Most pont egy római forgatást kellet lemondanom. Nagyon sajnálom, de egyszerűen kivitelezhetetlen.
Nagyon speciális hangod van, felkapják a fejüket, ha megszólalsz valahol?
És milyen sok meló van benne. (nevet) Nemrég a szomszédomat vittem a János kórházba, maszkban, sapkában, szinte semmi nem látszott belőlem. Kérdeztem az első helyi embert, hogy hol a röntgen, mire kérdezi, hogy maga nem valami szinkronos? Az vagyok, mondtam, de ha először a röntgent megmutatná, az nem lenne rossz. Nevet nem mindig tudnak hozzám párosítani, de ha megszólalok, rögtön odanéznek. A szinkronban mindig mondják, hogy ezzel a mély hanggal nem tudnak bármilyen feladatot adni. „Hisztiztem” is, hogy mindig szörnyeket, gorillát meg hegyi embert szinkronizálok, miért ne lehetnék egyszer én a nyuszika? Vagy egy cuki mókus? Na, jó, agresszív mókus. Megérte „felháborodnom”, most rózsaszín tapír leszek, szóval jól haladok a nagyot álmodás útján.
Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?
Szikszai Rémusztól kérdezném, hogy mi a terve – ha egyáltalán van – az elárvult férfisorral?
kiemelt kép: Schneider Zoltán (fotó: Bácsi Róbert László/Radnóti Miklós Színház)