A Pókasszony csókja – moziban és színházban

Aki keresi, megtalálja az interneten A Pókasszony csókja musicalnek 2025-ös filmváltozatát akkor is, ha azt a hazai mozik még nem játsszák, ezúttal pedig összevetjük a grandiózus produkciót a 2001-es magyarországi kisszínpadi változattal, amelyet jelentős sikerrel mutatott be annak idején a Tivoliban a Budapesti Kamaraszínház.      

Bill Condon, a zenés filmek elég nagy tudora olyan projekteket jegyzett eddig forgatókönyvírói minőségében, mint a Chicago vagy a The Greatest Showman, rendezőként pedig például a Szépség és a szörnyeteg élőszereplős remake-je fűződik egyéb munkák mellett a nevéhez. Az idén éppen hetvenedik életévébe lépett kreatív szakember hisz tehát abban, hogy a musicalnek, mint műfajnak a filmvásznon is megvan a maga jelentősége, és A Pókasszony csókja (Kiss of the Spider Woman) mozgóképes adaptációját is ugyanezzel a meggyőződéssel készítette el. Ám mivel a történet kevésbé ismert, ráadásul a férfiak közötti testi-lelki kapcsolódás kifejlődéséről vázol fel egy lehetséges képet, ezért a téma is megosztó, találnia kellett tehát a rendezőnek egy húzónevet, amely eladhatóvá teszi a filmet. Így került a képbe Jennifer Lopez, aki nemcsak jól táncol és énekel, de a sztori címszereplőjeként annak a filmben is kihangsúlyozott kritériumnak ugyancsak megfelel, hogy mint Ingrid Luna, az általa alakított filmcsillag, ő sem szűnt meg latinának lenni annak ellenére sem, hogy a tipikus hollywoodi elvárásokat is rendre teljesítenie kell. Ugyanez a körülmény A Pókasszony csókjának moziváltozatában a külsőségek talaján szintén tetten érhető lett. A színésznő a jeleneteinek többségében szőke parókát visel, ami egy nagyon tudatos stíluselem, mert aki ezt az árnyalatot választja, nem a vörös vagy a fekete hajszín által sugalmazott markáns és drámai hatásra, hanem a férfiaknak behódoló, gyámolítandó, mégis ragyogtatható, figyelemfelkeltő nőiességre játszik rá a megjelenésével. Figyelembe szükséges venni azt is, hogy a latin-amerikai közeg jellemző nőtípusa sötét tónusú hajszínnel születik, és ugyanez a régió a miliője a most elemzett filmnek. A Jennifer Lopez által életre keltett figurát, mint a dramaturgia szerinti különleges filmsztárt az ettől a mintázattól való eltérés teszi egyedivé és rajonghatóvá, a szőkesége ráadásul kölcsönöz neki egy hollywoodi ihletésű díva-jelleget, s a két kultúrkör közötti kontraszt így nagyon kifejező lehet.

A magyarországi színházi verzió, amely 2001-ben Szegvári Menyhért rendezői munkája nyomán született meg, a fenti koncepciótól eltérő jegyekkel ruházta fel a szó szoros és átvitt értelmében is a címszerepet. Az egyik szereposztás szerint Vári Éva hozta ezt a többes szimbolikájú karaktert, és mivel a pályafutása során a rivaldafényben mindig érdekes kortalanságot, érzékenységet, ugyanakkor nyersebb kérlelhetetlenséget, erőlködés nélküli drámaiságot közvetített, így az ő Aurórája/Pókasszonya nem vegytiszta és könnyed női vonzerőt sugárzott, hanem határozottságot és megkerülhetetlen jelenlétet. Ugyanez volt rá jellemző a Vértestvérek musical főszerepében, ahol egy olyan édesanyát alakított, aki az ikergyermekeinek egyikéről le kellett mondjon a szülés után, a tőle elkerülő fiú azonban mégis rendre felbukkant az életében, és ennek a helyzetnek a súlyát és fájdalmát több évtizedes relációban kellett az előadásban művészileg érzékeltetnie. A Szegvári Menyhért által színre vitt Pókasszonyban a váltótársa Dorogi Barbara volt, aki kicsit közelebb állt a Jennifer Lopez-féle szerepértelmezéshez, már csak azért is, mert színésznőként ugyanazt a temperamentumot hordozta a figura jelmezébe bújva, mint a külföldi pályatársa, csak még inkább „kihangosítva”, ráadásul nemcsak a feladat kedvéért bányászott elő magából ilyesmi tónusokat. Ő ugyanis többek között Tunyogi Bernadett-tel, Ullmann Mónikával, Buch Tiborral, illetve az Operettszínház jelenlegi társulatából ismert Kiss Zoltánnal és Homonnay Zsolttal Szinetár Miklós operett-musical szakos osztályába járt a kilencvenes években, majd amikor gálaműsorba oltott diplomaosztójukat annak idején a televízió is közvetítette, az egyszerűen csak „Pizzériás Misiként” felkonferált színpadi partnerével a showtáncok és a revüszámok határán mozgó produkcióval rukkolt elő, ami éppen azt a latinos pezsgést és vibrálást aktivizálta nála arra a két és fél percre, ami később kifejezetten jól jött A Pókasszony csókja címszerepének megformálásánál, és ami Jennifer Lopez filmbéli játékát is jellemezte. S bár Dorogi Barbara diplomaosztója óta 28 év is eltelt, ugyanez a jellegzetes attitűd máig megmaradt benne.

A Pókasszony csókjának cselekménye szerint egy latin-amerikai diktatórikus rezsim egyik fegyintézetében egyazon cellán osztozik Valentin, a ciszhetero elítélt, aki nemcsak a nemi identitását tekintve tűnik rendíthetetlennek, hanem a politikai meggyőződéséért is felvállal minden nehézséget, valamint Molina, a saját neméhez vonzódó kirakatrendező, aki a filmek világába menekül, hogy könnyebb legyen elviselnie a börtönlétet, és azt a tényt, hogy mivel homoszexuális, könnyen zsarolható, ezért besúgásra van kényszerítve, a valódi lelki alkatát egyáltalán nem figyelembe véve. Valentint a mozis feldolgozásban Diego Luna játssza, és nem nélkülözi ugyan a szerepelvárásként jelentkező macho-jelleget, ám már a legelső jelenetekben sem mutat akkora elzárkózást Molinával szemben, mint amekkora mértékűnek a színpadi változatban látszik a kettejük közti távolság és különbség, illetve az ellentétes dinamika a kezdetekben. Ennek az lesz a következménye, hogy később is eltolódnak emiatt kissé a hangsúlyok a filmben, mivel ha nem realizálható tetemesnek látszó szakadék a két figura habitusa között, akkor nem tűnik fajsúlyos lépésnek a kettejük egymás felé való későbbi közeledése sem. Miller Zoltán, a színpadi verzió egyik Valentinje a teljes játékidő alatt sűrített jelenléttel, tudatos fókusztartással dolgozott, illetve a darabos férfimozgás, és a beszédstílusban is megmutatkozó nyerseség voltak azok a kifejezőeszközei, amelyek a leginkább alátámasztották a figurájának maszkulin jellegét, és mivel ő ízig-vérig musicalszínész, a gondjaira bízott dalok jól érzékelhető kapaszkodót adtak mindehhez neki. Földes Tamás, a másik Valentin viszont intellektust rendelt hozzá az eljátszott karakteréhez, és valamennyi indulata enyhe felsőbbrendűséggel, illetve valósnak tetsző érzelmi háttérmunkával átitatottan jelent meg a több, mint kétórás játékidőben. Rá egyébként nagyon jellemző, hogy az összes alakítása legalább egy csipetnyi mértékben filozofikus színezetet kap, az Elisabeth musical gyilkos narrátora, Lucheni is ugyanebből az anyagból volt nála összegyúrva, a bekoszoltabb figuráknál pedig, mint mondjuk a Rudolf előadás élveteg Taaffe grófja, a kíméletlen gunyorosság talaján szökken szárba, és annak háta mögött búvik meg a szellemi dominancia.

A Pókasszony csókjának moziverziójában Valentin Diego Luna olvasatában jóval egyszerűbb, pragmatikusabb ember, Molina pedig a Tonatiuh művésznevű színész megfogalmazásában egy naiv, kissé kölykös srác, akinél szerepszinten nem annyira markánsak a saját nemükhöz vonzódó férfiakra jellemző jegyek, mint amennyire a filmvásznon meg szokták jeleníteni általában ezeket az ismérveket. Bereczki Zoltán, a Tivolis változat egyik Molinája bezzeg nem fukarkodott azokkal a stíluselemekkel, amelyek a legegyértelműbben írhatnak le művészi nyelven egy másságát nyíltan vállaló színpadi karaktert, és megtoldotta mindezt azzal a rápakolással, hogy túlmozgásosként, hebrencsként, hiperaktivitásra hajlamos alakként tüntette a feladatául kapott figurát előadásról előadásra fel. Az ő kirakatrendezője ráadásul egyértelműen az érzelmi tölteténél fogva ragadta meg a történetet, ettől néhol sziruposságba fordultak az események, ám a nézők szerették ezt, mert a rábízott karakter minden általa felnagyított vonására pontosan ráismertek, könnyen kapcsolódtak, hamar bevonódtak nála mindenbe. Bereczki Zoltán egyébként nagyon is birtokában van az arányérzéknek, csak valószínűleg annyira meg akarta mutatni a két főhős közötti kontrasztot, hogy semmilyen túlzástól nem riadt meg, az pedig önmagában is figyelemre méltó volt, hogy akkori pályakezdő létére is hatalmas tudatossággal kezelte a feladatot, és eltántoríthatatlanul hitt abban, hogy mit mikor és miért kell a színpadon tennie. Molina a másik szereposztásban Bardóczy Attila játékának nyomán kelt életre, a színművész pedig egy visszafogottabb, árnyaltabb, kevésbé direkt karaktert hozott többféle dimenzióval és okosan nyilvánvalóvá tett rétegzettséggel, ugyanakkor rendszeresen kibuggyanó (ön)ironikus éllel. Azáltal, hogy nem engedett az érzelmi túlcsordulás vagy a felülpozicionáltság kísértésének, alakításával automatikusan megakadályozta azt, hogy giccsbe forduljon a történet. A hajdani darab és a mostani filmverzió egyik közös kulcsfelismerése, hogy Molina tulajdonképpen az őt ért megaláztatások ellenére is méltóságot tanult a börtönben, mint a lehető legméltatlanabbnak titulálható helyen, A pókasszony csókjának filmes változata tehát ugyanarra a narratívára fókuszált, mint amit Bardóczy Attila 2001-ben a Tivoli színpadán a figura jelmezét magára öltve képviselt. A színész a tartással teli kisugárzása mellett egyébként fanyarságot is képes felmutatni, ami nem tanulható, sokkal inkább egy zsigerileg hordozott minőséget jelent, és ez a sajátosság Bardóczy Attilának akár a vegytisztán prózai projektekben is nagy hasznára lehet. Az alapvetően zenés színházi közegben tevékenykedő színművész prózista készségei amúgy Molina szerepében is felszínre törtek, ezért ha létezett annak idején Földes-Bardóczy együtt játszás, akkor náluk a saját szöveghangsúlyos, és minden hatásvadászatot nélkülöző megközelítésük nyomán A Pókasszony csókja prózai darabnak hatott dalbetétekkel. Ahányszor pedig Bereczki Zoltán Miller Zoltánnal szerepelt, szinte egészen biztosan a musicaljelleg volt a produkcióban dominánsabban jelen, még akkor is, ha kettejük szöveges teljesítménye sem sikkadt el, mert az énekes interakciókba mindkét színész egyforma komforttal vetette magát bele, továbbá a Bereczki-féle impulzívabb játékmód is jól illeszkedett a zenés színházi keretekhez.

A vizsgált musical nagyon erős dramaturgiai fordulópontja a két történetbéli férfi között testiségben kicsúcsosodó jelenet, amely Szegvári Menyhért rendezésében kevéssé volt ráutaló és jótékony homályba veszett a rafináltan megkomponált színpadképben. Bill Condon irányítása alatt a filmben a Valentin és Molina közötti aktus Jennifer Lopez nagyívű énekszámát pillanatokra megszakítva, felvillanásszerűen és stilizáltan, de mégiscsak nyersen erotizált formában, valódinak ható ingerválaszokkal tarkítottan jelenik meg. Ezek miatt a ciszhetero Valentin testi bevonódása a filmes adaptációban minden kétséget kizáróvá lesz, és később arra is történnek célzások, hogy a politikai elítélt érzelmileg is vonzódni kezd Molinához a cselekményben. A színházi projektben viszont azáltal, hogy a két megjelenített figura vonatkozásában nem történik semmi sem, ami ennyire direkt, a kettejük közti fizikai kapcsolódás inkább mint Valentin nagylelkű, ám alapvetően szánalomközpontú ajándék-gesztusa jelenik meg, nem csoda, hogy amikor a forradalmár „Meg kell tenned nekem valamit!” – felkiáltással fordul felé a darabban, akkor a kirakatrendező „Aha! Szívességért szívességet…! – kifakadással reagál Valentin kérésére.

Ez a momentum nem jelenik meg a filmben, mert az ott ábrázolt kölcsönösség azonnali cinkosságot és összejátszást eredményez, ám ezen kívül még egy alapvető különbség létezik a két feldolgozás között. A moziverzió jól modellezi a Metro-Goldwyn-Mayer musicaleket jellemző pazar látvány- és fantáziavilágot, és a mozivásznon amúgy mind a kettő jóval hangsúlyosabban van jelen, Szegvári Menyhért értelmezésében meg inkább az emberi viszonyrendszerek bontakoznak ki radikálisabban a történetben. Bill Condon mozgóképes projektje megidézi továbbá Bob Fosse koreográfusi stílusát, akinél a zene és a tánc nem akasztja meg a cselekményt, hanem szervesen összekapcsolódik az aktuálisan felvázolt sztorielemmel, de A Pókasszony csókjának megtekintése közben a hazai nézőkben a hajdani Zenélő filmkockák hangulata idéződik fel, ez volt az a tematikus sorozat, amelynek égisze alatt világhírű zenés filmek kerültek a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a képernyőre.

Kiemelt kép: Miller Zoltán és Bereczki Zoltán (Fotó: Ilovszky Béla)