A Pál utcai fiúk kétszer

Hosszú, utólag érthetetlenül hosszú, színházi előadásoktól mentes időszaknak lett vége az életemben tavaly ősszel, amikor megnéztem A Pál utcai fiúkat. A Molnár Ferenc regényéből készített zenés darab teljesen magával ragadott és elérte azt, hogy fél évvel ezelőtti önmagam ne ismerjen rá jelenkori énemre: ugyanis hónapok óta nincs olyan hét, amikor legalább egyszer ne mennék színházba.

A Pál utcai fiúk ezért is lett meghatározó előadás számomra, és miután újraolvastam a könyvet, ismét megnéztem Fábri Zoltán nemrég felújított filmjét és interjút is készítettem az egyik főszereplővel, kíváncsi lettem, a Vígszínházban több mint egy éve töretlen sikerrel futó előadást hogyan játsszák máshol. A Pál utcai fiúk ugyanis szerepel a Pannon Várszínház és a székesfehérvári Vörösmarty Színház repertoárjában is

Más rendezők, más színészekkel, de ugyanazokkal a jól ismert dalokkal állították színpadra a sokak által jól ismert előadást. Február elején néztem újra legutóbb a Vígszínházban A Pál utcai fiúkat, rá egy hétre pedig Székesfehérváron, így viszonylag élénken élt bennem az eredeti, pesti előadás. Egyszerre megkönnyítve és megnehezítve a dolgomat.

Megkönnyítette, hiszen emlékeztem a dramaturgiára, a színészek játékára, a karakterekre és a poénokra. Megnehezítette, mert emlékeztem mindezekre és ahelyett, hogy átadtam volna magam a színházi élménynek, a fejemben folyamatosan pörgött a pesti változat, és amikor ettől eltért – nem is egyszer – a fehérvári, bizony megszűnt a varázs és öt-tíz percenként újból vissza kellett szállnom arra a vonatra, ami az állótapsig megállás nélkül vitte magával a közönséget.

Boka János

A történet egyik főszereplője. Nem csak a grundon, hanem az előadásban is a vezető és ő az, akivel nézőként együtt mozdulunk, akivel együttérzünk. Nagyon érdekes volt látni, hogy mennyire eltérően fogalmazták meg a rendezők és a színészek a pesti és a fehérvári Bokát.

Wunderlich József sokkal lendületesebb, harciasabb, színesebb és energikusabb. Ettől – bár idősebb Fekete Gábornál – az ő Bokája hat fiatalosnak. Fekete Gábor nyugodtabb, érettebb Bokát mutat és azt érezni rajta, hogy mosolyog a lelke, a drámai csúcsponton viszont összetörik komolysága ellenére ott lapuló gyermeki naivitása.

Ez a különbözőség talán abból adódhat, hogy a két színész személyisége pont ennyire különbözik és emiatt, valamint eltérő játékstílusuk miatt fogalmazták másképpen, de ugyanolyan szerethetőre Boka figuráját. Az énekhangjuk azonban annyira jó – Fekete Gáboré musicalesebb, ettől kicsit lágyabb -, hogy ugyanolyan erősen hatnak a nézőkre.

Nemecsek Ernő

A történet másik főhőse, A Pál utcai fiúk – legyen szó akár a regényről, akár bármelyik feldolgozásról – legszerethetőbb figurája, akinek halála sokak szemébe könnyeket csal. Ha olvasás közben nem is, a színházban bizonyosan, ugyanis a csúcspont a fiatalokat és az időseket is megérinti.

Vecsei H. Miklós nem attól jó annyira Nemecsekként, mert hasonlít rá, hanem mert megvan a lényében az, amitől elhisszük, hogy ő ezek között a fiúk között a legkisebb, a tiszta szívű és ártatlan, aki életét a végén egy célnak képes alárendelni. És bár nem kimondottan énekes-színész, a két „szóló” dala igencsak emlékezetes.

A Hajdu Péter István által megformált Nemecsek néha észrevétlen maradt, és úgy tűnt, nem kapta meg a megfelelő instrukciókat, vagy nem elég tapasztalt még ahhoz, hogy megtalálja az utat a szerep igazi mélyére és „játék” nélkül, önmagából tudja előteremteni az érzéseket. A két „szóló” dal sajnos kicsit erőtlen volt, így nálam a katarzis is elmaradt. Ami pedig a leginkább hiányzott, az Boka támogatása.

Boka és Nemecsek

A két főszereplő összhangja mondhatni végig kulcsfontosságú az előadás során, de legfőképpen a fordulópontokon és a dráma csúcspontján van jelentősége annak, létezik-e a színészek között?

A Vígszínház előadásának legerősebb pontja ez, a Wunderlich József és Vecsei H. Miklós közt működő összhang, ahogy Boka és Nemecsek az utolsó pillanatokban már nem csak barátként, hanem testvérként tekintenek egymásra. Pontosabban fogalmazva: Boka úgy vigyáz az esetlen, beteg barátjára mintha az öccse lenne. Ez a szeretet pedig érződik a két színész játékán, ahogy egymásra figyelve léteznek a színpadon.

És ez az, amit a fehérvári előadásban nem éreztem. Fekete Gábor és Hajdu Péter István bár osztálytársak a Színművészeti Egyetemen, végig tartották a távolságot, a szó szoros és átvitt értelmében is. Míg a pestiben nagyon sok az érintkezés, amikor egymásra támaszkodnak, a fehérváriban a drámai pillanatokban álltak egymástól legtávolabb a szereplők.

Áts Feri

A vörösingesek fehérvári vezére olyan volt, mintha akkor lépett volna ki a könyv lapjaiból. Ilyen ruhában képzeli el az olvasó Áts Ferit. Imre Krisztián és Józan László játékában a legfőbb különbség, hogy utóbbié keményebb fellépése ellenére is barátságos, míg előbbi végig megmarad a kérlelhetetlen, komoly vörösinges-vezérnek.

Kolnay és Barabás

Itt éreztem talán a legnagyobb hátrányát annak, hogy ismerem a Vígszínház előadását. Marton László rendezésében ugyanis a Barabást alakító Zoltán Áron a magasabb Tóth Andrásnál, azaz Kolnaynál. A Székesfehérváron játszott előadásban, melyet Keszég László rendezett, pont fordított a helyzet, és Kolnay (Jenővári Miklós) magasabb mindig vitatkozó társánál (Hunyadi Máté). Emiatt kellett pár perc, mire megszoktam, melyik karaktert ki is alakítja.

A páros játékos vitái, veszekedései azonban – talán pont emiatt a fordított magassági felállás miatt – ugyanolyan sziporkázóak voltak: megvolt a lendület és egy-két gesztust átalakítva ugyanúgy szórakoztatott mintha most láttam volna először.

Rácz tanár úr

Számomra a két főszereplő után A Pál utcai fiúk című előadás legerősebb karaktere Rácz tanár úr. Bár a regényben nem jut ilyen fontos szerephez, és nem is látható hosszú ideig a színpadon sem, mégis a legemlékezetesebb. Ez pedig egyértelműen Fesztbaum Bélának köszönhető.

A színész ugyanis elképesztő finoman, eleganciával kevert nyugodt játékossággal formálja meg mondatról mondatra a tanár úr figuráját. Minden rezdülésében ott van valami különleges, de mégis hétköznapi, amitől elsőre azt érzed, szinte beleolvadhatna a környezetébe, ám amikor szót kap, elveszi a fényt a többiek elől. Remekül felépített figura, tökéletesen elhelyezett poénokkal.

Nem sejtettem előzetesen, hogy Rácz tanár úr figurájánál fogok csalódni, hiszen bár fontos szereplőnek neveztem, mégiscsak mellékalakja a történetnek. Sághy Tamás hetykébb, hadarósabb tanárja, a pestitől eltérő ritmusú mondatai és poénjai nekem kevésbé tetszettek. A gittegylet feloszlatásakor a címernél Fesztbaum Béla előadásában két poén is van („rabok továb nem leszünk” és az egy „b”), míg a fehérváriban „átfutottunk” ezeken.

Fesztbaum Béla sokkal jobban érzi a közönséget, és bár Sághy Tamás tanár ura eltérő, mégiscsak az ő megszólalásai nevettették meg legtöbbször a fehérvári közönséget.

A díszlet

Érdekes módon sokkal több tér áll rendelkezésre a fehérvári grundon, mégsem a táncos, hanem az akrobatikus, mozgásszínpadi elemek domináltak. Akár az osztályteremre, akár a füvészkertre gondolok, a különféle díszleteknek és vetítéseknek köszönhetően könnyebben el tudtuk képzelni az adott helyszínt. Míg a vígszínházas változatban a grundot leszámítva nem kapunk „hátteret”, hanem csak a sötétből ugrik elő pár elem és a színészek mozgásából, a használt visszhang effektből tudjuk, éppen melyik helyszínen is járunk. Emiatt a fehérvári változat sokkal inkább hasonlít a filmre, hiszen plasztikusabban jelennek meg a terek. A forgószínpaddal pedig egészen friss ütemet adtak az előadásnak.

A Pál utcai fiúk eddig látott két változata bár eltérő, mégiscsak azt bizonyítják, hogy Molnár Ferenc történetét és annak szellemiségét a Geszti-Dés-Grecsó triónak sikerült egy olyan előadásba és dalokba átültetnie, amivel nem csak meg lehet szerettetni a kisiskolásokkal a színház világát, de sokkal könnyebben meg is érthetik azt, amit a regényt olvasva fiatalon talán csak kevesen: mennyire fontos, hogy egymásra figyeljünk.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Vecsei H. Miklós és Wunderlich József (fotó: MTI/Kallos Bea)