A hazánkban is ismert norvég szépirodalmi szerző, Cecilie Enger magyarul nemrég megjelent regényében egy agyvérzést szenvedett, idős nő mindennapjaiba és múltjába enged bepillantást.

A hetvenes évei elején járó Åsta egész életében brit diplomata férjét követte a világban. A házaspár már évek óta Varsóban él, és azért, hogy a nő gyakorolni tudja anyanyelvét, a norvégot, befogadtak egy cserediákot, Anét, aki annyira megszerette őket, hogy a későbbiekben is velük maradt. Åsta azonban egy nap agyvérzést kap, minek következtében teljesen elfelejt angolul – azon a nyelven, amelyen férjével és a világgal közel ötven éven át kommunikált. Csak gyermekkorának norvégja marad meg, amely egy teljesen más élethez köti, és így már csak Ane segítségével képes megértetni magát. Afáziája leküzdésére és az angol visszaszerzése érdekében egy logopédus tanácsára anyanyelvén kezd írni és beszélni. A nyelvvel együtt pedig Åsta visszatér emlékeibe és a régen maga mögött hagyott múltba.

Az 1963-ban született, norvég Cecilie Enger első regénye 1994-ben jelent meg. Önéletrajzi vagy történelmi ihletésű műveit a női szereplők hiteles, őszinte ábrázolása jellemzi. A Typotex Kiadónál korábban az Anyám ajándékai, a Lélegezz és A fehér térkép című regénye jelent meg.

“Mást is szerettem volna mondani, de nem találtam a szavakat. Nyugtalanul fészkelődtem, valami pontosan akartam mondani, az akartam lenni, aki azelőtt voltam, érthetően és angolul akartam beszélni. De elnémultam, szégyelltem a torkomból feltörő hangokat.”

Bár az Egy perc csend a maga 180 oldalával nem mondható túl hosszú könyvnek, mégis annyi minden van benne, amennyi egy nagyregényt is képes lenne kitölteni. Mert miközben látjuk, ahogyan Åsta megvívja mindennapi küzdelmét az agyvérzés okozta nyelvtudás elvesztésével, megismerjük a nő teljes élettörténetét is, amely több ponton is megrendítő.

A regény egyik központi kérdése az, hogy mivé válik az ember, ha elveszik tőle mindazt, ami évtizedekig saját maga volt. Mivel Åsta férje brit származású, aki csak angolul beszél, így teljes egészében megszűnik kettejük között a kommunikáció. Már nem értik egymást, hiába a közösen leélt élet. Az olvasó számára elsőre talán nem is tűnhet túl nagy árnak az életben maradáshoz képest egy idegen nyelv tudásának elvesztése, de aztán Enger megmutatja, hogy mennyi minden lehet a következménye egy ilyen sérülésnek. Főleg, hogy Åstának olykor még a norvég szavak sem jutnak az eszébe mindig, éppen ezért egyre jobban bezárkózik. Dolgozószobájában ülve hol könyveket olvas, hol logopédusa tanácsára ír, hol pedig elmereng a múltban, holott van, amire nem akar emlékezni.

Felidézésre kerül szigorú apjával való kapcsolata – pontosabban annak lelki síkon való teljes hiánya –, feltűnik anyja alakja, és velük együtt a féltestvér, Nils is, aki a családtagok közül a legközelebb áll érzelmileg Åstához. A Thomassal való megismerkedésükbe és házasságukba is bepillantást nyerhetünk, ezek a kedvesebb, édesebb emlékek közé tartoznak. De ezzel együtt vissza-visszatérő alakként folyton bekúszik az elméjébe Ranveig Folkestad, imádott tanárnője is, akihez azonban egy olyan tragédia is köthető, amely örök életre megbélyegezte Åsta lelkét.

“Jézus azt mondta: „És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt, és vesd el magadtól.” Mi lenne, ha kitépném a nyelvemet, ezt a nagy, puha, szürkés rózsaszín húsdarabot, amely a szavaim áramlását akadályozza? Ki vele! Hiszen folyton csak cserben hagy. Képes úgy tenni, mintha azt készülne megformálni, hogy Chablis, és abban a pillanatban, ahogy kimondom a szót, „Párizs” lesz belőle, mert ott kóstoltam életem legfinomabb borát.”

És mindezzel párhuzamosan folyamatosan megkapjuk a jelent is, amelyben egy hetvenéves nő napról napra komoly harcot vív a világgal és önmagával. Az ő szemüvegén keresztül látjuk Thomast, aki számára szintén nem könnyű a kialakult helyzet, és bár Åsta ezt teljesen másként értelmezi, mégis a legnagyobb szeretettel és türelemmel fordul felesége felé. Ane a regény üde színfoltja, ő az, aki szintén támasza a nőnek, miközben ő maga is szeretethiányban szenved, és a mai napig keresi azt az érzést, amelyet a családját elhagyó apjától nem kaphatott meg.

Az Egy perc csend egy nagyon fontos regény, amely kegyetlen őszinteséggel „támadja” le az olvasót, aki talán még sosem szembesült ennyire hiteles módon az afáziával és mindazzal, ami ezzel együtt jár.

Cecilie Enger: Egy perc csend (Ett minutts stillhet), ford.: Petrikovics Edit, Typotex Kiadó, 192 oldal
Kiemelt kép: Cecilie Enger: Egy perc csend (Szerzőportré: Typotex Kiadó)