A nők fortélya ellen nincs mit tenni

Március 9-én este tartotta a Centrál Színház a Delila bemutatóját. A legkedveltebb színházi szerzők közé tartozó Molnár Ferenc egyik utolsó színműve nyolcvan évvel azután, hogy először láthatta a közönség, visszatér arra a helyre, ahonnan elindult a világot jelentő deszkákat meghódító útjára. A Delila ősbemutatója ugyanis a mai Centrál Színház helyén működő akkori Pesti Színházban volt.

A történet főszereplője Virág úr (Stohl András), egy csárdatulajdonos, aki sorsjátékon kisebb vagyonra tesz szert, ez a váratlan esemény pedig felborítja addig megszokott kis életét és lelkivilágát. A nyeremény miatt ugyanis mint a legyek zizegnek körülötte az ügynökök és spekulánsok, nem beszélve egyik alkalmazottjáról, az ördögien szép és csábító Ilonkáról (Trokán Nóra).

Arról, hogy Virág úr fejét szépen lassan elcsavarta Ilonka, bizony tudomást szerez Virágné (Balsai Móni) is, aki meglepő higgadtsággal veszi mindazt tudomásul, amit előtte feltár a csárda mindent halló csaposa (Magyar Attila). A cselédlány azonban játszik, nem is akárhogyan, ugyanis Virág úr mellett vőlegényét (Ódor Kristóf) is folyamatosan bolondítja: hol ellöki őket magától, hol visszaédesgeti a vonzerejétől gyermekként viselkedő férfiakat.

Az Ilonka bűvkörébe került emberek között egyedül Virágné, Marianne az, aki nem csak tisztán látja a dolgokat, de tudja is, mit kell tennie. Felveszi a kesztyűt, és beveti saját fortélyait, ezzel pedig nem csak urát, Ilonka vőlegényét és a csapost, hanem magát a csábító „macskanőt” is átverve kész helyzet elé állít mindenkit.

Molnár Ferenc ebben a színdarabjában, akárcsak többi prózai vagy drámai alkotásában, képes szinte tökéletesen megragadni és plasztikusan, szenzációsan szórakoztatóan bemutatni egy-egy élethelyzetet, és a benne szereplőkről olyan jellemábrázolást adni, hogy akármikor, akárhol is állítják színpadra, mindig hatni fog. Egyszóval: időtálló.

Stohl András határozott férfiból egy csapásra képes elcsábított kisgyermekké válni, percek alatt végigszaladni az érzelmek skáláján. Trokán Nóra bár fekete ruhát visel, elképesztően színes a játéka. Fondorlatos, igazi csábító lány az általa játszott Ilonka, aki képes lenne bárkit vagy bármit az ujja köré csavarni. Az előadás végén azonban érezhetővé válik, hogy Ilonka bár végig céltudatos és határozott, eljött az a pillanat, amikor fiatalsága, a tapasztalat hiánya kerekedik felül és nem tud mást tenni mint sodródni.

Sodródni azokkal a hullámokkal, amiket Balsai Móni figurája, Marianne keltett. A színésznő játéka precíz, kibillenthetetlen pontja az előadásnak. Nagyon jól ellensúlyozza Trokán Nóra harsányságát, lendületét, miközben mindaz a tűz, ami a fiatal Ilonkában megvan, az benne is ott ég, csak ő már megtanulta irányítani. Egy pillanatra engedett csak utat érzéseinek.

A legkomikusabb szerep Magyar Attilának jutott. A csaposnak mindenkivel van valamilyen kis közjátéka, néha a legváratlanabb helyeken és pillanatokban tűnik fel, minden esetben megnevettetve a közönséget.

Az előadás díszlettervezője Bagossy Levente egyszerű és nagyszerű kompozíciót álmodott meg. Amint felhúzzák a függönyt és először meglátjuk a díszletet, megérezzük az illatát, anélkül hogy bármelyik szereplő megszólalna, máris nyolcvan évet repültünk vissza az időben. Nem elég, hogy részletesen kidolgozott, hanem a helyszínváltásokat is olyan jól oldották meg, hogy úgy tűnik mintha a pár perces kis „szünetek” alatt egy teljesen új díszletet toltak volna a színpadra.

Ebbe a környezetbe pedig tökéletesen illenek Szakács Györgyi jelmezei. Legyen szó akár a kényelmesebb öltözékekről – egy otthoni kabátról -, elegáns, női és férfi ünnepi viseletről, egy egyszerű motoros kabátról vagy bármilyen kiegészítőről, mind olyan mintha nem utánzata lenne a korszak stílusának, hanem egyenesen akkor gyártották volna és ide pedig egyszerűen csak átemelték őket.

Mindehhez pedig a Budapest Bár zenéje kínál remek aláfestést, a díszlet átrendezése alatt koldusként feltűnő zenész és énekes a „szünetekben” is megtart minket abban a hangulatban, ami a díszletből, a jelmezekből árad. Apró érdekességeket, mondhatni utalásokat pedig nem csak a díszlet rejt, hanem a zeneválogatás is: például az egyik jelenet alatt a Meseautó jól ismert dallama csendül fel.

Puskás Tamás rendezésében a Delila olyan előadás lett, amely példát mutathat, hogyan lehet egy több évtizede íródott vígjátékot úgy színre vinni, hogy megőrizze minden báját, és a régies nyelvezet, a korhű jelmezek és díszlet ellenére a mélyén mégis friss, ismerős és mai legyen. Ennek is köszönhető, hogy talán nem volt olyan néző, akinek az arcán ne játszott volna a ruhatárnál sorban állva egy kis mosoly, ahogy visszagondolt a humoros mozzanatokra.

A Centrál Színház Delilája remekül használta ki Molnár Ferenc biztos alapját, és olyan csárdát húztak fel rá, amiben bármikor szívesen újra elidőzne az ember.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Balsai Móni és Stohl András (fotó: Horváth Judit/Centrál Színház)