„A néző hallja azokat a mondatokat is, amiket a művész nem mond ki…”- interjú Németh Attilával

Filozofikus alkat, aki ha önmagáról beszél, akkor akár étel-metaforákat is képes használni. Mélyen hisz a közérthetőség erejében, de az okos, értelmes színházat kedveli. Németh Attila színművészt a többrétegű, összetett személyiségek megformálása inspirálja, és ugyanannyira fontosnak tartja a közönség feléje áradó szeretetét, mint a természet közelségét.

A napokban sugározta az M5 tévécsatorna a Monte Cristo grófja musicalt, amelyben az Edmond Dantes sorsának alakulására jelentős befolyást gyakorló Villefort ügyészt játssza, és ott is kiviláglott, hogy erős a prózája, és nagyon jól rá tud érezni a jeleneteken belüli szövegtagolás leginkább hatáskeltő módjára. Kizárólag rendezői instrukciót követ ilyenkor, vagy létezik egy belső érzék, ami az ilyesmi helyzetekben alkalmas az iránymutatásra?

A pályám elején nagyszerű mesterektől volt szerencsém tanulni, Ádám Tamás, Szurdi Miklós, Nagy Zoltán, Kerényi Miklós Gábor voltak azok, akik megtanítottak a színjátszás alapjaira, és nyilván a pályán eltöltött 30 év alatt is sok tapasztalatra tettem szert, melyek segítik a hiteles kifejezést. Beszédtechnikai, értelmezési, tagolási tanácsokat már jó ideje nem kapok rendezőktől, és őszintén szólva nem is igénylem. Egy színész jó esetben, folyamatosan képes a fejlődésre, persze egy ponton kialakul egy markáns karakter, vagy akár több is, amelyeket a sajátjának mondhat, és amiket működtetni is képes. Én a gondolkodó, karakteres színjátszásban hiszek, nem a végrehajtó szerepben.

Az előbbi darabnak Szomor György a zeneszerzője és a dalszövegírója, akinek abban az időszakban is szerepelt egy musicaljében, a Katonadologban, amikor a GNM Színitanodával, illetve a szintén Gór Nagy Mária nevével összefüggésbe hozható Fiatalok Színházával állt szoros kapcsolatban. Mit tudott áthozni magával abból az életszakaszából szakmai, vagy értékrendi vonatkozásban a mába?

Gór Nagy Mária iskolája egy csodálatos időszak volt mind szakmailag, mind emberileg. Az előzőekben említett mesterek remekül tanítottak, közben olyan sikerdarabokat játszottunk komoly kőszínházakban, mint a Grease, a Hair, vagy később a Katonadolog és az Ahogy tetszik. Pezsgő, tehetséges, boldog időszak volt, ami meghatározta az életemet. Imádtam. Máig tartó barátságok is születtek ebben a korszakban. Szomor György azóta a barátom, hogy megláttuk egymást. Sok száz előadást csináltunk együtt a Fiatalok Színházában, de később az Operettben is, évekig az Isten pénze musicalben, vagy most, kitűnő darabjában, a Monte Cristo grófjában. Jó páros vagyunk, és testvéri szeretettel szeretjük egymást.

Amellett, hogy az emberi kapcsolatok ápolásában nagyon következetesnek mondható, bizonyos területeken kettősségek is jellemzik. Az egyik ilyen, hogy a jelentős komolyzenei műveltséget adó Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatóriumot, illetve a már említett, másfajta művészi karrierutat kínáló színészképzőt egyaránt elvégezte. Mi motiválta ebben?

Különleges, egyedi adottság, hogy mindkét szülőm operaénekes volt. Édesanyám 30 éve, Édesapám idén tavasszal távozott. Nagyszerű művészek voltak, és különleges lények. A zene és a színház kitöltötte az egész gyermekkoromat, és később az életem, a hivatásom is ez lett. Eredetileg zongoraművésznek készültem, de a verbális művészetbe is belekóstoltam a szavaláson keresztül már kora gyermekkoromtól kezdve. A zeneszerzés is érdekelt, és a költészet. Gondolom, később ezek összeadódva hozták létre a művészi egyéniségemet. Lehet mondani, hogy az összetevők “fogságában” viszonylag egyenes úton haladtam. A vidéki élet az, ami nagyon hiányzik. Talán egyszer, ha megérem, lesz egy birtokom, ahol ellehetek a szabadban, állatok közt.

A természet leginkább vágyott mértékű közelsége ugyan még várat magára az életében, ám a versírás és a dalszerzés iránti igényét azért az esztendők során sikerült beteljesítenie…

2009-ben jelent meg a verseskötetem magánkiadásban, Szabó P. Szilveszter gondozásában, “Jajj annak, ki szeret!…” címmel. Azóta számos költeményt publikáltam, elsősorban a közösségi médiában, ezekből új kötetet tervezünk kiadni a jövőben. Nagy büszkeségem, hogy közel 30 éve megírtam a  Vokálpatriótákat, ami címadó dala lett a Cotton Club Singers zenekar első nagylemezének, majd évekkel később a Lélekbulvárt is, és most, a formáció alapításának 30. évfordulójára Mi 30!? címmel újabb, jubileumi dalt komponáltam, amelyből videóklip is készült.

A kezdeti esztendőkben a Hair és a Grease musicalekben férfias, de laza figurákat alakított, aztán volt olyan korszaka, amikor már a komplexebb kihívások is megjelentek, mint például a Halál figurája az Elisabethben, és a negatív karakterek sem kerülték el, amilyen mondjuk Zuniga rendőrkapitány a Wildhorn-féle Carmenben. A személyét övező kettősségnek egy újabb szegmense, hogy mostanra viszont egyre inkább a lélek-orientáltabb szerepek tűnnek telitalálat-jellegűnek, pedig az eltelt évek alatt nem sokat változott az alkata, személyes karaktere.

A többrétegű, összetett személyiségek megformálása az igazi élvezet egy színésznek. Kinek több, kinek kevesebb alkalom nyílik erre az életben. Nekem hál’ Isten adódott egy pár belőlük, ezek közül talán a La Mancha lovagja előadás Don Quijote szerepe a legmeghatározóbb élményem. Olyan értékekért lehet benne harcolni, amelyek nemcsak ma, de annak idején is a megszállott idealizmus kategóriájába tartoztak. Gyönyörű, felemelő misszió, hiszen csak az ilyen erős, egyenes moralitás, és a gyöngéd, védelmező szeretet, szerelem felmutatása lehet elég erős jel ennek az anyagi csapdában vergődő világnak. Ennyi reményünk talán még maradt… Hálás vagyok, nagyrészt szerencsém volt a pályám során, mert a különböző életszakaszaimban általában megtaláltak a megfelelő feladatok. Nincs bennem tüske. Persze volt olyan figura, amit szívesen eljátszottam volna, és nem kaptam meg, de alapvetően jól alakult minden. Prózát szerettem volna többet játszani, talán adódik még rá lehetőség.                                                          

Tetten érhető egy cseppnyi melankólia a kisugárzásában, karakterében. Bele tudja ezt építeni, és hogyan a művészetébe?

Ez nem tudatos búskomorság, inkább valami misztikum. Erre már egész fiatalon, Chopin zenéjének gyakorlása közben rájöttem. Van valami titok, ami a fájdalmak, a megpróbáltatások, a csalódások, a soha nem gyógyuló sebek, a halál, vagy akár boldog, intenzív, de lelket próbáló érzelmek hatására létrejön az emberben. Benne lesz a szemében, a hangjában. Ha ezt egy színész felvállalja, akkor a legszebb áldozatot hozza a kifejezés oltárán, mert a néző bizony hallja azokat a mondatokat is, amiket a művész nem mond ki… Sőt, azokat inkább. Sokakat nem a harsogó csillogás érdekel, hanem a zajok mögött dobogó “titok”.

Az, hogy alapvetően filozofikus alkatnak mondható, mennyire segíti, vagy nehezíti meg a saját szempontjából a színészlétet?

Mivel én magam az okos, értelmes színházat szeretem, összefőzve egyéniségből fakadó spirituális erővel, és emocionális szépséggel, így gondolom, hogy nagyban segít. Azonban mélyen hiszek az érthetőségben! A néző ne bolyongjon parttalanul az író, vagy rendező lázálmában, én sem a Mars-Jupiter távolság köbgyökére vagyok kíváncsi, ha planetáriumba megyek. 2024 szeptembere óta Bodolay Géza drámainstruktor-színházrendező osztályába járok, vén fejjel beültem az iskolapadba. Óriási élmény. Egy forradalmi-reneszánsz lexikon oktatja  – ahogyan Karinthy Frigyesnek az Előszó egy készülő verskötethez című költeményében is elhangzik – “a titkot, ami úgyis egyre megy, s amit nem tudhat más, csak egy, meg egy…” Meglátjuk, mire jutok. Átvitt értelemben fogalmazva: van, aki zellerhabbal tálalja a konfitált csigacombot, van, aki marokra fogja a lecsókolbászt, én leginkább gusztusos szeletekre vágott, házi szarvas-stifolderrel, sok tojással, és besamellel sütnék isteni rakott krumplit…

A szakmai alázatának egyik kivetülése, hogy nem rest elismerni másokat, vagy örülni a sikereiknek. A saját nézőpontjából mennyire fontosak visszajelzések? Tudja őket fogadni, vagy zavarba hozzák a dicséretek?

A közönség visszajelzése a legfontosabb. Ez azonnali, folyamatosan érzékelhető, és őszinte. Ebben nem volt hiány a pályafutásom eddigi 30 éve alatt, és sokat jelentett, a szeretet, az elismerés olykor életmentőnek bizonyult. Szerényen fogadtam, bármely más munkakörben szinte ismeretlen ez a fajta véleménynyilvánítás, mint nálunk, színészeknél: ez a közvetlen értékelés, a taps. Díjat, állami, vagy egyéb kitüntetést nem kaptam. Vágytam rá, persze, mint mindenki, de nem szomorkodom, a díjakat adják. És ha nem, akkor sincs nagy baj. Rövid az élet. A lényeg, hogy elérjünk a szívekhez. Engem ez éltet, és a jövőben is ez motivál majd. Bármely területen is dolgozzon az ember, amennyiben a munkája által jó közérzetet, elégedettséget, gyógyulást, épülést, és szeretetet tud generálni a környezetében, akkor azt hiszem, igazán boldog lehet.

Kiemelt kép: Németh Attila a La Mancha lovagja című előadásban (Fotó: Juhász Éva)