„A musicalek hozzátartoznak a nép műveléséhez is” – interjú Szerednyey Bélával

Jászai Mari-díjas színész, rendező, érdemes és kiváló művész, aki a Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után azonnal a Madách Színházhoz szerződött, ahol azóta is társulati tag. Számos emlékezetes színpadi és filmes szerep köthető nevéhez, ezekről és a zenés színház jelentőségéről beszélgettünk Szerednyey Bélával. 

Több mint 40 éve a Madách Színház társulatának tagja. Miért ezt a színházat választotta a főiskola után?  

A főiskola alatt ott töltöttem az utolsó két évemet, ott voltam gyakornok. Akkor a Madách még prózai színház volt. Az első darab, amiben debütáltam, az Szép Ernő Patika című darabja volt. A sok év alatt voltak azért hullámvölgyek, de az akkori igazgató, Ádám Ottó ismertette velem a lehetőségeket: jöttek olyan feladatok, mint a Macskák 1983-ban. Ezután is mindig kaptam olyan lehetőségeket, ami miatt megérte maradni.

1985 óta főszereplője a Páratlan páros című vígjátéknak. Hogyan lehet ennyi előadás után úgy alakítani egy szerepet, hogy ne váljon rutinszerűvé a játék?

Vígjáték műfajban ez talán könnyebb, mint drámánál. A játék nekünk ugyanaz, de a közönség mindig más. Más a reakció. Nem tud ugyanolyan lenni két előadás. Nem fásultam bele a szerepbe, hiszen szeretem a csapatmunkát, olyan társaim vannak, akikkel azonos a gondolkodásunk, és ők sem unják. Szeretjük ezt játszani.

Melyik szerepe volt a legnagyobb kihívás? Miért?

A komplex szerepek mindig nehezek. Annak idején, amitől nagyon előre léptem, az a Dr. Hertz-ben volt az egyik főszerep. Illetve a Producereknek a főszerepe is nehéz volt. Ezekben sok nehéz szám volt, amiket el kellett énekelni, táncok voltak benne, tehát komplex munkát igényeltek.

Van olyan Broadway darab, amit szívesen látna hazai színházakban is, esetleg szívesen szerepelne is benne?

Én úgy vagyok vele, hogy a korom miatt elsősorban már inkább prózában játszanék. Most nem tudok ilyen darabot mondani. Egyébként azt gondolom, hogy a zenés színház kezd kifújni. Az összes sztár musical már el lett játszva Magyarországon két színház által. Kevés az olyan angol és amerikai darab, amely Magyarországra adaptálható. Én a jövőt inkább az eredeti magyar musicalek megalkotásában látom, mint például a Puskás, a musical, ami egy fantasztikus előadás lett. Ez arra enged következtetni, hogy jó lenne magyar témájú musicaleket írni. Ehhez most szerencsére vannak megfelelő szakemberek is. Annak idején, amikor Tolcsvay László beállt a Madách Színházhoz, csak ő írt három nagy musicalt, köztük egy történelmi témájút is Beszterce ostromáról. Hogy ha mindenáron zenésíteni akarjuk a darabokat, mindig van mihez nyúlni.

Sokan hajlamosak az előítéletekre, sőt mások egyenesen lenézik a zenés darabokat. Mit gondol, mit tud nyújtani egy musical a közönség számára, amelyet más műfaj nem?

Ez egy nagyon ősi műfaj, amit a görög színházban is csináltak már. De ha elmegyünk egy elhagyatott afrikai törzshöz, ott is hallhatunk énekszót, amikor közel akarnak kerülni az istenükhöz. Ezt csak azok nézik le, akik nem tudnák csinálni. Nem egy olyan kollégával találkoztam, akik prózai színészként jöttek rá arra, milyen nehéz ezt a műfajt jól játszani. Mindenkinek azt tanácsolom, próbálja ki! Kétségtelen, hogy ebben van irigység is. Egy költő elvonulhat a művészet elefántcsont-toronyába, hiszen halála után is fennmarad a művészete. A színészeknek nem adatott meg ez a lehetőség, amit mi csinálunk a színpadon, az nem maradhat fenn. Ha a művész aznap este nem hat, akkor másnap senki nem emlékszik rá.

Az, hogy ezzel a műfajjal könnyebben át tudjuk adni Dickens Karácsonyi énekének mondanivalóját, azt gondolom egyáltalán nem megvetendő. Ez olyan, mint amikor az édesanya a gyerekének egy kockacukorra csepegteti az orvosságot: a gyerek könnyebben megeszi, hiszen az amúgy keserű szirup ezáltal emészthetőbbé válik. Ezt kéne átlátni. A Macskákat is lenézték annak idején, mondván, hogy csak „ugrálunk és nyávogunk” a színpadon. Aki lenézi a musical-játszást, próbálja meg utánunk csinálni! Egy olyan klasszikus mű, mint az Anna Karerina zenés változatban befogadhatóbbá válik egy gimnazista számára, akinek száraz lenne elolvasni a könyvet. A Madáchban két óra alatt átélheti ezt a gyönyörű történetet zenével, és tudni fogja azt, hogy ez a klasszikus mű miről szól. Szóval a musicalek hozzátartoznak a nép műveléséhez is. Persze, nagyon szép dolog Csehovot játszani, de ha a nézők nem kíváncsiak, akkor nem lehet őket tanítani, hiányzik hozzá a nyitottság. Minden műfajnak megvan a helye, az almát nem lehet összehasonlítani a körtével.

Mitől válhat Magyarországon népszerűvé egy musical? Megjósolható a közönségsiker?

Ezt nem lehet tudni. A sikert nem lehet előre tervezni, ennek az esélye mindig 50-50%. A Puskás esetében sem lehetett tudni, azonban nagyot robbant, hiszen összetalálkozott a zene, a színpadi látvány, a koreográfia és ez a fantasztikus életmű. Az a szűk réteg, aki ezt látta az Erkelben, csak dicsérni tudta. Várjuk, hogy ez a hatás kiteljesedjen, hiszen még csak az előbemutatókon vagyunk túl. Azonban, hogy pontosan miért lett sikeres, nem tudom megmondani. Próbálkozni mindig lehet, sokféle minta van erre. Annak idején új volt a Mamma Mia!, amely egy együttes számaira fűzött fel egy történetet, hiszen a dalszövegek nagyon illettek a cselekményhez. Ezeket a próbálkozásokat pedig folytatják: lett a Queenről egy musical, mi a Tháliában csináltunk egy musicalt Beatles számokból, illetve létrejött a Tied a világ az Illés együttes dalait feldolgozva a Játékszínben. Aztán lehet nagy történeteket is feldolgozni, ahogy a magyar történelmi musicalek.

Melyik a kedvenc magyar vagy külföldi musicalje?

A Dr. Hertz volt az első, amely után elkezdtem musicalekben játszani. Azóta ezt a darabot pedig már meg is rendeztem vidéken. Nagyon szeretem a Mária Evangéliumát és az Isten pénzét is.

Karrierje során nem csak a színpadon, de a televízióban is megismerhette az ország. Melyik szerepére emlékszik vissza a legszívesebben?

Nem tudok kiválasztani egyet. A színész alkotásai mindig olyanok, mint a gyerekei, tehát nem tudom azt mondani az egyikre, hogy a legjobb. A Lindát például nagyon szerettem forgatni a gyönyörű pesti helyszíneken. A pandémia alatt forgattuk a Nagykarácsony című játékfilmet, szintén Budapesten, ami emlékeztetett a Lindára. Ezt a várost bemutatni nagyon fontos. Az Angyalbőrben című sorozat munkában nagyon kemény volt, hiszen több mint kétszáz napot forgattunk egyhuzamban, igazán zord körülmények között, amihez a stáb igazi katonai miliőt teremtett. Mindig másért szerettem ezeket a munkákat. Nem volt olyan, amit utáltam volna.

A jövőben szeretne még több darabot rendezni?

Persze. Általában minden évben van lehetőségem rendezni. Idén Kecskeméten a Jövőre, veled, itt 2.-t állítottam színpadra, amit streameltünk is, illetve egy kétszereplős darabot is fogok rendezni a Turay Ida Színházban.

Milyen élmény volt a vírus idején online előadásokat létrehozni?

Streameltük a Macskafogót József Attila Színházban. Ez egy vidám musical sok nevetéssel, sok tapssal, szóval nagyon hiányzott a nézők reakciója. Illetve, mint említettem csapatjátékos vagyok, ami azt is jelenti, hogy szeretek a nézővel együtt játszani. Ez olyan, mintha az egyik fél nem lenne jelen a futballpályán – hiszen a néző a másik fél. A Jövőre veled sem volt egyszerűbb, hiszen egy új vígjátéknál nagyon fontos, hogy a nézői reakciók állítsák be a darab ritmusát. Ez nem történt meg. Az egész olyan élmény volt, mintha egy tévéjátékot rendeznék. Öt kamerával vettük fel, összevágtuk, ez egy teljesen más feladat volt. Nem érzem jónak a streameléseket, azonban, ha színházvezető lennék, valószínűleg én is ugyanezt csinálnám. Nem lehet tudni, hogy ez bevonzza-e a közönséget vagy éppen, hogy nem fognak jegyet venni a későbbieknek arra az előadásra, amelyet már online láttak.

Nézett streamelt előadást a pandémia alatt?

Igen, amiket láttam, nem voltak rosszak. Pont, mint egy tévéjáték, amit annak idején sokat csináltunk. Nagy előnye ennek, hogy a felvételek létrehozása során profi technikusokat, vágókat és operatőröket ismerhettünk meg. Ha minden jól megy, júniusban már hagyományos formában mutathatunk be egy vadonatúj darabot a Játékszínben.

Milyen tanácsot adna egy pályakezdő színésznek?

Hajrá! (nevet) Nehéz tanácsot adni, hiszen, amikor én kezdtem a pályát, minden más volt, egyszerűbb. Egy fiatal színésznek ma sokkal nehezebb dolga van. Mindenki akkor jár jól, ha a hivatása lesz ez a pálya, ezáltal pedig a hobbija lesz a szakmája. Úgy érzem, én ezt el tudtam érni, és ez egy nagy ajándék a sorstól. Én hiszek abban, hogy mindig kapunk lehetőségeket, ami után pedig nekünk kell eldönteni, hogy merre megyünk tovább. Olyan, mintha egy autópályán haladnánk, ahol, habár az utunk meg van szabva, de tudunk sávokat váltani. Az autópályán rajta kell maradni, teljesíteni kell a karmát.

Kiemelt kép: Szerednyey Béla (Fotó: Madách Színház)