„A múltfeldolgozással dolgunk van” – Interjú Sebestyén Abával

A kaposvári Országos Színházi Találkozón szemleprogramjában két határon túli előadás is bemutatkozott: az Iráni konferencia a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, a Lázadni veletek akartam pedig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat és a Yorick Stúdió előadásaként. Utóbbi rendezőjével, Sebestyén Abával – aki maga is játszik a darabban – beszélgettünk a kaposvári élményekről, a határon túli színházak fontosságáról, valamint a Bódi Attila regénye alapján készült előadás témáiról. 

Először is, hadd gratuláljak a legújabb elismeréshez, hiszen László Csaba kapta a kaposvári Országos Színházi Találkozón a MASZK Országos Színészegyesület legjobb férfi főszereplőnek járó díját, ami ráadásul nem az első az előadás történetében. (Kortárs Magyar Dráma Díj, Barabás Olga és Sebestyén Aba részére, Bódi Attila: Lázadni veletek akartam című regényének színpadi feldolgozásáért; Közönség Díj, a Városmajori Színházi Szemle közönségzsűrijének díja; FIDELIO fortissimo különdíj a Városmajori Színházi Szemle legfelkavaróbb előadásának elismeréseként – A szerk.) Mit jelentenek számodra ezek az elismerések?

Ezek a díjak mindenképpen fontos visszajelzések arról, hogy az, amit létrehoztunk mélyen megérinti a nézőket, hogy az a színházi kulcs, amiben játsszuk az előadást, az hiteles, és főleg a téma, a múltfeldolgozás nem csak számunkra fontos. Ez rendezőként és színészként is nagyon jól esik és rendkívül motiváló. Mint ahogyan az is az volt, hogy Kováts Adél, miután látta a Városmajori Színpadon az előadást, meghívta a produkciót a Radnóti Színházba, ahol immár két éve repertoár-szerűen műsorra kerül, legközelebb pedig októberben lesz látható. Csabára viszont külön büszke vagyok, mert nagyon tehetséges színésznek tartom, Marosvásárhelyen, a Tompa Miklós Társulatban kollégák vagyunk. Örülök annak, hogy az ő színes és hiteles játéka ilyen szinten is elismerésre lelt.

Hogyan éreztétek magatokat Kaposváron? Más volt a közönség, az előadás hangulata, mint amikor Budapesten vagy Marosvásárhelyen játsszátok az előadást?

Nagy különbséget nem tapasztaltam. Ami talán feltűnőbb, hogy Magyarországon jobban veszik az előadás humorát. A mélységei ugyanúgy megvannak mindenhol, meghitt, tartalmas csendek is teremtődnek, de az ironikus, keserű, néhol fekete humorának jobban hangot adnak a magyarországi nézők. Kaposváron is különösen jó közönség volt, az előadás is jó formáját hozta. Időnként azt is szoktuk érezni, ha van olyan néző, aki Erdélyben nőtt fel, ott szocializálódott, a reakciók alapján azt tudom mondani, hogy Kaposváron is biztosan voltak ilyenek. Egyébként nagyon fontosnak tartjuk, hogy az előadások után megbeszéljük – és a mai napig így is teszünk –, hogy hol kellene érzékenyebbnek, tempósabbnak lenni, hol lehetne csendeket jobban megfogni, kitartani. 70 körüli előadásszámnál járunk, de folyamatosan fejlesztjük az elődást. Ismerek olyan nézőket, akik még az első előadások egyikét látták, de azóta többször is megnézték a darabot, az ő visszajelzésük alapján is tudom, hogy sokat változott az előadás, szerencsére jó irányba. Színházcsinálóként nincs helye a hátradőlésnek, hanem folyamatosan törekednünk kell arra, hogy érvényesebben, intenzívebben adjuk át a történetet.

Említetted, hogy Magyarországon jobban veszik a humort. Ennek mi lehet az oka?

Itthon, Erdélyben vannak, akik talán még nem tudtak eléggé ellazulni, kellő távolságból szemlélni a múlt eseményeit. Az idősebb nemzedék kevésbé veszi a humorát, hiszen ezek a traumák, amiről a történet szól, mélyen élnek bennük. A középgeneráció tagjai – akik kicsit éltek is ebben a korban, de már túl is vannak rajta – már fogékonyabbak az iróniájára, feloldozást találnak benne. A fiatalok pedig a mai korral összehasonlítva vetik össze, így ők érzik a drámáját és a humorát is. A legideálisabb felállás, amikor ez a három generáció egyszerre alkotja a közönséget. Egyébként nagy hozadéka ennek az előadásnak – amit nem is mertünk remélni –, hogy ilyen élénken hat a kamaszokra és a fiatal felnőttekre, ezáltal pedig elindul egy párbeszéd a generációk között. Azt gondoltuk, hogy azoknak lesz nagyobb élmény, akik át is élték ezeket a dolgokat: felültetjük őket egy emlékhullámvasútra, ami által rengeteg minden felszakad bennük, és ez juttatja el őket a katarzishoz. Arra nem számítottunk, hogy ilyen élénken, revelatívan hat az előadás a kamaszokra, így ez mindenképpen külön öröm számunkra.

A darabot 2021 tavaszán mutattátok be, és azóta is nagy sikerrel megy Romániában és Magyarországon is. Mi lehet a siker titka? Mitől aktuális ma is?

Ennek legfőképpen a Bódi Attila által megírt történet az oka, és az ahogy azt sikerül nekünk átadnunk a nézőnek. Hiszen a lázadás a szülő, a tanár, a mindenféle rendszer, a mindenkori hatalom, az elnyomás ellen, az igazság kimondása, alapvető emberi ösztönként él bennünk. A múltfeldolgozással pedig dolgunk van: nemcsak Erdélyben és Romániában, hanem Magyarországon is. Nem egy olyan visszajelzést kaptam a közönség részéről és magyarországi színházi emberek részéről is, hogy ez a fajta szembenézés ott sem történt meg. Ilyen szempontból Budapesten is fontos és hiánypótló ez előadás. Akár Erdély elcsatolásával járó társadalmi és családi megrázkódtatások, akár a kommunizmusban elszenvedett traumák, közösek. Nagyszüleink akarva-akaratlanul is továbbadták az elszenvedett traumákat. A Lázadni veletek akartam egy erdélyi történet, de ehhez hasonló története nagyon sok magyar családnak is van. Elég csak ’56-ra gondolni: hányan voltak kénytelenek elhagyni az országot, hányan váltak hazátlanná? A szüleink, nagyszüleink által elszenvedett, megélt dolgok különböző formában évtizedek múlva is hívatlanul köszönhetnek vissza egy-egy család vagy közösség életében.

A másik, amiben számomra kiemelkedik az előadás, az a különleges előadásmód, ami teljesen szakít a hagyományos színházi formával.

Igen, talán ez a siker másik titka, a forma. Ehhez a történethez egy egyszerű, de mégsem szokványos színházi kulcsot kerestem. A kulcs pedig az volt, hogy a történet egy gyónási állapotból szülessen meg. Ez a két ember kiáll a nézők elé egy-egy mikrofonnal, és a mából visszanézve elevenítik fel és mesélik el a múlt eseményeit. Mindehhez hozzátesz a vetítés, hiszen a párbeszédeket és a mellékszereplőket a kamera, illetve a három képernyő segítségével jelenítjük meg. Ahhoz is ragaszkodtam, hogy a kamera mögött egy lány álljon, hiszen a történetben Brigi az egyik fontos szereplő, ő hívja találkozóra a hajdani osztálytársakat, ő kíséri végig kamerájával a vallomásukat. És nem utolsósorban meg kell említenem a zene fontosságát, annak dramaturgiai szerepét, puritánságát, nyersességét, olykor líraiságát: a gitár, a rockzene, a lázadás hangszere. A zenész által pedig sikerült nagyon erősen és ugyanakkor költői módon megidézni Péter, mártír személyét is.

Színészileg mennyire jelent kihívást ez a fajta játékmód?

A gesztusok és a mozgások valóban korlátozottak, viszont ezáltal felértékelődik és fontos hangsúlyt kap maga a szöveg, a szövegmondás minősége, a különböző karakterek és állapotok megteremtése és az azokkal való technikai és érzelmi zsonglőrködés. Valóban nagy kihívás, de ugyanakkor nagy elégtétel is egy színésznek, ha sikerül megtalálni a mértéket, jó ízléssel adagolni, hitelesen megidézni a szereplőket, a történeteket. De ismétlem: folyamatosan azon vagyunk, hogy még gazdagabban, hitelesebben tudjuk megszólaltatni az előadást.

Az Országos Színházi Találkozón két határon túli előadást láthattak a nézők. Mit gondolsz, miért fontos a jelenlétetek egy ilyen fesztiválon?

Azért, mert ha a magyar színjátszásról beszélünk, akkor nem lehet kikerülni a határon túli – felvidéki, erdélyi, kárpátaljai, vajdasági – színházakat. Sok helyen születtek nagyon értékes és érvényes előadások határon túl is, így külön öröm, hogy a két meghívott produkció közül mi lehettünk az egyik, akik részt vehettek egy ilyen fontos, újraélesztett országos színházi találkozón. Rendkívül hálásak vagyunk, és persze, büszkék is.

Miben különbözik a román színház a magyartól?

Ez egy nagyon összetett választ igényelne, amelynek megadására nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő személy. Röviden: a magyar színjátszás talán szövegközpontúbb, elemzőbb, realistább, a román pedig talán kockázatvállalóbb, bátrabb a kísérletezésekben, de természetesen nálunk is többféle színház és elképzelés él egymás mellett. Az utóbbi időben viszont sok minden változott a színházcsinálás terén Romániában és Magyarországon is, például azt tapasztalom, hogy Magyarországon is egyre bátrabban kísérleteznek mind az alternatív, mind a kőszínházak.

Mennyire volt meg a találkozásérzés Kaposváron?

Az előadás előtti napon érkeztünk. Másnap délben a Karinthy Színház Hamlet crazy and cool előadása volt a színházban, de nem tudtuk megnézni, mert technikai és főpróbánk volt. A város hangulata azonban azonnal beszippantott minket, jó volt találkozni rég nem látott emberekkel. A Lázadni veletek akartam napján a Nemzeti Színház Kurázsi mamája volt még, de azt már láttuk korábban, Budapesten, így most ez is kimaradt, de természetesen megvártuk a végét. A szakmai beszélgetés pedig tapasztalatokkal teli, hasznos találkozás volt. Reménykedem benne, hogy lesz még lehetőségem részt venni a Találkozón, és hogy legközelebb több napon át is jelen tudok lenni a fesztiválon.

Kiemelt kép: Sebestyén Aba (Fotó forrása: Jászai Mari Színház Facebook oldala)