A múlt elől nincs menekvés – Kritika A Vágy nevű villamosról

Idén májusban, még az előző színházi évadban mutatta be a székesfehérvári Vörösmarty Színház Tennessee Williams talán legismertebb és legtöbbet játszott drámájának, A vágy villamosának feldolgozását. Sokan sokféleképpen nyúltak már ehhez a klasszikus anyaghoz, úgy viszont, ahogyan Bagó Bertalanék értelmezték ezt a drámát, szerintem még senki sem adaptálta színpadra. Tucsni András dramaturg és a rendező zseniális ötlete ugyanis az volt, hogy ezt a tőlünk, ma élő magyar emberektől földrajzilag és időben is távol játszódó történetet közelebb hozták, ám nem a jelenbe, hanem közvetlenül a rendszerváltás utáni időszakra. Az események helyszíne New Orleans helyett Siófok, az Aranypart, és főszereplői olyan emberek lettek, akiket nem csak, hogy mindannyian ismerünk, hanem nagy eséllyel saját magunkat láthatjuk viszont bennük.

A közel háromórás előadás első felvonása egy igazi nosztalgiautazás, a díszletelemek, a jelmezek, az elhangzó szófordulatok, a felcsendülő Álomhajó és a sorban előkerülő témák, problémák mind-mind megidézik az ezredforduló előtti világot, amelyről még azoknak is él egy kép az emlékezetében, akik akkortájt születtek. Az előadás azonban nem csak külsőségekben teremti meg az atmoszférát, a színészek játéka, az életre keltett figurák egytől egyig időutazók, akik most ébredtek huszonöt éven át tartó hibernált állapotukból, és ugyanott folytatják, ahol egykor abbahagyták. Még bizakodók, még optimisták, sütkéreznek az új, felszabadultabb világ ígéretében, miközben nem tudják levetkőzni egykori önmagukat, azokat a szokásokat, amelyek a rendszerváltás előtti időben oly maguktól értetődővé lettek.

Ebben a miliőben kap új életre Williams drámája, mely egy idegileg megviselt, legyengült nő utolsó, kétségbeesett kísérlete arra, hogy talpon maradjon, hogy ne veszítse el végleg józan eszét. Ilona drámája fokozatosan bontakozik ki előttünk: amikor először látjuk, egy gyönyörű nő áll előttünk, csodás ruhában, mosollyal az arcán, szinte sugárzik róla, hogy tökéletes az élete. A porcelánmaszk azonban hamar megreped és a cserepek egyre nagyobb darabban hullanak le róla, felfedve mindazt a tragédiát, amit az elmúlt évek során magába fojtott.

Ilona olyan mondatokat mond már rögtön az előadás elején, amelyek végigkísérik a nézőt: a gyász, a létbiztonság elvesztése, a megalázottság, a szerelmi csalódás… olyan súlyos gondok szakadtak a nyakába, melyekkel egyedül képtelen volt megbirkózni – és mi magunk sem tudtunk volna a helyében. Ilona azonban mindezek ellenére próbálja megtartani annak látszatát, hogy ő egy tanult, művelt, egykor volt jómódú család tagja – bár már sem a vagyon, sem a család nincs mögötte és ő sincs egykori erkölcsi magaslatán. Az álarcot kezdetben a körülötte lévők, végül ő maga töri darabokra.

Tóth Ildikó végig uralja a színpadot, lenyűgöző apróságokkal adja jelét már a kezdet kezdetén annak, hogy közel sincs minden rendben. A többszöri fürdő sem hidroterápia, ezzel mosná le magáról múltját, ahogy a drága ruhákkal és a parfümmel is csak elfedni igyekszik saját egykori életét. Ilona azonban széthullik, de úgy, hogy Tóth Ildikó játékában még a legelkeseredettebb pillanatban is nő marad. Amikor pedig nincs színpadon, egyszerűen akkor is érezzük a jelenlétét, azt hogy „Blanche szelleme”, vagy legalábbis illata ott lebeg a lakásban.

Kádas József igazán méltó partnere nem csak a feleségét játszó és itt is remekül alakító Varga Lilinek, hanem Tóth Ildikónak is. Egy olyan férfit kelt életre a színpadon, akiben egyszerre van meg a vadállati erő, és a zsigeri gonoszság, az a fajta másnak rosszat akarás, amely egyesekből ösztönösen, gondolkodás nélkül fakad. Nem ordít, heves vagy indulatos megmozdulásai is csak ritkán vannak (egyszer töri csak össze a tányérokat), sokkal veszélyesebb akkor, amikor kedves és lágy hangon szól a többiekhez, amikor a kedveskedés álcája mögül szúrja a tőrt a vele szemben állóba. A félmosolya és csillogó szeme mögött ott volt az az ördögi erő, amely megbabonázza, magához húzza és el is pusztítja az embert.

A Vágy nevű villamos visszarepít minket az időben, hogy jót mulassunk egykori önmagunkon, de az illúzió hamar elillan, akárcsak a parfüm. Amikor megüti orrunkat a múlt és a valóság nyers, keserű illata, rájövünk arra, hogy a problémákkal való szembenézést szimbolizáló végállomás előtt nincs leszállás, bárhogyan is kapálóznánk.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Pillanatkép A Vágy nevű villamos című előadásból (fotó: Kiss László)