“A mi generációnk rengeteg lehetőséget kap most” – Interjú Tarnóczi Jakabbal

Tarnóczi Jakab kapta a legígértesebb pályakezdő díjat a Színházi Kritikusok Céhének 40. díjátadó gáláján. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen idén diplomázott fiatal alkotórendezett már többek között a Katona József Színházban (Leláncolt Prométheusz), a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban (Az eltört korsó, Amit akartok), októberben pedig az ő rendezésével nyitotta meg kapuit a Thália Télikert. Jakabot a Bernd Róza bemutatójával kapcsolatban kérdeztük, de szóba került legújabb munkája, a készülő Bánk bán is.

A Színházi Kritikusok Céhe idén neked ítélte a legígéretesebb pályakezdő díjat. Számítottál rá? 

Abszolút nem, és nem is volt időm azon gondolkodni, hogy vajon rajta leszek-e a jelöltek listáján. Abból a szempontból is meglepő volt, hogy az előadásaimról alig születettek eddig kritikák, amiből én azt szűrtem le, hogy a kritikusok – akik most díjaztak minket – nem sok előadásomat látták. Matematikailag nem volt nagy a valószínűsége annak, hogy én kapom meg.

Jelent ez bármiféle visszaigazolást neked?

Valamiféle figyelmet jelent, vagyis, hogy szem előtt tartanak, ami természetesen fontos. De az az igazság, hogy a magam részéről nem tudok mit kezdeni a kritikákkal, olyan értelemben, hogy egy pozitív írás nem tölt fel, egy negatív pedig nem szomorít el. Számomra akkor van jelentősége bármilyen véleménynek, ha abból kiderül, hogy az illető megértett bármit is az előadásból. A magyar kritika – tisztelet a kivételnek – ma főleg azt jelenti, hogy valaki a saját tetszési indexe alapján ítéli meg az előadást, és nem pedig annak rendszerén belül ír róla. Minden előadásban van pár sarkalatos pont, amiről érdekel mások meglátása. Vannak kérdések, amiket nagyon szívesen megvitatok olyanokkal, akik látták már az előadást, hogy kiderüljön, számukra mit jelentett egy-egy jelenet. Én legfőképp erre vagyok nagyon kíváncsi, de a mai kritikák többsége abból áll, hogy tetszett, nem tetszett, jó volt, nem volt jó. Ebből nehezen lehet tanulni.

Hogy látod a pályakezdő, fiatal rendezők sorsát ma Magyarországon? Mennyire tudod figyelemmel követni az egyetemi osztálytársaid munkásságát?

Figyelemmel követjük egymást, mindig tudjuk, hogy ki mit csinál, az már más kérdés, hogy meg tudjuk-e nézni a másik munkáját. Én borzasztóan elkényeztetett helyzetben voltam. Az egyetemen az utolsó egy-két évben több lehetőség közül választhattam, az osztálytársaim meg azon tanakodtak, hogy lesz-e elég munkájuk. Ez rettentően nyomasztó volt akkor, mert nem tudtam velük, számomra fontos emberekkel ezekről a problémákról nyíltan beszélgetni, hiszen én azon agyaltam, hogy mit mondjak le, hogy ne fulladjak bele a munkába. De szerencsére nekik is van most feladatuk bőven. Úgy gondolom, a mi generációnk rengeteg lehetőséget kap most: a színházak rájöttek, hogy nyitniuk kell, ezért újabb és újabb rendezőket hívnak magukhoz, többnyire fiatalokat, ráadásul viszonylag kevés megkötéssel dolgozunk. Arra viszont nehéz figyelnünk, hogy megtaláljuk magunkat a rendszerben. Nagyon könnyű elcsúszni azon, ha egy idő után másoknak – a kritikusoknak, a leendő nézőknek, egymásnak – akarunk megfelelni. Szerintem ezt kell elkerülnünk, és a saját elvrendszerünk szerint kell dolgozni. Így tudunk egymástól is a legtöbbet tanulni.

Az eddigi darabválasztásaidat nézve feltűnt, hogy szinte mindig egy-egy régi klasszikus szerzőhöz vagy drámához nyúlsz vissza. A kortárs drámák nem izgatnak?

Nem, ennek egészen prózai okai vannak: ezek a művek találtak meg, ezeket éreztem éppen akkor fontosnak. Egy darabválasztás rengeteg tényezőtől függ. Tavasszal például a harmadik Kleist-előadásomat rendezem, de nem azért, mert én kitaláltam, hogy a szerző teljes életművét színpadra akarom állítani.

Nemrég mutatták be a Thália új játszóhelyén, a Télikertben a Bernd Róza című rendezésedet. Az előadás díszlete önmagába is különleges, miért éppen menza?

Nagyon jó, hogy feltetted ezt a kérdést, de erre nem szívesen válaszolok. Én a színházra műalkotásként gondolok. A magam részéről meg tudom indokolni a helyszínválasztást, csak nem tudom, érdemes-e. Ez is olyan, amit a nézőnek kell megfejtenie. De ha egy mondatban akarnám, nagyon leegyszerűsítve megfogalmazni, akkor azért, mert a történetben folyamatosan a munkáról beszélnek, ezért olyan közösségi teret kerestünk, ahol folyton tudnak dolgozni az emberek. És ezernyi más okunk van erre Kálmán Eszter díszlettervezővel. Nem mindig csak a miért a fontos. A mi saját esztétikánk is nyom a latba.

Mentes Júlia játssza Bernd Rózát, ha jól tudom, ő még nem volt társulati tag a Tháliában, amikor kiválasztottad a főszerepre.

Amikor elvállaltam a rendezést, jeleztem Juditnak (Schell Judit, a Thália Színház művészeti vezetője – A szerk.), hogy mindenképpen Julcsit szeretném a címszerepre. Judit természetesen megnézte őt előtte, és végül úgy döntött, hogy le is szerződteti a társulatba. Érezte, hogy le kell csapnia rá, ezzel pedig megelőzte a budapesti művészszínházakat, akik bizony elszalasztották ezt a lehetőséget, és nem figyeltek oda rá. Nagyot nyert vele a Thália. Julcsival egy évfolyamon végeztünk, mondhatni mi egy osztály voltunk a velünk párhuzamosan futó zenés-színházi színészekkel. Mindig volt benne valami megmagyarázhatatlan őselem, ami túlmutat a tehetségen, és ami kell ehhez a pályához. Korábban is dolgoztunk együtt, az egyetemen közösen csináltuk Goethe Tassóját, aminek férfi címszerepét egyszerűen neki kellett eljátszania. A Bernd Rózával is így voltam, igaz, azt a Thália felkérésétől függetlenül olvastam, és már akkor eldöntöttem, hogy ha megrendezem, akkor Julcsinak kell csinálnia. Sok helyen találkozik a személyisége ezzel a nagyon szélsőséges alakkal: egy fiatal lány, sok erővel és vélt öntudattal. Na meg görccsel. Szerencsére a többi szerep remekül kiosztható volt a Thália társulatán belül, így megszülethetett ez az előadás.

Milyen volt a Tháliában dolgozni?

Az első napokban úgy éreztem, hogy nagyon hálátlan feladat jutott nekem. Évad végére mindenki elfáradt, legszívesebben a Margitszigeten vagy otthon töltötték volna a napjaikat, én meg jöttem ezzel a súlyos német darabbal és járhattak próbálni egy igen sötét történetet, nehéz és összetett szerepekkel. Szerencsére sikerült megnyernünk őket. A Thália repertoárja főleg vígjátékokból, szórakoztató darabokból áll, a viszonylag kicsi társulat pedig ezekhez szokott hozzá. Aztán egyszer csak jött egy másfajta dráma, a részemről egy más felfogás, más követelésekkel, feladatokkal. Ráadásul Julcsi is hozta a saját energiáit: nem finomkodott, az első rendelkező próbákon úgy szorította meg Molnár Piroska arcát, ahogyan azt a jelenet megkövetelte. Az ő bátorsága mindenkire ösztönzőleg hatott. Végül az egész próbafolyamat igazán hálássá vált, egytől egyig remek színészekkel dolgozhattam. Igazából csak tettük a dolgunkat. Dolgoztunk.

Az előadásnak most már a Thália Télikert ad otthont, azonban ez a játszóhely nem készült el a premierre, így máshol mutattátok be a darabot. Okozott ez bármiféle nehézséget?

Leginkább a díszletben: Kálmán Eszter azt úgy tervezte meg, hogy pont kitöltse azt a teret, amelyről tudtuk, hogy majd a rendelkezésünkre fog állni. De ahogy haladtak a munkálatok, úgy kellett neki is módosítani az eredeti elképzelésen. De ez természetes. Ez többnyire pár centimétert jelent csupán, így igazából csak mi tudjuk, hogy mi hol lett volna eredetileg, a nézők ebből semmit nem vesznek észre. A próba szempontjából ez nem okozott nagy fennakadást, pont azért, mert a díszlet egy zárt tér, mintha egy dobozban lennénk. Tavaly már volt egy előbemutató, akkor a Stúdióban játszottunk, ott kicsit fullasztóbb a tér, ilyen szempontból jót tett az előadásnak, hogy átkerült a Télikertbe.

Jelenleg a Bánk bánt próbáljátok a Katona József Színházban. Ennek a drámának meglehetősen nehéz a szövege, Nádasdy Ádámnak azonban idén tavasszal megjelent egy kötete, amelyben, úgymond, „újra fordította” Katonát. Ti melyik változatot használjátok? 

Az eredeti, Katona József által írt szöveget. Ettől függetlenül Nádasdy Ádám tanár úrral többször konzultáltunk, ott volt az olvasópróbán is. Nagy ismerője a drámának, hasznos lábjegyzeteket is készített hozzá, így az ő személye mondhatni kiemelt ebben a produkcióban, hiszen a munkája által közelebb lehet kerülni a szöveg megértéséhez.

Miről szól a te olvasatodban a dráma? Miért éppen erre a műre esett a választásod?

A mi Bánk bánunk tulajdonképpen egy nagy kísérlet. Egyrészt kísérlet nekünk arra, hogy tudunk-e friss szemmel nézni erre a gigantikus szövegre, erre a nagyszabású műre és a benne szereplő szélsőséges alakokra. Másrészt azért kísérlet, mert azt is el kell érnünk, hogy amikor mi már pontosan felfejtettük mindazt, ami a műben van, akkor a néző mennyit tud ebből megérteni. A Bánk bán tűpontosan szól arról, hogy hol rontjuk el újra és újra Magyarországon még mindig a dolgokat. Bizonyos szempontból magát a Bánk bánt is félreértjük, hiszen folyamatosan ideológiákat fűzünk hozzá. Általában azt keressük, hogy kinek van igaza, kinek az oldalára kell állnunk, ahelyett, hogy őszintén megvizsgálnánk a dráma minden egyes alakját, helyzetét, hogy egyáltalán van-e benne bárkinek is igaza, és nem inkább a szeretetlenségről, a sértettségről, a mellébeszélésről szól-e. Ahogyan ezt bizonyos alkotók vagy értelmezők sem hajlandók meglátni a drámában, úgy mi sem tudjuk ezt helyesen látni soha a magyar történelemben. Mindenki csak mondja a magáét, anélkül, hogy megértené a másikat, aki szintén csak a magáét mondja.

Kiemelt kép: Tarnóczi Jakab (fotó: Komka Péter)