Mindenki által befogadható, egyszerű és élvezetes Császi Ádám rendezése. A chicagói Dan LeFranc Nagy vacsora című, Magyarországon ősbemutatóként debütáló darabja minden földrészen érthető, hiszen a családban betöltött szerepkörök, a szülők és gyerekek viszonya, a párkapcsolatok, a típusok változatosságukban is bármikor előfordulnak a világ bármely pontján.
Három, egymás mellé rakott büféasztal, körülöttük tonett székek. Fölötte villogó transzparens, különböző szövegekkel. Ez képezi Alvégi Lóci és Németh Saci látványvilágát, amely egyben az origó is. Minden és mindenki e bútorok körül mozog. A történet, mondhatnánk, hétköznapi. Két fiatal megismerkedik egy pizzériában, randiznak abban a pizzériában, összejönnek ott. A helyiségben zajlik a lánykérés, a szülőknek való bemutatkozás és minden nagy családi evés-ivás, gyerekekkel, problémákkal, konfliktusokkal, anyáról lányára és apáról fiúra öröklődő személyiségjegyekkel és viselkedési formákkal.
A családi étkezések sokszor olyanok, mint a vulkánok. A jóleső falatozás árnyékában fel-feltörnek az elfojtott érzelmek, addig ki nem mondott sérelmek és gondolatok, hirtelen odavágott félszavak. Császi e meghittnek tűnő, ugyanakkor kínos és kényelmetlen étkezéssorozat részévé teszi a nézőket is. Legalábbis az első sort, amely a díszlethez hasonló kisasztalnál foglal helyet. Ki is használták a színészek ezt a közelséget: hol bort töltetnek velük, hol ráfekszenek az asztalukra, máskor szóbeli megerősítést várnak tőlük. Kár, hogy a közönség nagy része továbbra is csupán szemlélője marad az eseményeknek – hiszen a többségük „rendesen” ül a nézőtéren -, így a totális családi vacsora részlegessé válik.
A humoros, csattanókkal teli, valamelyest kiszámítható történetet a művészek játéka dobja fel. Már a színészválasztás is kreativitást sugall. Huzella Júlia és Varga Ádám játssza a fiatalokat. Ők, eltérő magasságukból kifolyólag, rögtön vizuális poénként szolgálnak a színpadon, hiszen a nő lényegesen magasabb a férfinál. Ez a különbség a karakterükben is megmutatkozik, Huzella figurája határozottabb és tűzről pattantabb, míg a Varga alakította fiú sokszor tétova, irányítandó típus, aki olykor nagyon is méregzsákként tud viselkedni.
Jó párost alkotnak a színpadon. Ösztönösen, természetesen és manír nélkül játszanak, egymásra hangoltságuk már az első közös jelenetüknél érezhető. Ahogyan összhang és lendület jellemzi Terhes Sándor és Györgyi Anna (nagy)szülői párosát is. Simkó Katalin és Sütő András első, majd második generációs gyermeki együttese is remekül illik az előadásba. A színészi gárda úgy mozog és létezik együtt ebben a darabban, mint egy jó osztályközösség: megvannak a „klikkek”, de azok össze is tudnak kapcsolódni, együtt is tudják járni a családi körtáncot.
Merthogy ez bizony az, a minták és a családi sémák körtánca. Ezt a jelleget erősíti a szereplők acapella éneklése is. Az egy-egy családi korszak elválasztását jelző, ismertebb popszámok kórusműszerű előadása különleges hangulatot teremt. Amikor a szereplők felállnak egy sorba, levetkőznek, és arréb lépve egyet felveszik az előző játszó jelmezét ̶ nos, ez is ezt a körforgást hivatott szimbolizálni. A szépen egymásba szőtt jeleneteket ilyesfajta kreatív ötletek teszik színesebbé, a homállyal, valamint egy-egy családi halálesetnél a halványkék fénnyel való finom játék pedig líraibbá.
Császi Ádám és alkotótársai a családi vígjáték műfajába tartozó Nagy vacsora című előadásba egyszerűen és befogadhatóan sűrítik bele az életet. Azt a körhintát, amelyre családostul felülünk mindahányan, és amelyből csak egyszer tudunk kiszállni. De akkor végleg.
Németh Fruzsina Lilla írása
Kiemelt kép: Jelenet a Nagy vacsorából (Fotó: Gulyás Dóra)