Keleti Évát nemcsak szűkebb környezetében vagy hazánkban, külföldön sem kell senkinek bemutatni. A fotózás nagyasszonyának nevezett Kossuth-, Balázs Béla-, és Prima Primissima díjas, érdemes és kiváló művész nyáron ünnepelte 92. születésnapját, de energiáját, lelkesedését és kíváncsiságát, bármelyik huszonéves megirigyelhetné. A főváros 150. születésnapja alkalmából Budapest díszpolgára lett, ennek apropóján beszélgettünk vele.
Gratulálok a díszpolgári címhez! Tudod, hogy ez már a hányadik kitüntetésed?
Nem nagyon van olyan kitüntetés, amit ne kaptam volna meg, és ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy hányan vannak, akik nem kaptak, pedig nagyon megérdemelnék. De természetesen nagyon jó érzés, nagyon jólesett!
Itt a nappalidban rengeteg tárgy, könyv, és emlék vesz körül téged, de egyetlenegy fényképezőgépet sem látok. Azokat nem gyűjtöd?
A legelső gépem, amit természetesen használtan vettem, egy Rolleiflex volt, ez megvan, bár most pont kölcsönadtam Gödöllőre egy kiállításhoz. És érdekes, mert igazad van, sok mindent gyűjtök, de a fényképezőgépeket nem. Csak az az egy van, amit használok.
És a futó kiállításaid számát tudod?
Á, dehogy! És azt sem, hogy hány helyen vannak ott a képeim.
Mire vagy a legbüszkébb az életben?
Lehet, hogy erre más választ vársz, de a hét dédunokámra.

Gálvölgyi János és Keleti Éva (fotó: Gordon Eszter)
Követ valamelyikük a pályán?
Remélem nem! Érdekes, de inkább a matematika felé húznak. A legidősebb dédunokám 12 éves, nemrég el akartam hívni a Szépművészeti Múzeumba, de azt kérdezte, hogy most büntetni akarom? Teljesen más irányultságúak, de például az underground érdekli őket, és az is művészet. Az egyik dédunokám 3 éves volt, amikor elém állt, hogy a sok könyv közül melyikből tud megtanulni fotografálni. Mondtam, hogy ezekből egyikből sem. Ledöbbenve kérdezte, hogy kell még ezeken túl másik könyvet is venni? A gyerekeimet annak idején egyébként tudatosan tartottam távol a fotózástól, nem akartam, hogy teherként nehezedjen rájuk, hogy folyamatosan hozzám hasonlítják őket. Az egyik unokám titokban kezdett el fotózni, én tudtam meg utoljára, hogy kiállítása lesz. Ma már más pályán van, de nem miattam.
Neked melyik könyv, iskola, személy, vagy helyzet adta a legtöbbet a pályád elején?
Nagy szerencsém volt az induláskor, ha nem úgy történtek volna a dolgok, ahogy, akkor egyáltalán nem biztos, hogy fotográfus leszek. Angol szakra szerettem volna menni, de kicsúsztam az időből, mert éppen a VIT-en tolmácsoltam, és helyhiány miatt nem vettek fel. Ezért a kémia-fizika szakon kötöttem ki, nem bántam, úgy gondoltam, csak jussak be, aztán ha már betettem a lábam, bármi megtörténhet. De annyira ráharaptam, hogy maradtam. Nyári gyakorlatra küldtek a Forté-hoz, ahol akkoriban kezdtek el filmet gyártani, mondtam, hogy kedvem van hozzá, de fényképezőgép még soha nem volt a kezemben. Így kerültem az MTI-hez, ott dőlt el végleg a sorsom. Akkor államosították, és a nagynevű fotósoknak nem sok dolguk volt, ezért elhatározták, hogy megtanítanak engem fotografálni.
Kvázi unalmukban?
Pontosan! Vadas Ernő és Langer Klára beosztották maguk között, hogy melyik nap, ki, mit tanít nekem. Nagyon jóba lettünk, nekik is köszönhető, hogy 25 évig maradtam.
Színházi fotósként nagyon változatos munkáid voltak, de 25 év után elég lett, vagy új impulzusokra vágytál?
25 éve dolgoztam ott, amikor meghívtak hosszabb időre tanítani Indiába. Elég cudar körülmények voltak, repesve jöttem vissza dolgozni. Az akkori főnököm azt mondta egy pénteki napon, hogy hétfőn beszélnünk kell, mert nekik kellett helyettem dolgozni, és ezt nekem vissza kell adnom munkaidőben. Nagyon letörve mentem haza, mert boldogan jöttem vissza, azt vártam, hogy élménybeszámolót tarthatok, mindenkinek hoztam személyre szóló ajándékot, de nem voltak kíváncsiak rá. Ott akkor, eltört bennem valami. De milyen az élet, aznap délután jött egy hívás, hogy az induló Új Tükörbe menjek képszerkesztőnek. Azonnal eldöntöttem, hogy bár képszerkesztést még nem csináltam, de elvállalom, és többet nem megyek vissza az MTI-be. Így lett vége negyed évszázad után. A környezetemben mindenki azt mondta, hogy ostobaság, felelőtlenség, mert én az MTIFotóKeletiÉva vagyok, így egyben. Így ismernek, nem fogok tudni csak a nevemmel boldogulni. De úgy gondoltam, hogy azért megpróbálom.

Sándor Pál, Molnár Piroska és Jordán Tamás (Fotó: Keleti Éva/Rózsavölgyi Szalon)
A megérzésed volt ennyire erős?
Nem, a dühöm. Nagyon dühös voltam rájuk, mert én akkora szeretettel voltam feléjük, és vártam az újratalálkozást, de csalódást okoztak. El nem tudom mondani, mennyire rossz érzés volt!
Viszont szerencséd volt, rögtön kaptál lehetőséget.
Szinte azt kell mondanom, hogy hamarabb történtek meg a dolgok velem, mint ahogy arra szükség volt. Hiszek a véletlenek és a szerencse segítségében, de a tudás is elengedhetetlen egy sikeres pályához.
A többiekhez képest mi volt a titkod? Szerinted mitől lettél te ekkora ikon a szakmában?
Megmondom őszintén, nem tudom, talán az, és erre is már csak öregkoromra jöttem rá, hogy én mindenkit szeretek, emiatt nem tekintettem soha kötelességnek a fotografálást. Megvolt a szabadságom, mert kivívtam magamnak, hogy csak azt fotografáljak, akit akarok. És ennél nagyobb szabadság nincsen! A másik pedig az, hogy a férjem filmes volt, tehát az életünk része volt ez a társaság. Én nem munkába mentem, hanem vendégségbe mindenhova.
Rang volt akkoriban fotósnak lenni?
Sokan voltunk a pályán, rá voltunk kényszerítve, hogy a maximumot nyújtsuk, csak így tudtunk megmaradni. Magunknak kellett kivívni az elismerést, nem járt automatikusan, és ez így is volt, van rendjén.
Köztudott rólad, hogy elképesztő mennyiségű energiád van, nagyon sok kiállításon lehet veled találkozni. Mi alapján mérlegelsz, hogy melyik meghívásnak teszel eleget?
Rengeteg meghívást kapok, de természetesen nem tudok, és nem is akarok mindenhol ott lenni. Talán ennyi idősen már nem tűnik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy legyen annak rangja, hogy én valahova elmegyek. Ami miatt sokat megyek, az leginkább az, hogy érdekelnek a kiállítások. Kíváncsi vagyok, hogy ki, mit gondol a világról, és azt hogyan, miképp látja. Pár hete nagyon rosszul voltam, emiatt lemondtam egy másnapi kiállítást, mert nem mertem vállalni. Annyit kért a fotós, hogy ha eljön és felveszi, akkor mondok-e pár mondatot. Persze, mondtam, legfeljebb nem tudod használni. De úgy fel tudtam magam turbózni, hogy egy megállással felmondtam a megnyitóbeszédet. Aztán végül elmentem, mert kíváncsi voltam a képekre. Szoktam is mondani, hogy én még a halál előtt egy perccel is kíváncsi vagyok. Estére aztán jól lettem, talán még jót is tett a kiállítás.

Keleti Éva, a Magyarország 365 Fotópályázat zsűrijében (forrás: Keleti Éva facebook)
Mikor fotóztál utoljára?
Telefonnal nagyon gyakran szoktam, de ha a gépre gondolsz, az 3 napja volt utoljára a kezemben.
Ha a három legkedvesebb, vagy számodra legfontosabb képedet kellene megnevezni, melyek lennének azok?
Nagyon nehéz kérdés, mert a három sok is, ugyanakkor kevés is. Nem lehetne inkább csak egyet?
Csak egyet? Melyik lenne az?
Kulka Jánosról, amelyik a Nők Lapjának készült pár hete. Boldog vagyok, hogy addig élhettem, hogy ezt a képet megcsinálhattam. Abban a képben benne van ő, az egész élete, én, az én életem, és az egész viszonyom a színházhoz, a színészekhez. És benne van valami nagyfokú szeretet, barátság, az együttgondolkodás, és a kölcsönös tisztelet is. Lehet, hogy ezt csak én látom, vagy tudom, de ettől ez a fotó nagy boldogság a lelkemnek.
Mit adott neked a fotózás?
Mindent. Azt hogy minden bajból ki tudott hozni, minden problémámat meg tudta oldani. De nem a kapcsolataim révén, hanem minden nehéz helyzetben is volt hova menekülnöm. A legnehezebb, legkilátástalanabb helyzetekben is ez volt az én bélelt kuckóm, amiben el tudtam bújni, és meg tudtam gyógyulni lelkileg. A fotózás gyakorlatilag menekülést adott az élet nehézségei elől.
Kiemelt kép: Keleti Éva (Fotó: Gordon Eszter)