“A mai gyerekeknek ugyanúgy kell játszani, mint a tegnapiaknak” – Interjú Novák Jánossal

A Kolibri Színház 1992-es megalapítása óta fontos szerepet tölt be a hazai gyermek- és ifjúsági színházi életben. Sőt, tulajdonképpen maga a teátrum szélesítette ki ezt a műfajt Magyarországon, amiben vitathatatlanul nagy szerepe volt Novák Jánosnak, aki három évtizede igazgatja az intézményt. Az igazgató a napokban töltötte be a 70. életévét – a két jeles jubileum kapcsán ültünk le vele beszélgetni.

Egy igazgató folyamatos számadással tartozik minden és mindenki felé. Ön nemrég ünnepelte a 70. születésnapját – saját magával szemben volt bármiféle elszámolás?

A kérdés meglehetősen csábítja az embert, hogy mindenféle hangzatos dolgot mondjon, de tulajdonképpen folyamatos számadásban vagyok az életem során: a gyerekeimmel, a társulatommal, a feletteseimmel, a közönséggel szemben. Így ez nálam nemcsak egy dátumhoz vagy korhoz kötődik, hanem ahhoz a tevékenységhez, amit a szakma színházigazgatásnak nevez. Ezek nem mindig kellemes dolgok, de meg lehet szokni.

Ha visszatekint az egyébként rettentően sokszínű pályafutására – amelyre nemsokára részletesebben is kitérünk –, nem érzi úgy, hogy valami kimaradt?

Alapvetően mindig törekszem arra, hogy valami olyat is csináljak, ami nem kötelező, amit nem vár el tőlem senki. Most például írtam 40 Kosztolányi dalt, de fogalmam sincs, hogy ezeknek mi lesz a sorsuk. Hasonló volt a helyzet anno az Ady dalokkal is: nem gondoltam volna, hogy később Cseh Tamás felénekli azokat és CD-n is kiadják. Van egy latin mondás: „Nulla dies sine linea”, ami azt jelenti, hogy ne teljen el nap anélkül, hogy akárcsak egy vonalat ne húztunk volna. Ennek megfelelően igyekszem én is úgy tölteni a napjaimat, hogy folyamatosan szülessenek új dalok, így az én tudásom sem kopik el, folyamatosan karbantartom magam.

Ezek szerint a zeneszerzői énje a legerősebb?

Alapvetően mindig is tiltakoztam az elnevezések ellen. Botcsinálta zeneszerző vagyok, ennek a lehetősége is különleges módon adódott. Kazimir Károly a Körszínházban minden évben igyekezett valami új, népi dolgot csinálni. 1972-ben egy japán darabot, a Csósingurát mutatták be, amiben rengeteg volt a szöveg, és kellett hozzá valami eredeti zene. Végül csak a premier előtt kérdezte meg, hogy ki írta a zenét, én meg félve vallottam be, hogy én, hiszen korábban az mondtam neki, hogy eredetiek – ha jobban belegondolunk, nem hazudtam, hiszen tőlem eredtek! (nevet) Végül beletörődtek, jogdíjat is kaptam, abból utaztam el az első komolyabb kapcsolatommal Lengyelországba autóstoppal. Onnantól kezdve pedig egészen új dimenziók nyíltak meg előttem.

A végzettsége szerint gordonkatanár. Nem mehetek el emellett kérdés nélkül: hogyan lesz egy gordonkatanárból színházigazgató?

A gordonkatanár az valóban csak a végzettségem, kellett a diploma. A tanárképzőn kezdtem el ezzel foglalkozni, de annyira nem érdekelt, hogy amikor tanításból kellett vizsgáznom, meg kellett kérnem a tanítványomat – aki hozzám hasonlóan link alak volt, be sem járt az órákra –, hogy valahogy mentsen meg. Iszonyatosan jófej volt, mert a vizsgára baromira felkészült, megóvva engem a lebukástól. A színház és azzal együtt a rendezés meg a Balassi Bálint Szavalókörnek köszönhető, ott kerültem kapcsolatba Fábri Péterrel és Surányi Ibolyával. Egy Ady-előadást készítettek, amihez az én dalaimat használták. Ahogy egyre jobban bekapcsolódtam a munkába, egyszer csak azon kaptam magam, hogy amit csinálok, az tulajdonképpen maga a rendezés. Nagyon megszerettem őket, Surányi Ibolya pedig felvetette, hogy a jövőben nem rendeznék-e egy gyerekdarabot. Kapásból rávágtam, hogy én azokat már gyerekként is utáltam. Erre Ibolya csak annyit mondott: „János, ne olyat csináljon, amit utált, hanem olyat, amit maga is szeretne.” Ez lett végül az a kulcsmondat, ami az egész életemet meghatározta – és meghatározza a mai napig.

Vagyis most is úgy rendez, hogy előhívja a gyermeki énjét?

Nem is merem elmondani az igazat! (nevet) Őszinte leszek: nem hívom elő a gyermeki énemet, mert nekem folyamatosan ilyen az énem. Szerencsére sosem kellett valamilyen lehetetlen szerepbe belebújnom egy gyerekelőadás miatt, csupa olyasmit csináltam, ami kedvemre való volt. Amennyire unom a felnőttdarabok 90 %-át, mert fél óra után annyira kiszámítható minden, annyira élvezem a gyerekelőadások kalandját, a várakozás izgalmát. Ráadásul a kicsiknél nem lehet leereszteni, mert akkor elkezdenek unatkozni – nem mellesleg, én is.

Pont ezért mondják, hogy a gyerekközönség az egyik leghálásabb, egyben az egyik legrosszabb is, nem?

Ezek közhelyek, amiket a kezdetektől fogva hangoztatnak a színházi emberek. „A gyerekeknek nem úgy kell játszani, mint a felnőtteknek, hanem sokkal jobban.” A túrót! Miért kellene jobban játszani? Ez hülyeség. De jól kifejezi azt a félelmet, ami a szakmát jellemzi a gyerekelőadások kapcsán. Nálam ez azért sem merült fel soha, mert mindig olyat csináltam, ami engem is érdekelt. Mondhatjuk, hogy ez a szerep rám talált.

Önre bizony, hiszen 1992-es megnyitása óta vezeti a Kolibri Színházat. 30 év nem kevés idő – egyszer sem fordult meg a fejében, hogy abbahagyná?

A dolog ennél sokkal komplikáltabb. Az ember él és élni szeretne. Jött a Covid, nekem is voltak személyes betegségeim, de ezek mind csak azt erősítették meg bennem, hogy van egy feladatom – a színház –, ami folyamatosan visz előre. Ilyenkor az embernek nincsen ideje és lehetősége azon gondolkodnia, hogy beteg, vagy hogy szeretni fogják-e, stb.

Akkor nem is tervezi még a nyugdíjba vonulását?

Maradok, amíg agyon nem vernek. (nevet) Nyilván, eljön majd a pillanat, amikor azt mondják, hogy kívül tágasabb, és az nem fog jól esni, de amíg hagynak, addig csinálom, ami a dolgom. Nem érzem úgy, hogy elfogyott volna a gondolatom, a kreativitásom, de ha más igen, jogában áll ennek hangot adni.

A Kolibri sok szempontból hozott újdonságot Magyarországon.

Már maga a Kolibri is újdonság volt, ami a klasszikus gyerekkorosztályt két irányba kezdte nyitni: a csecsemők és az ifjúság felé. A gyerekszínház jóformán a 6-12 éveseknek szóló előadásokat fedte le, az a felettieket már felnőttdarabokra küldték, a kisebbeket meg sehova. Szerencsére itt van nekünk Vidovszky György, aki remek tartalommal tudja megtölteni az ifjúsági előadásokat, valamint kiváló nemzetközi kapcsolataim vannak a kezdetektől fogva. Az ASSITEJ, a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Nemzetközi Szövetsége rengeteget segített abban, hogy kijjebb tekintsek annál, ami itthon volt. Külföldön már óriási választék volt ifjúsági színházi előadásokból, amikor itthon mindez még ismeretlen volt. A csecsemőkkel kapcsolatban nem volt ugyan előkép, újítók voltak a finnekkel, norvégokkal és németekkel közösen. Számomra különösen megható, hogy a tavalyi ASSITEJ fesztiválon életmű-díjat kaptam, teljesen váratlanul ért.

Három évtized alatt mennyit változik a közönség? Haladni kell a korral.

A mai gyerekeknek ugyanúgy kell játszani, mint a tegnapiaknak, hiszen a hatéves ma is hatéves, meg tíz évvel ezelőtt is az volt. Persze, lehet technikával és tartalmakkal dúsítani, de pont az a nehézség, hogy megtaláljuk, hogy egy hatévesnek hogyan és miről kell szólnia az előadásnak. Fontos a korosztály, nem lehet általánosítani, mert abból alakul ki az, hogy beterelünk mindenkit egy nagy térbe és fegyelmezetlenné válnak. Nem az a kulcs, hogy fegyelmezzük a gyereket, hanem hogy olyan tartalmat találjunk neki, ami leköti őt – ez a művész felelőssége.

Mik a tervek a jövőre nézve?

A MAPPING európai uniós együttműködés keretében készítjük el a Hangmadár című projektet, amiben egy színész (Megyes Melinda) vesz részt, én csellózom, mindezt pedig 3D-képekkel kapcsoljuk össze. Egy Sebő-mese adta az ötletet, de az előadás inkább etűdök halmaza lesz, interaktív jelleggel. Vidovszky Gyuri Az áruló című darabon dolgozik, valamint az Óznak is készül egy új adaptációja Gothár Péter rendezésében. Fontos, hogy játsszunk klasszikusokat, ugyanakkor meg kell találni benne azt, ami a mai gyerekek számára fontos, ami az ő személyiségét építi. Ehhez kell az igazán nagy türelem és fókusz, mert ilyenkor születhetnek olyan meglepetések, amik a művészek számára is újdonságot, új tartalmakat hozhatnak.

Kiemelt kép: Novák János (Fotó: Kovács Milán)