A magyar dráma napja – Tasnádi István

Ő az a kortárs drámaíró, forgatókönyvíró, rendező, akinek a nevével biztos vagyok benne, hogy minden generáció találkozott már, hiszen amellett, hogy a színház világában rendkívül aktív, olyan munkák köthetők a nevéhez, mint az Időfutár című ifjúsági könyvsorozat, vagy éppen – szerintem nyugodtan kijelenthetjük – Magyarország legsikeresebb televíziós szériája, az HBO-n futó Aranyélet forgatókönyve.

Tasnádi István 1997-ben végzett színháztörténészként a Pannon Egyetemen, publikációi azonban már 1992-től olvashatók a legjelentősebb művészeti folyóiratokban. 1996-ban a Bárka Színház egyik alapítója, 2001-ig dramaturgja, majd 2007-ig a Krétakör Színház rezidens drámaírója. 2009-ben debütált színházi rendezőként is, 2012-től az HBO legsikeresebb magyar sorozatainak (Terápia, Aranyélet) vezető írója. Az általa írt és rendezett Memo című film 2017-ben elnyerte a legjobb európai tévéfilmnek járó díjat a Prix Europa fesztiválon. 2019-ben DLA fokozatot szerzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem doktori iskolájában.

Műveiből német, lengyel, cseh, szlovák, román és bolgár nyelvű előadások is születtek. Két kötete jelent meg francia nyelven, ezen kívül számos darabja érhető el angol, olasz, lengyel és bolgár nyelvű antológiákban. Műfaji repertoárja igen széles: a lélek mélyéig hatoló drámákon túl számos finom humorral átszőtt korrajz, a gyermekei megszületése óta pedig egyre több mese és ifjúsági történet fűződik a nevéhez.

Amikor arról kérdezem, hogy ennyi munka mellett hogyan tud folyamatosan kíváncsi maradni, miből inspirálódik, ő maga is a feladatok sokféleségére tér ki: „Segít, hogy változatos műfajokban próbálhatom ki magam. Már a pályám kezdetén sem riasztott el, ha operettdalokat kellett leporolni vagy musical librettót írni. Szeretem belevetni magam abba, amit még nem ismerek, és munka közben, belülről ismerni meg a működését. Így kezdtem bábdarabokat és tévés sorozatokat is írni. Az inspirál igazán, amikor párhuzamosan dolgozhatok legalább két, témájában és műfajában merőben különböző dolgon. Ilyen volt például, mikor a Made in Hungáriát írtam egyszerre a Krétakör-féle Phaidrával. Ezt kezdetben sokan furcsállották, ma már szerencsére elfogadják, hogy sok mindenbe beleártom magam. Kiégés ellen az is jó, ha improvizációk alapján írunk darabot. Ha színészekkel dolgozunk együtt, garantáltan nem fogunk elkényelmesedni, hisz ők állandóan bekérdeznek, kétségbe vonnak, mást ajánlanak, és az írónak meg kell tudnia védeni az igazát. Vagy hálásan elfogadni a jobb ajánlatot” – fogalmazza meg.

Személyes tapasztalatból mondhatom, hogy Tasnádi István minden írása olyan, ami nyomot hagy a „fogyasztón”: az Időfutár – annak ellenére, hogy alapvetően ifjúsági irodalomnak számít – ugyanúgy leköti a felnőtt olvasót is (én például meg vagyok győződve róla, hogy izgatottabban vártam az új részek megjelenését, mint a legtöbb iskolás), a Terápia finom eleganciával megírt történetszálai közül több hivatkozási alap a mai napig, a számos tételmondatról nem is beszélve, amelyek az Aranyéletből kerültek át szociális szókincsünkbe. Mégis, a szerző színházi hatása a legerőteljesebb: az évek alatt csak olyan darabokat láttam a keze alól kikerülni, amelyek értékteremtőek voltak.

A FINITO, a Fédra Fitness, a Cyber Cyrano, a Szibériai csárdás vagy éppen az Időfutár színházi adaptációja az ország számos színházának repertoárján szerepelt már. Számomra az utóbbi évek legizgalmasabb anyaga mégis egyértelműen a Kartonpapa, amelyet a székesfehérvári Vörösmarty társulatával láttam először, Tóth Ildikóval, Egyed Attilával, Kiss Diána Magdolnával, Kovács Tamással és Pálya Pompóniával. Az ötszereplős kamaradarab a gyász témáját járja körül egészen szokatlan formában: a groteszk humort elegánsan és érzékenyen használva közelíti hozzánk a felkavaró témát. A darab később Tasnádi Csaba rendezésében a kaposvári Csikyben, illetve most Tasnádi István rendezésében a Szkénében is fut, utóbbi Udvaros Dorottyával a főszerepben. Aki teheti, váltson rá jegyet, kevés olyan izgalmas színházi pillanat van, amikor a szerző saját maga festi fel vízióját a színpadon.

És ha már izgalmas színházi pillanatról esik szó, meg kell említenünk Tasnádi István további két munkáját is, a Rozsdatemető 2.0-t és Az ember tragédiája 2.0-t is. Miért is 2.0? Mert mindkét anyag egy meglévő dráma továbbgondolása: Fejes Endre és Madách Imre művét vezetik át a mába. Előbbi a Katona József Színház 2019-es nagyszínpadi premierje volt Máté Gábor rendezésében, utóbbi napokon belül fog debütálni a Vörösmarty Színházban, négy szerző tollából, négy rendező értelmezésében. Mindkét vállalkozás azt jelzi, hogy meg lehet tartani hagyományainkat, mégis van helye és létjogosultsága a megfelelő formában való aktualizálásnak – nem csak a nyelvezet frissítésével, ezzel felhívva a fiatalabb generációk figyelmét is a magyar irodalom alapműveinek fontosságára.

És ha már a fiatalokról esik szó, megkérdeztem a szerzőtől azt is, hogy mit tanácsol azoknak, akik most választják az írói pályát: „Ezzel összefüggésben azt tudom ajánlani, hogy minél hamarabb próbálja ki a szövegét színpadon. Amint lehet. Ha pedig nem lehet, teremtse meg a lehetőséget hozzá, trombitálja össze a barátait és olvassák föl a nappaliban. Még jobb, ha el is játsszák. Ennél jobb tanulás nem létezik. Amíg csak a fióknak írunk, könnyen hihetjük azt, hogy zsenik vagyunk. Minél hamarabb eljön az igazság pillanata, annál jobb. Ha nem megy el a kedvünk végleg az egésztől, akkor kezdődhet az igazi tanulás”.

Kiemelt kép: Tasnádi István (Fotó: Szöllősi Mátyás)