Azok, akik hosszabb ideje, rendszeres olvasói a Deszkavíziónak, tudhatják, hogy időnként szeretünk kicsit kilépni a komfortzónánkból, és a híradáson, beszámolókon, valamint interjúkon túl személyesebb hangvételű cikkeink is születnek. Amikor felmerül egy-egy ilyen ötlet a szerkesztőségen belül, én általában kétféleképpen – a két véglet között mozogva – reagálok rá. Vagy a bőség zavarával küzdök, és nehezen tudok kiválasztani egy kedvencet, vagy éppen pont fordítva, az első pillanatban rávágom a választ. Most, amikor azt a feladatot kaptuk, hogy mutassuk be kedvenc magyar kortárs drámaírónkat, azonnal bedobtam Székely Csaba nevét, akinek munkássága lassan egy évtizede az életem része.

Székely Csaba nevével először 2013-ban találkoztam, ekkor jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában a Bányavidék című kötet, amely a trilógia mindhárom darabját (Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz) tartalmazta. Ennek a könyvnek az olvasása éppen arra az időre esett, amikor még aktív tagja voltam egy amatőr színjátszócsoportnak, és még ma is élénken emlékszem arra, hogy mindvégig ott motoszkált bennem, hogy mennyire jó lenne, ha valamelyik darabot be tudnánk mutatni. (Persze, erre végül nem került sor.) Már ekkor megmutatkozott Székely kiváló drámaírói képessége: a rengeteg (többnyire fekete) humorral elmesélt történetek meglepően valós karaktereket tártak elénk, akik küzdenek a kilátástalansággal, a boldogságkereséssel, az elvágyódással, de mégsem tudnak továbblépni.

Székely Csaba (Fotó: Várady Nikolett)

Hivatalosan azonban mégsem ezzel a trilógiával indult hódító útjára drámaíróként a Marosvásárhelyen, 1981-ben született Székely Csaba. Sőt, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett diplomája, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem (korábban Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem) drámaíró szakos mesterdiplomája után eleinte a Hét című kulturális hetilap (majd kéthetilap) szerkesztőjeként dolgozott annak megszűnéséig, azután az Erdély FM rádió munkatársa, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem óraadó oktatója volt. Első kötete, a kortárs írókat paródizáló Írók a ketrecben 2004-ben jelent meg, ezt követően novellákat publikált többek közt a Látó, az Alföld és a Jelenkor című irodalmi folyóiratok hasábjain. 2009-ben fordult a drámai műfajok felé: első rádiójátéka, az angol nyelven írt Do You Like Banana, Comrades? elnyerte a BBC Legjobb Európai Drámájáért járó díjat, 2012-ben pedig a Brit Írószövetség Imison díjra jelölte. A Bányavirágot 2011-ben mutatták be Marosvásárhelyen, 2012-ben a budapesti Pinceszínházban, a Bányavakság és a Bányavíz pedig a Szkénében látható, a trilógiát Magyarországon teljes egészében először Csizmadia Tibor állította színpadra.

Az Alkésztisz című drámáját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat állította színpadra Sorin Militaru rendezésében, ehhez a darabhoz ugyan még csak papíron volt szerencsém, de bízom benne, hogy egyszer kis hazánkban is látható lesz. Kiváltképp azért, mert olvasás közben végig láttam magam előtt a színpadot, a díszletet és a szereplőket (Pherészt Hegedűs D. Gézának, Klümenét Börcsök Enikőnek adtam volna – sajnos, ez utóbbira már nem kerülhet sor). Ezt követte a végül színpadra is adaptált Szereti a banánt, elvtársak? (2013), a Hogyne, drágám! (2013), a Vitéz Mihály (2015), A Homokszörny (2015), a MaRó (2015), a Kutyaharapás (2016), az Öröm és boldogság (2017), a 10 (2017; 2018), a Nem kimondottan 1918 (2018), a Semmi se bánok (2019) és az Idegenek (2016; 2020). Legtöbb darabjának marosvásárhelyi bemutatóját Andi Gherghe, valamint Sebestyén Aba rendezte, Magyarországon pedig olyan neves művészek állították színpadra, mint Sztarenki Pál, Béres Attila, Szikszai Rémusz, Alföldi Róbert vagy Guelmino Sándor. Legtöbb műve magyarul is hozzáférhető, akár a saját drámakötetére (Idegenek és más színdarabok), akár a Selinunte Kiadó Olvasópróba-sorozatának antológiáira gondolunk.

Márfi Márk a Radnóti Színház 10 című előadásában (fotó: Dömölky Dániel)

Habár, Székely legtöbb drámája közel áll hozzám, mégis a szívem csücske a 10 című előadás, amelyet 2018 decemberében mutattak be a Radnóti Színházban, Sebestyén Aba rendezésében, Cári Tibor zenéjével. Az előadás nem kimondottan rövid (szünettel együtt közel 3 és fél óra), de ez akkor és ott, amikor nézzük, abszolút nem érzékelhető. Abban az időszakban (is) sokat jártam színházba, amibe őszintén szólva kezdtem belefásulni, mert egy idő és bizonyos számú előadás megtekintése után az ember óhatatlanul belecsúszik abba, hogy nagyon nehéz már újat látnia, meglepődnie. Ezért is él bennem annyira élénken a 10 premierje, ahol – prózai előadásoktól eltérően – a szűnni nem akaró, érzésem szerint legalább 10, de inkább 15 perces vastapssal jutalmazta a közönség a produkciót. És hosszú időt követően ez volt az első olyan előadás, ami után nem tudtam „magamhoz térni”, még aznap este tettem egy jó nagy sétát a városban (igen, a legnagyobb hidegben!), mert azt éreztem, hogy muszáj egyedül maradnom a gondolataimmal, a bennem dúló érzésekkel. Mert ez az előadás tűpontosan fogalmazza meg a ma emberének, Magyarország lakóinak az életét, helyzetét, és bár a darab gerincét adó Tízparancsolat kapcsán a hit kérdéséről is mesél, de sokkal inkább szól ez a történet is a boldogság kereséséről, a boldogság hiányáról. Pedig, tulajdonképpen minden emberi lénynek ez a vágya, ez az életünk igazi értelme. Vagy legalábbis kellene, hogy az legyen.

Kiemelt kép: Székely Csaba (Fotó: Várady Nikolett)