A magyar dráma napja II. – Jani és Dani

1984 óta szeptember 21-én ünnepeljük a magyar dráma napját, ez az a nap, amelyen 1883-ban megtartották Az ember tragédiájának ősbemutatóját a Nemzeti Színházban. Madách nagy hatású műve mellett szerencsére számos jelentős alkotás született eddig a műfajban, melyek közül ma megosztjuk veletek, hogy melyek a szerkesztőség kedvencei.

Jani – Molnár Ferenc: A hattyú

Tavaly ilyenkor egy kortárs drámát hoztam kedvencként, ezért úgy gondoltam, most kicsit visszatérek a klasszikusokhoz. Molnár Ferenc nevével én is, mint sokan mások, először A Pál utcai fiúk regény kapcsán találkoztam, ami mai napig az egyik kedvenc olvasmányom, és ennek az élménynek a hatására kezdtem bele a drámáiba is. Az én szememben azonban nem a Liliom a favorit, hanem A hattyú. Az 1920-ban megírt történetben egy trónfosztott dinasztia feje, az özvegy Beatrix leghőbb vágya, hogy családja ismét hatalmon legyen. Ennek érdekében pedig bármire hajlandó. Elhatározza, hogy feleségül adja egyetlen lányát, Alexandrát Albert herceghez, a trónörököshöz. Azonban a náluk vendégeskedő ifjú szinte észre sem veszi a lányt, így Beatrix minden női praktikát bevetve azt tanácsolja a lánynak, hogy ébresszen a náluk tanító Ági Miklósban is vonzalmat, hiszen egy férfi figyelmét mi sem keltheti fel jobban, mint egy másik férfi udvarlása a választott hölgynek.

A hattyú bemutatása idején Trianon és a Habsburg-dinasztia bukása még közeli emlék volt, fájó és érzékeny pont a magyaroknak. Joggal tehető fel a kérdés, hogy 100 év távlatából mennyire lehet aktuális egy trónfosztott család kétségbeesett próbálkozása, mennyire érezhető át a hiány és a bukás fájdalma. Aktuális-e ma is a történet? A válasz egyértelműen igen, hiszen napjainkban is minden a külsőségeken, a népszerűségen múlik, és elveszni látszik az ember, a lélek, így igenis szükség van az ilyen és az ehhez hasonló mondanivalóval bíró darabokra. Mindaddig, amíg reggelente felhúzunk egy álarcot, amíg máz mögé rejtjük az érzelmeinket, a valódi énünket, ezáltal többnek mutatva magunkat a külvilág számára, addig igenis kellenek az ilyen történetek.

A dráma olvasása okozta élményt csak fokozta az Örkény Színház 2018-as bemutatója. Polgár Csaba rendezése olyan messzire távolodik el a klasszikustól, amennyire csak lehet: mer abszolút mai lenni, a zenei betétektől – amelyekben a színészek egy egészen új oldalukat mutatják meg – kezdve, a szokványostól igencsak eltérő, mégis impozáns látványvilágon át, egészen a karakterek viszonyrendszerének a legmagasabb fokra való emeléséig. A hazai színjátszás nagyjai – Mácsai Pál, Csákányi Eszter, Tenki Réka, Nagy Zsolt, Ficza István és Takács Nóra Diána – alakítják a főbb szerepeket, és külön ki kell emelnem Für Anikót, aki bár csak a harmadik felvonásban tűnik fel a színen, pár perc alatt meggyőzi a közönséget tehetségéről. A darab végén hallható monológjától pedig még most is libabőrös leszek, és hiába telt el több mint 2 év az előadás megtekintése óta, azóta is az ő hangján olvasom Molnár örökérvényű igazságait tartalmazó mondatait.

Dani – Sobor Antal: Perelj, uram!

Székesfehérvári lakosként a szívem egyértelműen a helyi teátrumhoz, a Vörösmarty Színházhoz húz, így nem is lehetett kérdés, hogy a társulat repertoárjából fogok választani, hiszen számos remek előadás született már meg a fehérvári deszkákon. A döntés nem igényelt sok gondolkodást, szinte azonnal a Sobor Antal azonos című kisregénye alapján készült, néhány jelenettel és szereplővel kiegészített történelmi dráma, a Perelj, uram! ugrott be, amelynek bemutatójára 2018 őszén került sor. Sobor egy 2010-ben elhunyt, József Attila-díjas fehérvári író, újságíró, pedagógus és festőművész volt, akinek művéből Román Károly faragott színdarabot, majd a Vörösmarty Színház igazgatója, Szikora János rendezte meg azt. Az Enyingen, Pákozdon és Székesfehérváron is tanító íróval és munkásságával (beleértve a 80-as években megjelent, szóban forgó könyvét) nem csupán tanulmányaim során találkoztam, de nagyszüleim is tisztelettel meséltek róla, így ahogyan a Perelj, uram! több szálon kötődik a megyéhez és a benne élőkhöz, én is több szálon kapcsolódom hozzá.

A darab az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverésének utolsó időszakából elevenít fel egy kevésbé ismert eseményt, amikor a fejér megyei Csákberény maroknyi lakója szembesül a „véreskezű hóhérként” jellemzett Haynau embereinek lelki és fizikai terrorjával. A falusiakat úgy félemlítik meg, hogy koncepciós perbe fognak két egyházi személyt, egy református lelkészt (Gáspár Sándor) és egy katolikus plébánost (Imre Krisztián), akikben az eljárás során egyre jobban tudatosul, hogy mi lesz a sorsuk, de akkor sem válnak árulókká, amikor a híveiket sanyargatják. Az elkerülhetetlenre való fokozatos ráeszmélésük, a hitbe való kapaszkodásuk, az emberi méltóság sárba tiprása és a tragikus végjáték olyan megrendítő pillanatok voltak (köszönhetően többek között a kiemelkedő színészi játéknak és az atmoszférateremtésnek), amiket ritkán tapasztal meg az ember. Olyan érzéseket pendítettek meg bennem, amik után szótlanul, magamba révedve távoztam az előadásról, így nem is lehetett kérdés, hogy a Perelj, uram!-ról meg kell emlékeznem a magyar dráma napján.

Kiemelt kép: Tenki Réka A hattyóban (Fotó: Horváth Judit) és Gáspár Sándor a Perelj, uram!-ban (Fotó: Kiss László)