A magyar dráma napja I. – Laura és Roberta

1984 óta szeptember 21-én ünnepeljük a magyar dráma napját, ez az a nap, amelyen 1883-ban megtartották Az ember tragédiájának ősbemutatóját a Nemzeti Színházban. Madách nagyhatású műve mellett szerencsére számos jelentős alkotás született eddig a műfajban, melyek közül ma megosztjuk veletek, hogy melyek a szerkesztőség kedvencei.

Laura – Szigligeti Ede: Liliomfi

A Liliomfi történetét sokáig csak nagymamám elmondása alapján ismertem, aki édesanyámmal együtt nagyon sokat szerettek idézni a klasszikussá vált filmből. Akkor még azt hittem, hogy ez csak egy egyszerű komédia, amit azért szeretnek az emberek mert vicces és semmi több. Talán ezért is álltam a darabhoz kicsit szkeptikusan, amikor tavaly kötelező olvasmány volt az egyetemen. Én az a furcsa dráma- és színházrajongó vagyok, aki a tragédiákért van oda, és azt szereti, ha sírhat egy előadáson, a Liliomfi pedig nem éppen ebbe a kategóriába tartozik. Ennek ellenére teljesen magával ragadott a történet. Egy pillanat alatt megtaláltam az azonosulási pontot a főszereplőkkel, akik a színházban keresik és találják meg a boldogságot.

A dráma elolvasása után a filmet is egyből megnéztem, majd volt szerencsém megtekinteni a Sztalker Csoport előadását is a Budaörsi Latinovits Színházban, ami feltette az i-re a pontot. Az előadás pont a színház és a színészet oldaláról közelítette meg a történetet, ami engem a leginkább megfogott a darabban. És bár akkor nem a nagy volumenű tragikus helyzetek, hanem a csavarosabbnál csavarosabb helyzetkomikumok miatt, de hatalmas boldogsággal hagytam el a színházat, miközben csak egy dolog járt a fejemben: „Én teátrista leszek!”  

Roberta – Madách Imre: Az ember tragédiája

Az én választott drámám a nagy betűs magyar dráma: Az embert tragédiája. Véleményem szerint a legnagyobb magyar műről van szó, a magyar dráma napja is e drámai költemény színpadra állításának az évfordulója. A történettel, mint mindenki más, iskolai tanulmányaim során találkoztam. Az, ahogyan Madách Imre egy költeményben dolgozza fel az emberiség történetét, rögtön lebilincselt. Az allegorikus szereplők és a stílusa mellett, szerintem a feltett kérdései és kíváncsisága teszi egyedülállóvá. Hiszen mindannyian elérünk abba az életkorba, amikor megkérdezzük önmagunktól: mi az emberi lét célja? Hová tart az emberiség? Mi értelme küzdeni? Habár Madách Imre nem tudta a válaszokat, ahogyan senki más sem, mégis Az ember tragédiája kielégítő és jól kidolgozott következtetéseket von le az emberi létről, amely mindannyiunkat elgondolkodtathat, és magunk is rádöbbenünk, a világban nincs fekete-fehér, jó-rossz.

Azért is kivételes nekem ez a darab, mert ez volt az első előadás, amelyet volt szerencsém Budapesten megnézni. Sőt, még egy nyílt próbára is be tudtam ülni, amely szintén izgalmas és magával ragadó volt, hiszen azelőtt mindig csak a már „kész” produkciót láthattam. Mielőtt Budapestre költöztem, már listám volt azokról az előadásokról, amelyeket mindenképpen látni akarok. Ennek a listának az élén szerepelt Az ember tragédiája Vidnyánszky Attila rendezésében a Nemzeti Színházban. Mivel magát a drámát addigra már ötször (vagy még többször) olvastam, elsősorban a látványvilág, a színpadi mozgások, a monumentális díszlet és a színészek játéka kötött le. Fantasztikus volt, ahogyan több ezerévnyi történelem megjelent a Nemzeti deszkáin. A színpad minden szegletében történt valami, az első sorban ülve kapkodtam a fejem, ilyen produkciót azelőtt még nem láttam. Azóta persze a listámról már több megnézendő előadást is le tudtam húzni, ám Az ember tragédiája mindig különleges marad.

Kiemelt kép: Waskovich Andrea  Liliomfiban (Fotó: Puskel Zsolt), Ács Eszter és Berettyán Sándor Az ember tragédiájában (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)