Őt nem, csak feleségét, a költő, műfordító Szabó T. Annát ismerem személyesen, mégsem volt kérdés egy percig sem számomra, hogy róla írok a mai nap apropóján. A számos díjjal kitüntetett író Marosvásárhelyen született, 1988-ban költözött családjával Magyarországra, egészen pontosan, Szombathelyre. Dragomán György édesanyja, aki ikonikus magyartanára volt a városnak, több barátom és ismerősöm számára tette vonzóvá az irodalmat szeretett szülővárosomban.

Dragomán György tizenhárom évesen kezdett írni, erről így mesél: „egy képet láttam meg, olyan tisztán és plasztikusan, hogy úgy éreztem, le kell írnom. Azóta is ezzel kísérletezem, elég korán elhatároztam, hogy regényt akarok írni, tíz évig tartott, amíg rájöttem, hogy is kell ezt csinálni. Az ELTE-re jártam, angol és filozófia szakra (közben tagja voltam az Eötvös József Collegiumnak és Láthatatlan Kollégista is voltam). Végül a filozófiát három év után abbahagytam, amikor rájöttem, mekkora munka egy regény. Az angolt azért elvégeztem, sőt a három éves PhD képzést is, közben öt éven át írtam, az első regényemet,  A pusztítás könyvét. 2002-ben jelent meg, abban az évben, amikor a nagyobbik fiam született. Ez a szép hagyomány 2005-ben folytatódott, amikor megjelent a második regényem, A fehér király, és megszületett a kisebbik fiam. A fehér király azóta több mint harminc nyelven jelent meg, Kínától Braziliáig ott a világ könyvtárainak polcain, 2016-ban Agyness Deyn és Jonathan Pryce főszereplésével brit-amerikai film készült belőle. 2014-ben megjelent harmadik regényem a Máglya, egy évvel később pedig első (tizenkét év terméséből válogató) novelláskötetem, az Oroszlánkórus, 2018-ban ezt egy újabb kötet novella, a Rendszerújra követte. Két drámám is van, a Nihil és a Kalucsni, utóbbit 2016-ban mutatták be Kolozsváron, 2017-ben Budapesten, 2019-ben Nyíregyházán.”

Az első írása arról szólt, hogy egy diktátort fejbe lőnek, és ez lett a kiinduló pontja később A pusztítás könyvének. A rabság és a szabadulás témája számára talán a legfontosabb. Azért lett író, hogy erről beszélhessen. “Érdekes volt végigolvasni a tizenöt év alatt írt novelláimat, és látni, hogy milyen sokféleképpen és milyen változatos hangokat, nézőpontokat használva írtam szövegeket ugyanarról: a külső és a belső szabadságról.”

Kopek Janka és Puzsa Patrícia a Máglya című előadásban (fotó: Dömölky Dániel)

14 műve jelent meg eddigi pályája során, és mindegyik egyformán fontos a számára. Ahogy ő fogalmaz: „A pusztítás könyve tett íróvá, A fehér király világhíressé, Máglya tanított meg az átfogó időkezelésre, a novelláskötetek nélkül nem lenne hol kísérleteznem, a drámák pedig a párbeszédírásra tanítanak.

A Máglya című műve 2017-től látható a Vígszínházban. Az első gondolata, a „Hajrá!” volt, amikor megtudta, hogy színpadra állítják és nem volt kapcsolatban a színpadi adaptáció során sem a rendezővel, sem a színészekkel. „Tudatosan nem kerestem őket, egyáltalán nem akartam beleszólni az alkotás folyamatába.” A színházzal való viszonyáról azt mondja, hogy szereti, és jár is, de nem eleget. „Íróként felemás a viszonyom a színházhoz. Írok darabokat, de nem vagyok színházi ember. Az írás számomra magányos tevékenység, és a színdarabokat is egyedül írom. Nyilván másképp megy ez, ha valaki direkt kapcsolatban van a színházzal, felkérésre dolgozik, eleve színészekre ír, ott van a próbákon. Én magamnak írtam a darabokat.” Az előadást bátor adaptációnak tartja, és meglepte, hogy csak kétszereplős. „Sokat tanultam a színházról, abból, hogy több szereposztásban és nyelven és színházban is láthattam ugyanazt a rendezést. Stuttgartban, Drezdában és Nagyszebenben négy tonna jég a színpad, a Vígben műanyag hó, ettől az egy súlyos apróságtól, mintha  egészen különböző előadást láttam volna.  A német változat rituálisabb és félelmetesebb, a román vadabb és lendületesebb, a magyar játékosabb. Nagyon jó volt ennyi változatban látni ugyanazt a kísérletet.

Kiemelt kép: Dragomán György (Fotó: Dragomán György facebook oldala)