„A legmélyebb drámába kell belépnem” – Interjú Borbáth Ottiliával

Borbáth Ottilia színművész éppen 40 éve költözött Magyarországra, előtte Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen dolgozott. Ez alatt a négy évtized alatt több budapesti és vidéki színházban játszott, megtapasztalta a társulathoz való tartozás és a szabadúszás minden előnyét és hátrányát. Neve a tévénézőknek is ismerősen csenghet, hiszen hosszú ideig alakította a Barátok közt Gál Irmáját. 2019 őszétől a Spirit Színház újonnan megalakult társulatát erősíti, soron következő bemutatója igazán nagy kihívás: Polcz Alaine Asszony a fronton című regényének monodramatizált színpadi változatát adja elő. A művésznővel eddigi életpályájáról és az új bemutató okozta félelmekről, kihívásokról, a történet mondanivalójáról, üzenetéről beszélgettünk.

Nagyon szép pályafutást tudhat maga mögött: rengeteg színházban és darabban játszott. Mesélne pár szóban a karrierjéről?

A Szentgyörgyi István Színművészeti főiskola elvégzése után három évig a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházban, utána a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban játszottam. 1979. október 16-án, negyven éve jöttem át Magyarországra, azóta élek itt. Kecskeméten kezdtem dolgozni, majd jött a Hököm Színház, ez volt Karinthy Márton első színháza, itt három Csehov-egyfelvonásost játszottam, Harsányi Gábor volt a partnerem. Később dolgoztam Pécsett, de ott csak egy évig voltam, mert leszerződtem a Jurta Színházhoz. Utólag nézve ez rossz döntés volt, mert ez volt az ország első magánszínháza, amiről elég hamar kiderült, hogy hosszútávon nem működőképes. A ’90-es évek elején visszaszerződtem Kecskemétre, ahonnan 1995-ben küldtek el. Új vezetés jött, húsz színésznek mondták, hogy nem tudnak nekik szerepet adni. Onnantól kezdve szabadúszóként dolgoztam. Szerencsére a tatabányai Jászai Mari Színház akkori igazgatója azonnal hívott szerepekre, és öt évadon keresztül foglalkoztatott.

Mire emlékszik vissza legszívesebben a kezdeti évekből?

A jó szerepekre, a barátokra, a családi házunkra és a főiskolára. Az volt életem négy legszebb éve. Ilyenkor ősszel az az utca, ahol a főiskola áll, különösen gyönyörű: hullnak a vadgesztenyék, a sárga levelek.

Önszántából döntött úgy, hogy Magyarországra jön vagy a kényszer hozta így?

Ezt gyakran megkérdezik tőlem. (mosolyog) Kint semmiféle hátrányom nem származott abból, hogy magyar színésznő vagyok, egyszerűen úgy éreztem, hogy nekem kevés Marosvásárhely. Vágytam Magyarországra, főleg Budapestre. Akkoriban még nem ismertem a vidéki színházi életet, így a sors fricskájának is nevezhető, hogy mégsem itt, hanem Kecskeméten kezdtem el dolgozni.

Melyiket szerette jobban: a kőszínházat vagy a szabadúszást?

A társulathoz való tartozás fantasztikus érzés, mert van egy biztonságot adó háttere az embernek. A szabadúszás is jó, de csak akkor, ha van feladat. Igazából mindkettőt szerettem, és mondhatni, félig-meddig még most is szabadúszó vagyok. Szeptembertől a Spirit Színház társulatához tartozom, de az eddigi szerepeimet a Pesti Művészszínháznál megtartottam. Ez egy utazószínház, amit szintén nagyon élvezek, mert az út során abszolút kikapcsolódom, szeretek a kollégákkal együtt lenni.

Ötven éves pályafutása alatt igazán szép és nagyívű szerepek találták meg. A teljesség igénye nélkül volt Antigoné, Mirigy (Csongor és Tünde), Hippolyta (Szentivánéji álom), Ratched nővér (Száll a kakukk fészkére). Most visszatekintve érez bármiféle hiányt? Van olyan szerep, amit nagy álma volt eljátszani, de mégsem adatott meg?

Nincs. Elégedett vagyok a sorsommal, azon az állásponton vagyok, hogy nekem ezt dobta a gép, ennek így kellett lennie. Most 72 éves vagyok, a Spirit Színház társulatának tagjaként dolgozom, és most is egy hatalmas szerep áll előttem.

Az országos ismeretséget mégsem a színházi szerepek, hanem a Barátok közt című sorozat hozta meg az Ön számára. Ezt nem élte meg negatívumként?

Dehogyis! Nagyon szerettem forgatni a sorozatban, és annak ellenére, hogy két-három éve nem vagyok benne, a mai napig megállítanak az utcán, elmondják, hogy mennyire szerették a karakteremet. Bibionéban, ahová minden nyáron elmegyünk, van egy piac, ahol szerdánként lehet vásárolni mindenfélét, és már az első évben, amikor szerepelni kezdtem a Barátok köztben, felismertek az ott nyaraló magyarok, sőt, még szlovákiai magyarok is voltak köztük! Örültem ennek, duzzadt a mellem a büszkeségtől.

Hogyan került kapcsolatba a Spirit Színházzal?

Perjés János (a Spirit Színház alapítója, művészeti igazgatója – szerk.) felhívott, hogy be tudnék-e ugrani egy kisebb szerepbe, Pasolini Tétel című darabjába, amit örömmel vállaltam. így kezdődött a barátságunk – mert az, ami az elmúlt években közöttünk kialakult, igazi barátság. Nagyon tisztelem és szeretem Jánost, hiszen minden, amit maga itt lát, az neki köszönhető. A beugrás után játszottam a Veszedelmes viszonyokban, A csütörtöki hölgyekben és a Mario és a varázslóban is. Ez utóbbi előadást nagyon szeretem, Thomas Mann novelláját Czeizel Gábor adaptálta színpadra. Rengeteg szereplő van benne, de itt a színházban négyen játsszuk csupán: János Cipolla, Jerger Balázs Mario, Zsiga Lászlóval ketten pedig több szerepet viszünk. Szintén örömmel tölt el, hogy találkozhattam a világhírű operaénekessel, Gulyás Dénessel is, akinek ez volt az első prózai rendezése.

Most fogják bemutatni az Asszony a fronton című előadást. Játszott korábban is monodrámát?

Igen, a Jurta Színházban Jancsó Miklós rendezésében mutattuk be Tolnai Ottó abszurd darabját, az volt a címe, hogy Izéke homokozója, avagy a mammuttemető. Ez volt az első ilyen próbálkozásom, de talán kicsit korai volt nekem is, meg a közönségnek is.

Mi a legnagyobb kihívás a mostani bemutatóban?

Nagyon nehéz a szövege, olyan súlyos mondanivalóval és cselekménnyel, amivel életemben nem találkoztam még. Én egy pozitív kisugárzású, jókedvű ember vagyok, bárhol negatív energiát észlelek, menekülök onnan. Nyomasztó érzés most egy olyan történettel azonosulnom, amelyben egy fiatal nőt tragédiák sora ért. Polcz Alaine 1944-ben ment feleségül Jánoshoz, egy zord, mogorva emberhez, akit azután is szeretett és vágyott, miután a férfi megfertőzte őt nemi betegséggel. Utána pedig több mint száz orosz katona erőszakolta meg. Miután megjárta a pokol összes bugyrát, elvégezte a pszichológiát, megalapította az első gyerek-hospice-t, tanított, könyvet írt.

Akkor tulajdonképpen az ő története erőt is adhat másoknak?

Abszolút így gondolom én is. Szeretném, hogy ne csak azt mutassuk be, milyen borzalmas volt a háború, hanem legyen némi pozitív kicsengése is a darab végének. Jelenleg azon vagyok, hogy meggyőzzem Andrást (Léner András, az előadás rendezője – szerk.) erről, hiszen Polcz maga bizonyította be, hogy tovább lehet és kell is lépni, mert az élet megy tovább. Ahogyan a kötet zárómondata is fogalmaz: „De aztán próbáltunk talpra állni, próbáltunk élni….”

Ettől függetlenül, gondolom, megviseli a történet.

Igen. Nagyon nehezen kezdek minden próbát. Gondolja csak el, mi ketten most itt nyugodtan kávézunk, beszélgetünk, de nekem hamarosan a legmélyebb drámába kell belépnem. Néha előfordul, hogy megállítom a próbát és kérem, hogy kezdjük el előről. Olyan ez, mint amikor egy operaénekes behangol. Ugyanakkor, ezt az előadáson már nem játszhatom el, nem mondhatom a nézőknek, hogy bocsánat, most újra kezdem, mert eddig nem volt annyira jó. Őszintén megmondom, jelenleg rettenetesen félek. De meg kell tanulnom bízni saját magamban, le kell küzdenem ezt a félelmet.

Mibe tud kapaszkodni szöveg terén?

Semmibe, csak az agyamban bízhatok. A próbákon szoktam is kérni, hogy ne segítsenek, mert élesben is az kell, hogy nekem jusson eszembe, mi következik.  Nagyjából 30 mozaikból áll az előadás, ráadásul a szövege is rettentően nehéz, főleg, mert tele van pszichológiai kifejezésekkel. A nyelvezete pedig már önmagában is különleges, engem az erdélyi szófordulatokra emlékeztet. Mindezt nekem pedig úgy kell tudnom, hogy ha maga éjjel háromkor felhív engem, és megkérdezi, hogy mi az ötödik sor negyedik szava, azt kapásból kell tudnom.

Ez a félelem már akkor is megvolt Önben, amikor elvállalta a szerepet?

Igen. Egy reggel felhívott János, hogy lenne egy meglepetése számomra, talált egy nekem való darabot. Levegőt nem kaptam, csak csendesen megköszöntem. Előtte nem olvastam a kisregényt, így azonnal megvettem, és már akkor megijedtem. Ugyanakkor roppant hálás is vagyok ezért a lehetőségért.

Ha jól tudom, vannak közös pontok az Ön és Polcz Alaine életében.

Én Marosvásárhelyen nőttem fel, de édesapám Kolozsváron született, így minden hétvégét ott, a nagymamámnál töltöttem. Amikor olvastam a történetet, rengeteg ismerős helyszínre, névre bukkantam. Ott van például Mátyás Mátyás professzor, aki kivette Polcz vakbelét, és teljesen véletlen, de az enyémet is ő vette ki ötéves koromban. Ezek hihetetlen és hátborzongató dolgok, ettől még személyesebbé válik az egész.

Hol lesz látható a közeljövőben?

Egyelőre új szerepről nem tudok, de bízom benne, hogy János gondolkodik bennem az évad második felében is. Emellett a Pesti Művészszínház csapatával járom az országot, játszom a Marica grófnőben, Az asszony körbejárban, a Mágnás Miskában és a Kaviár és lencsében.

Kiemelt kép: Borbáth Ottilia (fotó: Spirit Színház)