„A legjobb francia és olasz komédiák stílusjegyeit hordozza magán” – Interjú Agócs Judittal és Csankó Zoltánnal

Az eredeti tervek szerint a Győri Nemzeti Színház december végén mutatta volna be Szigligeti Ede leghíresebb vígjátékát, a Liliomfit. A premierre végül az online térben került sor, a nézők itt láthatták először Szűcs Gábor rendezésében a darabot. A szokatlan próbaidőszakról, az előadás felvételének folyamatáról, valamint szerepeikről a Kamilla kisasszonyt alakító Agócs Judittal és a Szilvai Tódort alakító Csankó Zoltánnal beszélgettünk.

Az évad első bemutatója a Menyasszonytánc volt, amelyben mindketten szerepeltek. A premiert azonban többször is el kellett halasztani a járványhelyzet miatt. Ezt hogyan élték még színészként?

Agócs Judit: Én már az elején sejtettem, hogy nem lesz meg a terv szerinti premier. Dolgoztunk becsülettel, de a bizonytalanság nem tett annyira jót a lelkünknek. Én azok közé tartozom, akik végtelenül komolyan veszik a vírust, sajnos a mi családunkban volt is emiatt elhalálozás, most is egy közeli hozzátartozóm nagyon beteg. Nekem pont a Menyasszonytánc elmaradt premierjének a napján lett pozitív a tesztem, de szerencsére csak enyhe tüneteim voltam. Viszont abban a két hétben, amit otthon kellett töltenem, végig maszkban voltam, mert nem akartam megfertőzni a családtagjaimat. Iszonyatosan megterhelő volt lelkileg.

Csankó Zoltán: Én is nagyon rosszul éltem meg. Aznap délután derült ki, hogy este már nem tartjuk meg a nyilvános főpróbát, amire jöttek volna ismerősök, barátok. Már kíváncsiak voltunk, hogy milyen lesz a darab fogadtatása, de ehelyett ismét otthon találtuk magunkat. Meglehetősen frusztráló tud lenni, amikor az ember nem látja a munkája értelmét, úgy érzi, felesleges, amit csinál. Ez az érzés akkor és most, a Liliomfi próbája alatt is többször eluralkodott rajtam.

Jól gondolom, hogy a Liliomfi próbája abszolút eltért a megszokottól?

A. J.: Igen. Ennek a próbafolyamatnak már úgy álltunk neki, hogy szinte biztosak voltunk benne, hogy a tilalmat meg fogják hosszabbítani. Mindvégig maszkot viseltünk, a felvétel előtt leteszteltek minket, és csak élesben vehettük le a maszkot. De ettől függetlenül jó hangulatban telt, egy idő után már poénkodni is tudtunk. Én például mindig rászóltam a partnerre, ha egy mozdulat közben véletlenül lecsúszott a maszkja. (nevet) Azt is tudtuk, hogy a darab az online térben fog debütálni. Ebben az volt a legnagyobb nehézség, hogy nem voltak reakciók, ami egy vígjátéknál szinte elengedhetetlen, hiszen abból tudom megállapítani, hogy amit csinálok, az túl sok vagy túl kevés.

Cs. Z.: Én azt tapasztaltam magamon, hogy jóval feszültebb vagyok, mint máskor. Ahogy Judit is mondta, egy vígjátéknál fontos, hogy érkezzen visszacsatolás a nézőtől. Nem tudtam, hogy a poénjaim hol és mikor fognak lecsapódni. A süketség zavaró tud lenni, vannak poénok, amiket a nevetésre építesz rá – ezeket most ki kellett hagynom.

A Liliomfival színészként ez az első találkozásuk?

Cs. Z.: Nekünk ez volt az egyik vizsgaelőadásunk a Színművészetin, amikor negyedikesek voltunk. Marton László rendezte, óriási sikere volt, több mint 10 alkalommal játszottuk az Ódryn, ez ott és akkoriban nagy szám volt. Seress Zoli volt Liliomfi, Görög Laci Gyuri pincér, én pedig már akkor is Szilvai Tódort alakítottam. Olyan alsóbb évesek statisztáltak az előadásban, mint Gazdag Tibor, Stohl András vagy Söptei Andrea. Nagyon szerettem ezt az előadást, főleg, mivel a színészi játékra volt minden kihegyezve.

A. J.: Én körülbelül 20-25 évvel ezelőtt Tatabányán már játszottam ezt a darabot, akkor Erzsike voltam. A partneremet, Gyuri pincért Chován Gábor, Liliomfit Rába Roland, Mariskát Ábel Anita alakította. De ma már egyáltalán nem emlékszem a szövegre, inkább a film él bennem is élénken.

Ha már a film szóba került: Judit, az Ön karakterét, Kamilla kisasszonyt Dajka Margit alakította – játéka élénken él a mai napig a nézőkben. Ez jelent bármilyen nehézséget színpadon?

A. J.: Dajka Margit után eljátszani ezt a karaktert nagy kihívás, nem is lehet őt felülmúlni. Ebben az országban, nincs olyan ember, aki ne látta volna a filmet, és ne ahhoz hasonlítana minden előadást. Amikor megtudtam, hogy szerepelni fogok a darabban, akkor direkt nem néztem meg újra, mert nem akartam semmit levenni abból, leutánozni őt. De élénken élt bennem Dajka hangszíne, ahogyan magasan, elnyújtva mondja, hogy „Liliomfi úr”. Én ebből a hangszínből indultam el a karakter felé. Amikor otthon tanultam a szerepet és hangosan gyakoroltam a szöveget, a négyéves kisfiam is elkezdett utánozni, annyira tetszett neki. Bármennyire is furcsán hangzik, ennek a karakternek a habitusát a hangszíne határozta meg. Alkatilag teljesen mások vagyunk, bár a jelmeztervező igyekezett „feltuningolni” a hajamat és a ruhámat, kaptam pirosítót is, egy elrajzolt-elnagyolt figura lett a végeredmény.

Zoltán, Ön hogyan fogta meg Szilvai Tódor karakterét?

Cs. Z.: Nem akartam sótlan, megkeseredett embert játszani, ezért teljesen más irányba indultam el, mint amit a filmben látunk. Az én Szilvaim nem egy begyepesedett professzor, hanem egy, az életet igazán szerető és élvező ember, aki hajkurássza a nőket, de amikor az asztalra kell csapni, akkor odacsap. Mariska életében is ő akarja meghozni a döntéseket, de félrenyúl – ez benne a vígjátéki elem, de nem akartam nagyon klisés sem lenni. Ebben különbözik a főiskolai verziótól is, akkor is meg volt a humora, de a mostanihoz képest jóval kevesebb. Most még plusz poénokat is írtam bele! (nevet)

Az előadás az online térben debütált. A színészi játékban jelentett változást az, hogy bár ugyanúgy színpadon vannak, de most nem a nézőtérnek, hanem kameráknak játszottak?

A. J.: Nem, egyáltalán nem játszottunk másként, hiszen attól függetlenül, hogy ez most felvétel volt, mégis csak egy színházi előadás. Pontosan úgy viselkedtünk, mint ahogy színpadon szoktunk, nem voltunk se többek, se kevesebbek. Ha filmet vagy sorozatot forgatsz, ott kénytelen vagy visszavenni, de most maradtunk a színháznál.

Mit gondolnak, mitől és miért sikeres a mai napig a darab?

Cs. Z.: Annak ellenére, hogy maga a történet végtelenül egyszerű, mégis igazi vígjátéki fordulatok vannak benne. A legjobb francia és olasz komédiák stílusjegyeit hordozza magán, a félreértés-láncolat van olyan jó, mint Feydeau vagy Goldoni darabjaiban. Nagyon jók a karakterek, és az, ahogyan a félreértések követik egymást – gondosan és jól fel van építve. A szereplők már nem értik, hogy mi történik körülöttük – de a néző igen, és ettől válik igazán szórakoztatóvá. Azok, akik a későbbiekben foglalkoztak a darabbal és átírták, pontosan ezeket a jó vígjátéki lehetőséget látták meg benne. Az eredeti mű mára kissé porossá vált, ha jól tudom, Makk Károly helyezte át a történetet Erdélyből a balatoni környezetbe a filmmel, és frissítette fel, ezáltal lett valóban örök klasszikus. Azt viszont garantálni tudom, hogy akik a mi előadásunkat választják, teljesen más feldolgozást kapnak, a miénk egy egészen más Liliomfi lesz.

A. J.: A mi előadásunk az eredeti szövegből, a filmből és az átiratokból született meg, Szűcs Gábor (a rendező – A szerk.) modernebbé varázsolta, de szó sincs aktualizálásról. Egy igazi színház a színházban darab lesz.

Az Önök számára mi az előadás üzenete?

A. J.: Szerintem nem kell minden színházi előadásnak tanítania vagy, hogy legyen mondanivalója. Sokan arra vágynak – különösen a mostani időben – hogy elfeledhessék a gondjaikat, nevessenek egy jót. Ez az előadás, mint minden jó vígjáték, erről szól, ez a célja.

Cs. Z.: Pontosan. Ha nagyon akarjuk, biztosan fel lehetne kapargatni a mondanivalót, de felesleges. Ha valakiben a nézőtérről elindul egy gondolatmenet, az csak jó, de most nem ez az elsődleges célunk. Liliomfi a történet végén a színészetet választja a pénz helyett, amire az én karakterem, Szilvai azt mondja: „akkor éhen fogtok pusztulni”. Ez a mondat most nagyon is aktuális, de 20 évvel ezelőtt nem volt az, pedig akkor is benne volt a szövegkönyvben. Csak, ez a két mondat most, a járványhelyzet miatt kapott egy gellert.

Kiemelt kép: Agócs Judit és Csankó Zoltán (fotó: Győri Nemzeti Színház)