A legendák közelében: emlékek Papp Lászlóról

Papp László neve fogalom a magyar sporttörténelemben. Nemcsak háromszoros olimpiai bajnokként, hanem legendás edzőként és megfoghatatlan személyiségként is nyomot hagyott. Kovács „Kokó” István felidézi első találkozását a legendával, edzői kapcsolatukat, és azt a varázslatos aurát, amit Papp László mindenhová magával vitt. Szó esik példaképekről, kulisszatitkokról, és arról is, miért lenne fontos, hogy a legendát ne csak a múlt, hanem a jövő generációi is megismerjék.

Melyek a legelső emlékei Papp Lászlóról, milyen volt az első találkozás?

Maga a név még serdülőkoromban jött velem szembe először, de az első személyes találkozásra egészen 1987-ig kellett várom. Ifiválogatottként a KSI-ben edzőtáboroztunk, amikor egyszer csak belépett a terembe. Kicsit pátoszos, ha azt mondom, hogy soha nem felejtem el azt a pillanatot, de tényleg most is látom magam előtt az egésznek a varázsát – és ez az érzés szerintem egy életen át velem marad. Mindig különleges élmény volt, amikor Laci bácsi belépett valahova, még a teremnek is megváltozott az energiája. De említhetném Mohammed Ali, Evander Holyfield vagy Lennox Lewis nevét is: ahol ők megjelentek, teljesen más lett a légtér.

Amikor elhatározta, hogy ökölvívó lesz, az részben Papp László személyének volt köszönhető? Példaképként tekintett rá?

Őszintén szólva, nem miatta lettem ökölvívó. Akkoriban egészen mást jelentett a sztárkultusz, lényegesen kevesebb információ jutott el hozzánk egy-egy ismert emberről. Persze, olvashattunk róluk könyvekben vagy napilapokban, de közel sem volt akkora a „sztárgyár”, mint manapság, ahol a média és legfőképp a közösségi média felületein állandóan bepillanthatunk a celebek privát szférájába. Laci bácsi élete nem volt nyitott könyv előttem, nagyon keveseket fogadott igazán a bizalmába. És noha nagyon tiszteltem és tisztelem most is a munkásságát, nem példaképként tekintettem rá. Nálam ez a fogalom teljesen mást jelent.

Ha jól tudom, edző és tanítványaként dolgoztak is együtt.

Egy picit pontosítanék: Laci bácsi szövetségi kapitány volt, és ebbéli minőségében számtalan alkalommal ült Öcsi bácsival közösen a szorítósarokban. De a felkészítésemet leginkább Öcsi bácsi koordinálta, vele készültem a mérkőzésekre. Laci bácsival csak nagyon különleges alkalmakkor, akkor is rövid időre kerültem edzői viszonyba. Amerikában – ahol kettesben voltunk – kizárólagos edzőm volt, ő állította össze az edzéstervet, de jellemzően szövetségi kapitányként segítette a munkámat.

Milyen szakembernek ismerte meg őt?

Én az 1980-as évek végén kezdtem dolgozni vele, addigra már sokat veszített az aktivitásából. A ’70-es évek válogatottjait, például Gedó Györgyöt vagy Badari Tibort még teljes egészében felügyelte, nálunk már nagyobb szerep jutott a válogatott edzőinek. Laci bácsi minket, ha nem is tisztes távolból, de már inkább csak megfigyelői státuszból követett. Ettől függetlenül a jelenléte sokat jelentett, mert az a fajta szakmai tekintély, amit ő képviselt, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nemzetközi szinten is jól tudjuk szerepelni.

Említette, hogy meglehetősen zárkózott volt, ami a magánéletét illeti. Valamennyire mégis közel tudott kerülni hozzá?

Ha rövidebb időre utaztunk el, akkor még nem fogadott minket a bizalmába annyira, hogy megnyíljon. De volt olyan időszak, mint például az olimpiai felkészülés vagy maga az olimpia, amikor hosszabb időt töltöttünk együtt. Ezek alatt az idők alatt egyre jobban megnyílt, a legvégére már a nevünkön szólított minket. Eljutni addig a pontig, hogy a „kis pajtásból” „Pista” legyek, hosszú folyamat volt nála, de nekem sikerült. (mosolyog)

Azt tudjuk, hogy ’64-es eltiltásról nem sokat beszélt, a nyilvánosság előtt is kerülte a témát, de szóba került ez bármikor is önök között?

Nem, és úgy gondolom, hogy ha a körülötte lévők nem hozták volna fel mindig, akkor ő is könnyebben megbékélt volna ezzel a múltbéli dologgal. Ahogyan én láttam, az, hogy ez a téma folyamatosan jelen volt az életében, sokat rontott a hangulatán és egészségügyi állapotán. Alapvetően egy életvidám, vicces és nagyon kedves ember volt, de akármikor emlékeztették erre az esetre, mindig elfogta egy rossz érzés. Biztosan sokat gondolt arra, hogy mi lett volna, ha kiengedik, mennyire változott volna meg az élete, ha világbajnok lett volna belőle. Én mindig azt próbáltam erősíteni benne, hogy ő így is minden idők legkiválóbb ökölvívója, nem ez a cím határozza meg ma sem a megítélését.

Ön hogyan fogadta, amikor megtudta, hogy előadás készül Papp László életének erről a korszakáról?

Az igazat megvallva, itt volt már az ideje, sőt, én reménykedem is abban, hogy az életpályáját előbb-utóbb egy komolyabb film formájában is megörökítik. Egy ilyen sportikonnak a pályafutása megér egy hosszabb játék- vagy dokumentumfilmet. És nemcsak azért, mert a személye és az eredményei miatt megérdemli, hanem mert egy ilyen alkotás rengeteg pozitív hozadéka lehet. Gondoljunk csak bele: ott van A nemzet aranya című dokumentumfilm, amely egy vízilabda-csapat fantasztikus diadalmenetét mutatja be nyolc éven keresztül. Ha ezt egy gyerek megnézni, rengeteget tanulhat, sőt, még motivációt is kaphat. Laci bácsi élete is ilyen, hiszen ahonnan ő elindult, ahová eljutott, amit elért és amilyen személyiség társult e mellé, az példaértékű. Az ilyet pedig meg kell őrizni könyvben, filmben az utókor számára. Nem szabad hagynunk, hogy Laci bácsi alakja feledésbe merüljön, hogy akkor próbáljuk meg közismertté tenni, amikor már alig emlékszik rá valaki.

A készülő előadásban szupervizorként működik közre. Ez pontosan mit takar: hogyan segíti a csapat munkáját?

Az olvasópróbán is részt vettem, de inkább a darab készülte előtt beszélgettünk többször Szilágyi Andor íróval és Sényi Fanni dramaturggal. Laci bácsi fiával közösen próbáltuk meg Laci bácsi személyiségét bemutatni. Az akkor történt eseményeket én magam nem tudom hitelesen átadni, hiszen nem is éltem akkoriban, nem ismertem Biszku elvtársat sem, így én is csak mások elbeszéléseiből tudom elképzelni azt a kort. Viszont arról van egy világos és átlátható képem, hogy Laci bácsi milyen ember volt, hogy bánt másokkal, milyen gondolatai voltak a világról. Illetve abban tudtam segíteni a csapat munkáját, hogy felügyeltem, hogy az erre vonatkozó részek szakmailag megfeleljenek az ökölvívás szabályainak, hogy a megfelelő terminus technicusokat használják, vagy hogy az ökölvívók a megfelelő módon beszéljenek.

Végezetül egy személyesebb kérdést hadd tegyek fel. Melyik az a történet Laci bácsival kapcsolatban, amelyikre a legszívesebben emlékszik vissza?

Sokkal több van annál, hogy csak egyet kiragadjak, de ha nagyon muszáj választanom, akkor azt mondanám, amikor 1990 év végén kettesben utaztunk ki Floridába egy versenyre, ahol nemcsak egy szobában laktam vele, de egy franciaágyban is aludtunk. Nagyon jól elfértünk, azzal nem is volt baj, de Laci bácsiról tudni kell, hogy nagyon korán lefeküdt aludni és az ágyba bújás után nagyjából 10 másodperccel már békésen szuszogott is. Ennek következtében korán le kellett oltani a lámpát, én viszont még órákig ébren voltam. Arról szó sem lehetett, hogy tévét kapcsoljak, de még az ágyból sem mertem kiszállni, nehogy felébredjen, de mégis óriási megtiszteltetésként éltem meg azokat az órákat, hogy ott alszik mellettem a világ legkiválóbb ökölvívója.

Kiemelt kép: Papp László (Fotó: ifj. Papp László archívuma)