Kimondva vagy kimondatlanul, de mindig is a prózai színjátszást övezte a zenéssel szemben nagyobb megbecsültség, ennek a szemléletmódnak pedig minden bizonnyal nem fog jót tenni az a kijelentés, hogy Szörényi Levente és Bródy János 1983-ban bemutatott rockoperájának elévülhetetlen érdemei keletkeztek abban, hogy kis túlzással talán egyetlen ember sem akad hazánkban, aki ne tudná, ki volt István király, és ne lenne képes legalább nagy vonalakban felvázolni a történelemben betöltött szerepét az uralkodónak. Első blikkre csupán a címben foglalt névelő hiánya különbözteti meg az említett darabtól Sík Sándor István király című drámáját, ám abban is eltérés mutatkozik valójában, hogy amíg az előbbi az államalapítás kezdeti időszakába nyújt betekintést, addig az utóbbi Istvánnak a már felépített életművét summázza, illetve bemutatja, miféle historikus jellegű dilemmák határozzák meg életének utolsó napját, amiként azt is, hogy a trónöröklés kérdésében milyen döntésre jut a halála előtt, a magyarság további sorsa feletti aggodalmában. A kereszténység kontra pogányság problematikája a rockoperában is központi elemként jelenik meg, csak ott István és Koppány vonatkozásában, Sík Sándor drámájában pedig arra keresi a választ élete alkonyán a legelső királyunk, hogy a magyar gyökerekkel rendelkező, ám a kereszténység eszméjét el- és befogadni képtelen Vazul, vagy az ebből a szempontból feddhetetlen, viszont velencei származása okán meg idegennek számító Orseolo Péter kövesse-e őt a trónon.

Jelenet az István király című előadásból (Fotó: Ilovszky Béla)

Pataki András, aki annak idején rendezőként a Sík Sándor-féle alapműhöz nyúlt, felismerte az István, a király rockopera mindenkori reklámértékét, talán ezért is találhatta úgy, hogy az államalapítót a városligeti Királydombon megformáló Pelsőczy László személye lesz az említett színdarabok között a híd, amely által az előadások összeköthetők, és összefüggéseikben rokoníthatók. Nála is címszerepet kapott tehát a színművész, akiről ennélfogva elmondható, hogy egy teljes uralkodói életutat járhatott be a két külön felkérésnek köszönhetően a hazai színpadokon. Ha pedig már szóba került a darab kapcsán az azt övező különleges alkotói látásmód, ezen a ponton kell szót ejteni Sík Sándor drámájának 2024. március 2-án, a Nemzeti Színházban megtartott bemutatójáról, és Berettyán Nándor szintén rendhagyó, egyúttal modernnek ható rendezői koncepciójáról. Sokan az aktualizálás szinte elvárt gyakorlatának, a mai korba való áthelyezésnek, valamint a szövegek mostani formanyelvre történő átírásának szintjén tudják csak elképzelni a színházi közegben érvényes modernitást, hamar kiderül azonban, hogy az István király idén műsorra tűzött változatában nincsenek ilyen korszakidegen átültetések. Berzsenyi Krisztina jelmezei az eredeti történelmi éra sajátosságait tükrözik, Ondraschek Péter okosan kigondolt, hármas beosztású díszlete a pogány és keresztény kultúrkör akkori stíluselemeinek ad szó szerinti értelemben véve is teret, az előadás újszerűsége tehát nem gyökeredzik másban, mint a bátor kreativitásban, ami Berettyán Nándornak kifejezett érdeme. A legszembetűnőbb újítás, hogy a rendező Sík Sándor eredeti jeleneteit Berecz István koreográfussal összedolgozva különféle rigmusokkal, mondókákkal, énekekkel és táncokkal, ritmushangszerként funkcionáló tárgyak használatával egészítette ki, amelyek mindegyike a pogány és keresztény világ különbözőségét, vagy éppen egymásra hatását érzékelteti. Az előadás adott pontjain egy Horváth Márk által tervezett, többméteres óriásbáb is megjelenik, egyfajta ősmagyar, szkíta őslélekként, és persze a nézőkre minden bizonnyal nagy hatást gyakorló gigantikus vizuális effektusként. Sík Sándor drámájához értékelhető pluszt ad hozzá ez a fajta összművészetiség, amely azért ér el célt, mert fellazítja a darabra jellemző sűrítettséget, ugyanakkor mindenben a megjeleníteni kívánt történelmi korszak sajátosságaihoz igazodik. A színre vitt mű alapvetően párbeszédhangsúlyos, ugyanis számos egymásnak ütköztetett nézőpont és konfliktus ezeknek a dialógusoknak a mentén bontakozik ki, majd az előadás végén István király döntésével ideiglenesen valamelyest nyugvópontra jut. A végeredmény ismeretében biztosnak tűnik: nagyon nagy hangsúlyt fektetett rá a rendező, hogy színészei képesek legyenek kidomborítani az általuk megformált karakterek igazságát és emberi oldalát annak érdekében, hogy az eljátszott történelmi személyek ne úgy tűnjenek fel a közönség szemében, mint akik poros panoptikumfigurák csupán. Nem mellékes az sem, hogy az ebbéli törekvés nyomán teljesen elkerülhetővé válik a veretesebb, historikus jellegű műveknél gyakorta alkalmazott, erősen archaizált szövegmondás, ami adott esetben akár meg is nehezítheti a színészek és a nézők közötti természetes kapcsolódást.

Jelenet az István király című előadásból (Fotó: Ilovszky Béla)

Rátóti Zoltán a drámai helyzetekből mindig kihozza azok esszenciáját, István szerepében is a nehezebbik utat választva jó arányérzékkel, pátosz nélkül mutatja meg az államalapító különböző arcait és vívódását. Söptei Andrea Gizellája Szörényi Levente és Bródy János rockoperájának ugyanazon karakterével ellentétben egyáltalán nem utal arra, hogy „jaj, de unja a politikát”, helyette a férjének legfőbb szövetségese, valamint kifejezetten karakán. Ebben a feldolgozásban Kristán Attila Vazulként is mutat némi érzékenységet, ügyesen árnyalva a más koncepciókban gyakran kizárólag konokra és indulatosra rajzolt figurát, Szabó Sebestyén László pedig igazi outsider tud lenni, hiszen Orseolo Péter, akit életre kelt, a származásánál fogva idegennek számít, alakításában meg is jelenik hát egy kis távolságtartás. Az Evangélium Színház István királya az utolsó jelenet tartalmi vetületéhez logikusan kapcsolódva a Boldogasszony Anyánk kezdetű néphimnusz fokozatosan elhalkuló részletének lejátszásával zárul, Berettyán Nándor azonban ugyanide egy olyan megoldást választott, amely jobban illeszkedik az általa rendezett előadás sajátos jelképrendszeréhez, vizualitásához, illetve ahhoz az aspektushoz, amellyel a közönség a közreműködők imponálóan összehangolt csapatmunkájának is köszönhetően az egyetlen felvonásnyi játékidő alatt addigra teljes mértékben azonosulhatott.

Kiemelt kép: Jelenet az István király című előadásból (Fotó: Ilovszky Béla)