„A közönséget nem felrázni, hanem megnyugtatni kell” – Interjú Láng Annamáriával

Fiatalkora óta a színészet volt az első számú elképzelése. A Kerekasztal Színház és az Új Színház Stúdiója után került a Krétakörbe, amellyel rendszeresen szerepeltek külföldön. Pár év szabad úszás után dolgozott a Vígszínházban is, négy éve pedig az ikonikus intézménynek számító bécsi Burgtheater társulati tagja. A kinti viszonyokról és az idei évadáról beszélgettünk a Jászai Mari-díjas színésznővel, Láng Annamáriával.

A te külföldi jelenléted nem új keletű, a Krétakörrel rengeteg helyen léptetek fel a világban.

Valóban, a Krétakörrel nagyon korán elindult a nemzetközi turnézási folyamat, aminek köszönhetően elkerülhetetlen volt, hogy más típusú benyomások is érjenek, esetleg olyan találkozások, amelyek a jövőt alakítják. Nekem konkrétan innen eredeztethető a nagy találkozásom egy finn rendezővel, Kristian Smeds-szel, aki aztán egy müncheni munkára kért fel, ahol akkor a Kammerspiele már nemzetközi társulatban gondolkodott. Ez azt jelenti, hogy az előadás német nyelvű, de esetleg akcentusos színész is felléphet vagy egyszerűen nem a nyelv van a középpontban. Ez lökött tovább olyan helyzetekbe, ahol egyre inkább háttérbe szorult az anyanyelvűség kérdése. Ezt követte egy olyan kétszereplős előadás, amit a finn Nemzeti Színházzal és észtekkel koprodukcióban csináltunk, az angolt használtuk színpadi nyelvként. Ezzel elindult egy organikus folyamat, közben továbbra is sokat turnéztam, voltak német nyelvű színházakban munkáim magyar rendezőkkel, Bodó Viktorral és Mundruczó Kornéllal. Ezek a kísérletek vezettek oda, hogy amikor a Burgtheaternek 3,5 évvel ezelőtt új intendánsa lett és egy nemzetközi társulat megteremtését tűzte ki célul – ami jobban tükrözi a társadalom mostani összetételét -, akkor többszörösen a látókörébe kerültem. Egyrészt látott a Krétakörrel játszani, illetve frissen éppen műsorra került Svájcban egy Dosztojevszkíj-monodráma, amit németül csináltam. Kornél is rendezett volna a színházban, ő is ajánlott, illetve egy észt rendezőpár munkájával indult az új évad, ők is szerettek volna velem dolgozni A Mester és Margarita adaptációjában. Így lett első munkám ott ez a női főszerep.

Amikor a Krétakörrel elindultatok mindenfelé, megfordult a fejedben, hogy egyszer külföldről kapsz komoly ajánlatot?

Ez így nem fogalmazódott meg bennem, de mindig egyértelmű volt, hogy nekem való lenne más kultúrákban is dolgozni. Felszabadultan éreztem magamat azokban a helyzetekben, ahol külföldi kollégákkal hozott össze a sors. Soha nem volt frusztráló vagy félelmetes. Aztán persze jöttek a nehézségek, mert az elején a Burgtheaterben nagyon jól hangzott ez a nemzetköziség, de nagyon más, amikor az intendáns megálmodik valamit, és amikor az találkozik a valósággal, a közönség igényeivel vagy a kritikai idegenkedésével. Ezzel mind kellett küzdeni. Most, hogy a 4. évadomat kezdem, ez természetesen csillapul, de ilyen szempontból az első két év eléggé brutális volt. A korábbi vendégstátuszomhoz jól illett az egzotikusság, de egy állandó jelenléthez nem elég.

A mi korosztályunknak még az orosz volt a kötelező nyelv, szinte nem is nagyon volt más nyelv tanulására lehetőség vidéken. Te mikor tanultál meg németül?

Igen, oroszt tanultam én is, a német már felnőttként, huszonévesen jött. A magánéletem úgy hozta, hogy otthon tudtam valakivel németül beszélni, merészt nagy hatással volt rám akkoriban a német színház. Az első lökést egy Martin Wuttke nevű német sztárszínész alakítása adta, aki aztán közel két évtizeddel  később a Burgtheaterben kollégám lett.

A gimnázium után tanítóképzőt végeztél. Volt olyan terved, hogy egyszer tanítani fogsz?

Nem volt vele tervem, noha nagyon szeretem ezt a korosztályt, inkább időt húztam vele, és mindenképpen szeretem volna tanulni és diplomát szerezni. Mellette akkor már régen a színházzal foglalkoztam. A Kerekasztal Színháznak voltam tagja, ahol drámapedagógusként is végeztem, aztán jött az Új Színház Stúdiója, majd a Krétakör. Ezek nagyjából mind egy időben voltak. Párhuzamosan, a tanítóképző mellett csináltam, mert a jó eredmények mellett, több óra látogatása alól is felmentést kaphattam.

Hogy érzed magad Bécsben, milyen ott a színházi világ? Van összetartás a színészek között, vagy mindenki csinálja a maga dolgát?

A Burgtheaterről vannak benyomásaim, mert ez tölti ki a szakmai életemet. Sokan vagyunk a társulatban, és a 72 állandó taghoz ritkán még vendégek is csatlakoznak. Ami a multikulturalitást megalapozza az az, hogy a produkciók nagy részét más kultúrákból, nyelvekből érkező rendezők, tervezők hozzák létre, Ausztráliától kezdve Japánon át Magyarországig. Az anyagon keresztül találkozunk egymással elsősorban.  Ebből a jelenségből fakad az is, hogy nem regionális, hanem globális problémák, emberi alapkérdések kerülnek a középpontba. Miután rendszerint rövid időre állunk egymás rendelkezésre, nem merül fel, hogy a munkán kívül bármi mással foglalkozzunk. Ez letisztult, szigorú keretet ad, csinálja mindenki a dolgát.

A Covid idejét hogy élted meg kint? 

Miután szerződéses tagok vagyunk, volt alattunk egy biztonsági háló. Ausztriának ez egy kiemelt intézménye, ezért nem engedték el a kezünket, a fizetésünk nagy részét akkor is kaptuk, amikor nem tudtunk játszani. Amikor az egész világ bezárt, akkor nálunk is volt egy három hónapig tartó, teljes leállás, de utána végig dolgoztunk. Gyártottuk az új produkciókat, előre készültünk. Nem kényszerültünk pályamódosításra ideiglenesen sem.

Itthon most nem is dolgozol?

Az Örkény Színházban fogok próbálni december elejétől egy produkcióban. Mivel nem költöztem ki, hanem itthon élek, fontos, hogy Budapesten is dolgozzak.

Gondolkodnak benned a hazai színházak?

Van, hogy keresnek, de inkább azok, akikkel korábban már volt munkakapcsolatom, esetleg akivel régebb óta tervezzük, hogy legyen.  Nagyon meglepő új felkérések nincsenek. Egyrészt nyilván tudják, hogy fix helyen vagyok, másrészt tele vannak a színházak. Nem keresem az okokat, mert bőven elég az a feladat, amit csinálok.

Milyen feladatok várnak rád az idei évadban?

Jelenleg az Angyalok Amerikában című darabot próbálom, Harper szerepét játszom. Ez egy gyönyörű, összetett szerep, nem láttam sajnos annak idején sem a Nemzeti Színházban, sem a Vígben, de tudom, hogy sikeres előadások voltak. Május óta intenzíven készülök, egész nyáron tanultam, mert szövegtudással kellett az első próbára érkezni. Egy amerikai rendezővel, Daniel Kramerrel próbáljuk megfejteni ezt a nagyon kegyetlen történetet. Autentikussá teszi a munkafolyamatot az, hogy maga a rendező abból a közegből származik, ahol a darab játszódik, a felmerülő problémákkal testközelben találkozott. Ez is nemzetközi produkció, a színészek között van togói, angolai gyökerű, az alkotótársak között grúz és szerb is az amerikaiak mellett. Az évad második felében egy Varázsfuvola-feldolgozásban játszom, majd egy brüsszeli vendégjáték erejéig egy zürichi előadásba ugrom be. Ennyit látok egyelőre.

A társulat is ennyire vegyes, vagy csak az alkotók?

A társulat nem annyira vegyes, mint ahogy indult, volt ilyen-olyan okból felmondás, elszerződés a más anyanyelvűek körében, de érthető is, hiszen többen úgy jöttünk, hogy majd meglátjuk. Én emiatt például mindig csak egy évre írom alá a szerződésem.

Neked az akcentusoddal soha nem volt gondod?

Bennem is volt egy illúzió, hogy ez akár lehet olyan hely, ahol a nyelv valójában másodlagos. De ez egyrészt még csak elindult a nemzetköziség útján, aztán majd kiderül, hogy meddig megy. És a nézői elvárások azért még mindig azok érthető módon, hogy szeretik érteni, amit a színész mond. Illetve a bécsi közönség rajong a már megszokott sztárjaiért, ez is egy újabb akadály, amit meg kell ugrani.

Nyilván most már van rutinod, de nem volt nehéz megszólalni más nyelven a kezdetekben?

Nagyon nehéz volt. Ez mindig sokkal több munka nekem, mint a többieknek, ez teljesen nyilvánvaló. De most már sok év tapasztalat van a hátam mögött, így egészen biztos vagyok abban, hogy az ember nem tud többféle nyelven érezni. Ez a nyelvtől teljesen független. A nyelv számomra egy forma, amin keresztül közlöm a gondolatot. Amikor az érzés a helyén van, nekem teljesen mindegy, hogy milyen nyelven fejezem ki.  Azzal, hogy nekem esetenként akcentusom van, ha egy rendező jól tud bánni, az nagyon komolyan tudja gazdagítani az előadást vagy a karaktert. Ha nem szereti vagy elutasítja, akkor pedig ez természetesen komoly akadály. De én megpróbálok ezzel nem foglalkozni. Amivel foglalkozni tudok, ami módomban áll, hogy megtanultam, hogy mennyi munkát kell belefektetni abba, hogy minden hang érthető legyen, amit elmondok a színpadon. Hogy senki ne azzal legyen az előadás közben elfoglalva, hogy én honnan jöttem és ki vagyok. Hanem azzal, amit játszom.

Most hogy bemutatóra készültök, mindennap próbálsz?

Természetesen sokat próbálunk, de nem minden nap. Hosszabb, hat órás próbák vannak.  Mindig eltervezem előre a hetet, hogy hogy lesz a legideálisabb, hogy én se haljak bele, és a gyerekek is eleget lássanak ebben az időszakban.

Gondolom ők megszokták a nyüzsgést, hogy ez az életük, de jól is tolerálják?

Igen. Óvódásként sokat voltak velem, ezek nekik életre szóló alapélményeik lettek. Most kicsit más a rendszer, mert már iskolások. De ha meg tudjuk oldani, most is sokat jönnek velem.

Miután itthon élsz és ingázol, nem fáraszt az állandó utazás?

Az az igazság, hogy nem tudom, mit jelentene, ha nem ezek lennének a körülmények. Mert nekem most ezek a körülményeim. Bérelek egy lakást, ha úgy jön ki a lépés, akkor nem jövök haza feltétlenül. Megtanultam ezzel a fajta stresszel együtt élni és ezeket az órákat jól kihasználni. Az autópályán – amit időközben megszerettem-  relaxálok, zenét hallgatok, szöveget gyakorlok, tanulok, vagy előadás után itt jövök le a darabról. Tudom ezt a helyzetet kezelni, és inkább az előnyeit próbálom kihasználni.

Itthon nagyjából minden színháznak megvan a fix nézői bázisa. Bécsben milyen a közönség?

A Burgtheater egy nagyon központ intézmény, négy játszóhellyel, és mindegyiknek megvan a maga profilja. A terek méretéből adódóan adódik az, hogy széles réteget megszólító vagy kimondottan progresszív előadások kapjanak bennük helyet. Meg kell tudnunk szólítani 1200 ember is, és azt is tudjuk, hogy az 500 fős Akademiethaterben esetleg vadabb előadások is készülhetnek.

A helyeden vagy most Bécsben?

Gondolom, igen. Talán. Hagynak dolgozni, segítséget és támogatást is kapok, de sokat teszek azért, hogy megérdemelten legyek ott. Azt semmiképpen nem szeretném elhallgatni, hogy ez nem úgy van, hogy az embert leszerződtetik, és onnantól a tenyerükön hordozzák és minden szuper. Túlzás nélkül mondom, hogy ez egy kemény világ. Könnyen ki lehet innen esni, és nem is mindig komfortosak a feltételek. A nyelvi akadállyal is meg kell küzdeni, mert nem mindig érdekes az, hogy az ember egzotikus. Egyáltalán nem. Ebbe folyamatosan kell, ráadásul nem kevés munkát fektetni. A Burgtheaterben egy státusz sokak számára vágyálom, olyanok számára, akik ebbe a nyelvbe és kultúrába születtek.

Azon túl, hogy anno jókor voltál jó helyen és felfigyeltek rád, mi kell még egy ilyen lehetőséghez? Szerencse?

Én nem hiszek a szerencsében. Szerencsés ugyanis sosem voltam. Az ösztönökben jobban hiszek, hogy az ember ösztönösen érzi, hogy merrefelé kell menni, mi az, ami önazonos, ami igaz.

Említetted, hogy nagyon sokan vagytok a társulatban. Kell küzdeni egy-egy szerepért, vagy reálisan osztódnak el a feladatok?

Szerintem teljesen igazságosan zajlik minden. Engem azzal szerződtettek, hogy sok a korosztályombeli színésznő, de alkatomnál fogva a koromnál jóval fiatalabbakat is tudnak rám osztani. A mostani karakterem is jóval fiatalabb a realitásnál, de ennek egyáltalán nincsen jelentősége.

Te milyen viszonyban vagy a koroddal?

Nyilván nem egyszerű egy nőnek, de tök jól vagyok, nem görcsölök ezen. Nem származott a koromból még soha, semmilyen gondom. Színházban nem. Filmen jobban mellbe vág, hogy egy ideje anyaszerepekre kérnek fel, és a „gyerekeim” egyre idősebbek. A színházban nincs semmilyen korlát. Nagyon érdekes, mert aki most a férjemet játssza, neki egy másik előadásban az anyját játszom. De legközelebb meg lehet, hogy ő lesz a nagypapám. Nagyon szabadon bánunk ezekkel, és ez így van jól.

Mi volt a legnagyobb tapasztalás, amit a Bécsi Színháztól kaptál?

A nyitottság. Amióta ott vagyok, majdnem minden próbafolyamatot úgy kezdünk, hogy bemutatkozunk egymásnak a rendezővel. Vagy a partnerekkel is. Nincs háló semmilyen szempontból, bele kell ugrani és csinálni kell. Száz százalékon mindent, mert nincs idő. Nincs idő lassan ismerkedni, várakozni, felkészületlennek lenni. Az a két hónap van mindenre az ismerkedéstől az összeszokásig, ami egy produkció létrehozására rendelkezésre áll. Ha a felkészülés azt jelenti, hogy egész nyáron szöveget tanulok, akkor én egész nyáron szöveget tanulok. Az olvasópróbára szinte minden esetben szövegtudással kell érkezni. De ha az olvasópróbán kapjuk meg, akkor is az az alap, hogy amikor a színpadra megyünk, már nincs szövegpéldány a kezünkben. Van súgó, aki segít, de tudni kell a szöveget. Hogy azt te mikor tanulod meg, éjszaka, reggel vagy napközben, az a te dolgod. Nekem ez sokszor nehezebb, mert több időre van szükségem, de ha másnapra tudnom kell, akkor tudni fogom. Mert nincs olyan, hogy nem. Ezt mindenképpen megtanultam, hogy nincs időhúzás. Nincs majd.

Ha előregondolkodsz kicsit, akkor hol látod magad öt év múlva?

Nehezen látom, hogy a szakmámat feladjam. Ez mozgat, ez izgat. Szeretném, ha még koncentráltabban tudnám, hogy miről szeretnék a színpadon mesélni. Eléggé biztos vagyok irányokban, de jó lenne, ha még tudatosabb lennék, ha még pontosabban bánnék idővel és energiával a munkámban. Azt hogy hol leszek, nem tudom. Talán itthon, talán egyszer csak érdekes lesz valakinek, hogy mit szedtem össze másutt. Amit most csinálok úttörő munkának érzem, biztos vagyok abban, hogy sokan fognak követni. És jól fog nekik jönni, hogy valamennyire ki van taposva az út.

Ha egy pályakezdő kérne tőled most tanácsot, mit javasolnál neki?

Higgadtságot. Maradjon higgadt, maradjon kívül, abba fektessen energiát, hogy stabilizálja önmagát. Mert azt gondolom a mi munkánkról, hogy nekünk koncentráltan és mentálisan, stabilan, meggyőződésből, főként pedig határtalan szabadsággal kell a színpadra lépni. Nekünk nem felrázni kell a nézőinket, hanem megnyugtatni.

Kiemelt kép: Láng Annamária (fotó: Heisler Zsófia)