Mostanra mondhatni hagyománnyá vált, hogy az Agave Könyvek Richard Osman legújabb regényével búcsúzik el az adott évtől. Nem volt ez másként 2024-ben sem, de a csütörtöki nyomozóklub helyett ezúttal egy nyugalmazott rendőr és személyi testőrként dolgozó menye oldják meg a rejtélyes eseteket.

A korábban producerként és televíziós műsorvezetőként is dolgozó Richard Osman első négy regénye, A csütörtöki nyomozóklub, A férfi, aki kétszer halt meg, Az eltévedt golyó és Az utolsó ördög rekordmennyiségben, több mint tízmillió példányban kelt el világszerte. A széria kimagasló kritikai- és közönségsikere után a szerző úgy döntött, itt az ideje átmenetileg új vizekre evezni. Mialatt nagy erőkkel zajlik A csütörtöki nyomozóklub filmadaptációjának forgatása Steven Spielberg produkciós cégének gyártásában olyan sztárokkal, mint Pierce Brosnan, Jonathan Pryce, Sir Ben Kingsley vagy Helen Mirren, addig Osman vadonatúj nyomozópárost vezetett be krimiírói karrierjébe.

Az özvegyen maradt, egykor rendőrként dolgozó Steve Wheeler ráérzett a nyugdíjas élet ízére. Időnként ugyan még mindig kinyomoz ezt-azt, de már ragaszkodik ahhoz, amit megszokott: a kocsmakvízekhez, a kedvenc padjához vagy a macskájához, aki otthon várja. Túl van élete kalandos szakaszán, az adrenalint újabban csak menye, Amy munkája biztosítja számára. A nő ugyanis úgy gondolja, az adrenalin jót tesz a léleknek. Ha az ember személyi testőrként dolgozik, minden egyes nap újabb veszélyek lehetőségét hordozza. Amy pedig éppen egy világtól elzárt szigeten gondoskodik a hírhedt regényíró, Rosie D’Antonio védelméről, amíg egy holttest és egy nagy táska pénz fel nem dúlja paradicsomuk nyugalmát…

„Végigsétál a településen, ahol mindenkit ismer, és ahol mindenki ismeri, hálás azért, hogy legalább azt érezheti, szeretik. Mert ha az ember még csak azt sem érezheti, hogy szeretik, akkor nagyon nehezen tud bármit is érezni.”

A csütörtöki nyomozóklub köteteit olvasva jól látható volt Osman fejlődése, az eddigi legutolsó regénnyel (hiszen az nyugdíjasotthon lakói jövőre visszatérnek) pedig meglehetősen magasra is tette a lécet. Akkori kritikámban úgy fogalmaztam, hogy a televízió világából érkező Osman akkor érett igazi íróvá, hiszen abban a történetben minden egyes elem annyira a helyén volt, hogy Az utolsó ördög a szórakoztató krimi mintapéldája is lehetne. Talán éppen időszerű is volt, hogy a szerző új vizekre evezzen, mert ha éppen a csúcson vagyunk, akkor nem árt egy kicsit megpihenni. Persze, nagy kérdés volt, hogy vajon az új sorozat tud-e akkora élményt adni, mint a korábbi, vagy A csütörtöki nyomozóklub mondhatni egyszeri és megismételhetetlen siker volt. A választ természetesen hosszabban is kifejtem a következőkben, de aki türelmetlen, és nem akarja végig olvasni a cikket, annak álljon itt annyi, hogy új regényével Osman nemcsak, hogy tartani tudta a szintet, de magasan meg is ugrotta azt.

A Gyilkosokra utazunkban ugyanis minden megvan, ami csak ehhez a műfajhoz kell: szerethető, jól eltalált karakterek, nem túl bonyolult, de azért jól felépített krimiszál, és nem utolsósorban a hamisíthatatlan angolszász humor. A recept ugyan végtelenül egyszerűnek tűnik, és tulajdonképpen ez alapján készülnek A csütörtöki nyomozóklub egyes epizódjai is, de az új sorozatban mégis akad valami, amitől nemcsak jobbnak, de egészen másnak is érezzük ezt, még ha tagadhatatlan is, hogy ugyanaz a szerzője. A mostani regény legnagyobb sikerét a remekül megalkotott karakterek adják. Nem túlzás azt állítani, hogy nincs olyan szereplő, aki ne kerülne ilyen vagy olyan okból közel a szívünkhöz, vagy éppenséggel ne lenne annyira abszurd és egyedi, hogy legszívesebben mindegyikről külön regényt olvasnánk. Hatalmas potencia rejtőzik Amyben és Steve-ben – külön-külön és a párosukban is –, de a sikerszerző, Rosie D’Antonio viszi el a hátán a történetet. Szerencsére nem kell búcsút vennünk tőle sem a jövőben, ahogyan más, mellékszereplői státuszba szorult karakterek is tiszteletüket teszik a későbbiekben is.

„Amy belép az ajtón, és azt látja, hogyy Rosie büszkén mutat egy számítógépre.
– Szép munka – dicséri.
– Köszönöm. – Rosie a háta mögé bök a hüvelykujjával. – Közvetlenül azután szúrtam ki, hogy megláttam a holttestet.
Amy tekintete követi az ujjat a kis helyiség végébe, ahol Justin Scroggie holtteste lóg összekötözött kézzel a mennyezeti gerendáról. Amy ezután visszanéz Rosie-ra.
– Író vagyok – magyarázza az idős hölgy. – Észreveszem az ilyesmit.”

A gyilkosságok, amikre a mostani kötetben fényt kell deríteni, olyan influenszerek halálához kötődik, akik éppen felfutóban vannak, és akiket egy titokzatos cég keres meg, hogy népszerűsítsék a termékeiket. Ezáltal Osman egy kicsit görbe tükröt is tart az olvasó elé, de ezt is végtelen szeretettel és humorral teszi, főleg, mikor Bonnie-n keresztül mutatja be, hogy milyen gondokkal is kell megküzdenie egy kezdő véleményvezérnek, aki igazából maga sem tudja, hogy mitől is válik valaki igazán jó influenszerré. E mellett kapunk egy kis vállalati rivalizálást és csatározást, egy nagyképű színészt Max Highfield képében, valamint egy titokzatos alakot, aki a mesterséges intelligenciában rejlő lehetőséget kihasználva marad szinte mindvégig kiismerhetetlen. No, meg persze lesznek halálos fenyegetések, közelharcok, életveszélyes akciójelenetek – de mielőtt bármelyik komolyra vagy igazán véresre fordulna, Osman bedob egy remekbe szabott poént, aminek hatására felváltva röhögjük könnyesre magunkat és izgulunk hőseink testi épségéért.

A Gyilkosokra utazunk remek belépőt jelent az Osman-életműbe, bár őszintén kétlem, hogy akit kicsit is érdekel ez a műfaj, az még nem vette kezébe A csütörtöki nyomozóklubot. Innentől kezdve csak az lehet a kérdés, hogy melyik sorozat folytatását várjuk jobban.

Richard Osman: Gyilkosokra utazunk (We Solve Murders), ford.: Farkas Veronika, Agave Könyvek, 400 oldal
Kiemelt kép: Richard Osman: Gyilkosokra utazunk (Szerzőportré: Penguin Books UK)