„A KŐFESZT legnagyobb varázsa, hogy nemcsak közönség, hanem közösség is épül” – interjú Somogyi Eszterrel

Volt egy rövid időszak az életében, amikor régésznek készült, de aki hallotta énekelni, az valószínűleg nem bánja, hogy nem az ásatások környékén kötött ki. Többféle zenei műfajban képviselteti magát, a Naszály Zenekar mellett a Budapesti Operettszínházban is énekel. Mindezek mellett tanít és Miklósa Erika KvintEsszencia Mesteriskolájába is beválasztották. A KŐFESZT-es programok állandó fellépője, ennek kapcsán kérdeztük a dekoratív énekesnőt.

Gyerekként mindannyiunk életének része a dalolás, éneklés. Hogy lett nálad ebből hivatás?

Anyukám, Koffler Katalin a Magyar Rádió Énekkarában énekel, ő már elég korán szorgalmazta, hogy zenét tanuljunk. Édesapám bár jogász, de az éneklés, a tánc és a zalai virtus az ő részéről is belénk ivódott. Ezért a testvéremmel együtt zeneoviba jártunk, majd később a Tóth Aladár Zeneiskolába zongorázni.

Anyukád elképzelése vagy döntése mennyire találkozott a tiéddel?

Nem is igazán emlékszem, hogy mi, hogy volt, mert ahogy alakultak a dolgok, az volt nekem a természetes. Zongorázni nagyon szerettem, a gyakorlás az nem mindig esett jól. A zenét mindig imádtam, ebben éltünk, természetes volt. Sokszor elsírtam magam, ha anyukám valami szép zongoradarabot játszott otthon.

És a szolfézst? A zenei tanulmányoknak az a rákfenéje, sokan ott engedik el az egészet.

Én sem igazán kedveltem, inkább csak elfogadtam, vagy talán beletörődtem, hogy szükséges velejárója a tanulásnak. Inkább anyukám miatt szerettem volna jól teljesíteni, de az kissé nehézség volt, hogy több szolfézstanárom volt, váltották egymást. Azért inkább a jó dolgok maradtak meg bennem, és nagyon szép emlékeim vannak. Nagyon jól ment a zongora, egy másik növendékkel párban országos négykezes szólót nyertünk. A tanáraim mindig bíztattak, hogy zenei irányba tanuljak tovább, de anyukám meggyőzött, hogy a „sima” gimnázium szerencsésebb, mert ha mégsem szeretnék zenész lenni, akkor könnyebb lesz így a váltás.

De mégsem zongoristaként lettél ismert, hanem énekesként. Mikor, mitől változtak meg a dolgok?

Még gimnazistaként elküldtek egy rendezvényre énekelni, és amikor később ugyanazt a dalt elénekeltem Halászné Veres Zsuzsa néninek, ő szorgalmazta, hogy énekeljek. Ő adta meg a kezdő lökést, és mindig nagyon támogatott, a mai napig nagyon jóban vagyunk. De nem engedtem el a zongorát, mert az egyetem alatt kötelező volt, és nagyon szerettem is. Kevesebb időm jutott arra, hogy leüljek zongorázni, de az énektanulás során, sőt, a mai napig rengeteget segít, zenész fejjel gondolkodom, mert alapvetően zenésznek is tartom magam.

Tulajdonképpen előtted nem is volt semmilyen másik elképzelés, minthogy amit csinálsz, az kötődjön a zenéhez?

Igazából mindig zenével akartam foglalkozni, de az sosem fogalmazódott meg bennem, hogy zongorista legyek. Énekelni mindig szerettem, otthon is folyamatosan énekeltünk anyukámmal, ezért a népdalok észrevétlenül is belém ivódnak. Amihez az is nagyban hozzájárult, hogy a testvéremmel együtt a Bihari János Táncegyüttesbe jártunk néptáncra, ahol 23 évig voltam aktív táncos. Ez kiváló közösségi élmény volt, és nagyon jól esett hallgatni is, így teljesen természetesen vált a néptánc és a népzene is az életem részévé.

Milyen szakon végeztél végül?

Az az igazság, hogy színésznő szerettem volna lenni. Gyerekként nagyon bohókás voltam, anyukám mindig mondogatta, hogy beírat a bohóciskolába. De én elszánt voltam, hogy színésznő leszek, ezért otthon karácsonykor, meg ünnepkor műsorokat adtunk a testvéremmel és az unokatesóimmal. Énekeltünk, zongoráztunk, furulyáztunk, verset mondtunk. De, amikor végeztem a gimnáziumban, még nem voltam teljesen biztos abban, hogy pontosan mit szeretnék csinálni, csak azt tudtam, hogy a színpad nagyon vonz. A zenés színész szak viszont csak négy évente indult, és mivel abban az évben pont nem, így el is vetődött. Az ELTE-re mentem ének-zene szakra, ott végeztem karvezető szakirányon, majd utána a Zeneakadémián a népi ének előadóművész szakon. Ezzel párhuzamosan pedig anyukám énektanárához, Dr. Marton Melindához is jártam a rádióba, jelenleg pedig Markovics Erikánál tanulok klasszikus éneket.

Hol volt az első munkahelyed, hogy alakult a pályád?

A Dankó Rádiónál voltam szerkesztő-műsorvezető gyakornok, a népzenei műsort szerkesztettem többedmagammal. Nagyon jó és izgalmas feladat volt, de mellette elkezdtem Miskolcon a magánének tanár szakot levelezőn, hogy legyen mesterdiplomám is, itt idén fogok diplomázni. A Zeneakadémián ismerkedtem meg Horváth Balázzsal, aki hívott a Naszály Zenekarba énekelni. A Covid alatt megszűnt a státuszom a rádióban, de ősztől elkezdtem az újpesti Erkel Gyula Zeneiskolában népi éneket tanítani.

Szeretsz tanítani?

Igen, pedig a kezdetekben nagyon ágáltam ellene. Szigorú, következetes, de szeretetteljes vagyok a növendékeimmel, az én tanáraim is ilyenek voltak. Sőt, anyukám is, aminek nem mindig örültem, de ma már hálás vagyok neki ezért.

Pál István Szalonnáékkal is gyakran fellépsz, hol találtatok egymásra a csapattal?

Nagyon megtisztelő lehetőség számomra, hogy velük énekelhetek. Én tudtam, hogy ki ő, hiszen Szalonnát ki ne ismerné? Egyszer az ELTE-n szerveztek egy táncházat, ahol ők muzsikáltak, és megkérdezte tőlem, hogy a Bihariban láthatott-e korábban? Teljesen ledöbbentem, hogy tudja, hogy én ki vagyok. Aztán egyszer csak felhívott, hogy tudnék-e menni velük az Eszter (Pál Eszter – A Szalonna és bandája zenekar énekesnője – A szerk.) helyett énekelni.

Nem izgultál? Mert ők mégiscsak a top kategóriába tartoznak!

De, nagyon! Elküldte az anyagokat, hogy tanuljam meg. Rendben, mondtam, de mikor lesz próba? Ja, próba az nem lesz, élesben megy az egész. Érdekes, de nem lett rajtam úrrá pánik, sőt, hihetetlen nyugalommal énekeltem, mert olyan biztonságban éreztem magam velük, hogy azt meg sem tudom fogalmazni. Nagyon jó barátság alakult ki közöttünk.

A KŐFESZT-es rendezvényeknek a Naszály Zenekarral és Szalonnáékkal is többször voltál fellépője. Számodra mit jelentenek ezek a programok?

Egyrészt elképesztő, hogy milyen erős varázsuk van ezeknek a programoknak. Ami nagyban köszönhető Csúri Ákos alapítónak, aki a kezdetekben megfogalmazta azt a szándékát, hogy ezeken az eseményeken ne csak a vendégek, hanem a résztvevő zenészek, fellépők is érezzék jól magukat. Ami azért is áldásos, mert ha én előadóként jól érzem magam egy közegben, akkor sokkal jobban tudok teljesíteni, és ez a közönségnek is átjön. Itt nincsen semmiféle megfelelési kényszer, ez nem munka, ez a szó legnemesebb értelmében örömzenélés. Amihez adott a csodálatos környezet háttérnek, hiszen a Káli-medence legkisebb települése is olyan, mintha egy mesevilágba csöppennénk. Szuper társaság verbuválódik mindig össze, a szabad levegőn vagyunk, szól a zene, énekelünk, táncolunk, mindezt úgy, hogy semmilyen nyomás nincs rajtunk. Annyi a megfogalmazott cél, hogy mindenki érezze jól magát. Lehet ennél jobbat kívánni?

Szerinted mitől működik ez ennyire jól?

Valószínűleg attól, hogy ez nem egy zárt közeg bulija. Ahogy a neve is jelzi: Szabad Táncház. De nemcsak azért, mert a szabad ég alatt történnek a programok, hanem azért, mert nulla tánc és énektudással is jól tudod magad érezni. Nem elvárás, hogy legyél valamilyen szinten, itt úgyis megjön a kedved. Sokszor látom, hogy akik először vannak itt, azok egyfajta tisztes távolságtartással figyelik a műsort. És nem kell hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy ők is beálljanak táncolni. Mert itt nem ciki, ha rálépsz a másik lábára, ha nem tudod fejből az összes dalszöveget. Aki véletlenül keveredik pünkösdkor a Káli-medencébe, és belecsöppen valamelyik programba, az biztos, hogy jön a következő alkalomra is. Az Operettszínház énekkarában is énekelek, és sokszor nem is látom a közönséget, így pedig nem lehet olyan jól kapcsolódni az emberekkel. A KŐFESZT-en jó értelemben véve kicsit hétköznapivá tesszük a néptáncot és a népzenét azáltal, hogy nem a színpadon állunk, amit csak néz a közönség, hanem egy platformon vagyunk, ahol mindenki a legtermészetesebb módon lehet részese az élménynek. És az sem utolsó szempont, hogy az elmúlt években itt nem közönség, hanem közösség épült.

Az idei programokra mivel készülsz, készültök?

A pünkösdi táncház idején Japánban leszek az Expon, de a Naszály Zenekar ott lesz. A KŐFESZT-en a táncszók, a csujogatások lesznek majd fókuszban, külön fogunk ezekkel foglalkozni.

Mit szeretnél még zeneileg elérni, mi az, amire nagyon vágysz, és még nem adatott meg?

A színházi közeget mindig is szerettem, de most próbálok az egyéni, szóló dolgaimra fókuszálni, folyamatosan fejlesztem magam. A Naszállyal is jön ki lemezünk és szólólemezt is szeretnék csinálni. Többet szeretném kipróbálni magam szóló szerepben a színpadon és emellett még többet koncertezni is. Az önmagamba vetett hitemet kell erősítenem, emiatt önismerettel is foglalkozom. A tanítás, a folyamatos színpadi lét magabiztosabbá tett. Bekerültem Miklósa Erika KvintEsszencia Mesteriskolájába, ahol még szélesebb spektrumon tudom az előadóművészi mivoltomat fejleszteni. Nem is feltétlenül zeneileg szeretnék még tovább lépni, inkább azon kell dolgoznom, hogy több bátorságom legyen.

Bátorság? De hát többszáz ember előtt énekelsz rendszeresen, a zenekar előtt állsz, ez mind elég nagy bátorság!

Tudom, de valamiért mindig bennem van egy kis elégedetlenség. Meg kell tanulnom elhinni, hogy meg tudom csinálni. Mindenhonnan pozitív visszajelzéseket kapok, és rengeteg bátorítást, igazából saját magamat húzom sokszor vissza. Úgyhogy most a legnagyobb kihívás, hogy nem a világnak, hanem magamnak kell bizonyítanom.

Mennyi lemondás van abban, hogy itt tartasz a pályádon?

Az éneklés, az énektanulás rengeteg háttérmunkával jár. Technikailag és lelkileg is, és természetesen sok lemondással is jár, mert sokkal kevesebb idő jut a szórakozásra, pihenésre. Ezt már gyerekkorom óta a saját bőrömön tapasztalom, de mindig volt egy belső hajtóerő bennem a családomon és a barátaimon kívül is. Mindig bennem van a tenni akarás.

Kiemelt kép: Somogyi Eszter (fotó: Steindl Gabriella)