„A kíváncsiságom visz mindig előre” – interjú Vándor Évával

Általában nem illik egy nő korát feszegetni, de vele még ez sem tabu. Örül az életnek, a lehetőségeknek, és nem csak megjátssza, tényleg pozitívan áll mindenhez. Elképesztő energiával és vitalitással van jelen a hétköznapokban is, nem véletlen, hogy ősztől új fejezet indult az életében. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagjával, a Jászai-díjas színésznővel, Vándor Évával beszélgettünk.

Nemrég töltötted be a 70-et, más ilyenkor örül, hogy végre hátradőlhet, te pedig egy új társulathoz szerződtél.

Valóban, szeptembertől a Karinthy Színház társulatának vagyok a tagja. Viszont nem annyira új ez a színház az életemben, pont a napokban összegeztem, hogy milyen régóta vendégszerepeltem ott. Először 2006-ban hívott Marci (Karinthy Márton a színház alapítója – A szerk.) A New York-i páparablás című előadásba, ami két évadon át ment, és kis szünet után azóta folyamatosan játszom a Karinthy Színházban. Sőt, még az önálló estemmel, a szívem csücske előadással, a Shirley Valentine-nal is felléptem.

Mennyit változott a színház, hogy új vezetősége lett Karinthy Márton halála után?

A Karinthy mindig családi színház volt, szerintem ez adta az elképesztő báját, varázsát. Ez szerencsére nem változott, és Olt Tamás, a színház új vezetője gondolt egy merészet, és úgy döntött, hogy épít egy új társulatot.

Nem lepődtél meg, amikor a társulatba hívott?

Amikor először megkeresett ez ügyben, hirtelen nem is hittem el, de aztán boldogan, repülve jöttem a csapatba. Én addig is jól éreztem magam a bőrömben, a hosszú József Attila Színházas korszakom után jól elvoltam Salgótarjánban, de az, hogy az embert 70 évesen egy alakuló társulatba tagnak hívják, az egészen hihetetlen volt. Annyira felemelő, hogy azt nem is tudom szavakba önteni!

Mi volt az első gondolatod, amikor letetted a telefont?

Belenéztem a tükörbe, és azt mondtam: na, Vándor, megint lehetsz csodaszép, csúnya, öreg, fiatal, egyáltalán lehetsz valamilyen. Mert igen, az én koromban az embereket leginkább már nyugdíjba küldik, tőlem meg azt kérik, hogy gyere, csináljuk együtt! Tényleg elképesztő!

A társulatból valakivel már dolgoztál együtt korábban?      

Tamással dolgoztunk már többször együtt, nyertünk is fesztiválon, szóval nem vett velem teljesen zsákbamacskát. Valószínűleg a korom számlájára is írható, hogy nem ismeretlen senki a csapatból. Vannak, akikkel színpadon nem dolgoztam még együtt, de filmben igen, így semmilyen tekintetben nem ismeretlen a terep.

Melyik darabban fogsz játszani?

Ez is nagyon csodálatos, hogy nem csak a két repertoáron lévőben (Bestseller, Szent Péter esernyője) játszok, hanem új előadást is fogok próbálni, ami Csehov klasszikusa, a Sirály lesz tavasszal.

Akkor gondolom Salgótarjánt elengedted?

Dehogy! Ott is lesz két új szerepem: november végén mutatjuk be a Minden jegy elkelt című darabot, amelyben Fedák Sárit alakítom, és tavasszal pedig Tenessee Willamstól a Macska a forró bádogtetőn-t, ami egy álom számomra.

Nem aprózod el!

Ugye?! Figyelj, nem tudom meddig tart ez, de nekem öröm, ha csinálhatom! Szerencsés vagyok abból a szempontból is, hogy bár van két unokám, a lányom sem akar „kisajátítani”, nem várja el, hogy állandó készültségben álló nagymama legyek, aki mindig ugrásra kész.

Az biztos, hogy nem vagy tipikus nagymama, most éppen egy fehér overallban jöttél, baseballsapkával, tornacipőben. Mivel tartod formában magad?

Tudom, hogy ez nem hangzik jól, de leginkább a genetika. Anyám is ilyen filigrán volt világ életében. Ha sokat eszek, akkor felszalad pár kiló, de alapvetően alkatilag nem folyok szét. Ha éppen nem vagyok nagyon lusta, akkor szoktam otthon tornázni súlyzókkal, mert nyilván kritikus vagyok magammal szemben, de nem ez a prioritás az életemben. Régen becsületesen eljártam, vagy a József Attila Színházban Fehér Anna tartott jó kis órákat, az nagyon jó hajtóerő volt, levette a vállamról a nehezét, nem lehetett elkalandozni. Erőm és energiám most is lenne, de mostanában valahogy nem tudom jól beosztani az időmet.

Körülötted nincsenek, és nem is voltak botrányok, téged mindenki szeret. Ezen kellett dolgoznod, vagy „gyárilag” vagy ilyen?

Ilyen vagyok. Biztos van, aki nem bírja a fejem, de nekem azokkal nincsen dolgom. Soha életemben nem voltam irigy, vagy féltékeny, mindig tudtam örülni a mások sikerének. De alapvetően nem tudom, hogy mi volt előbb a tyúk, vagy a tojás. Azért vagyok körülvéve szeretettel, mert én is azt sugárzom, vagy fordítva. De mindegy is, ez már így marad. Bárhova bemegyek, mosolygok, és nem rontom el senkinek a napját!

A te poharad mindig félig tele?

Félig igen. Még akkor is, amikor összecsapnak a fejem fölött a hullámok. Akkor is rákényszerítem magamat, hogy lássam, az félig tele és nem félig üres. Sokszor van, hogy úgy érzem, hogy most valami rossz nekem. De rögtön az is eszembe jut, hogy lehetne még rosszabb is. Kell, hogy pozitívan lássuk a dolgokat, mert különben nem mások, hanem a saját életünket keserítjük meg.

Pár éve kezdtél tetoválásokat csináltatni, lett új a kerek születésnapodra?

Nem, most egy limuzinnal leptem meg magam. Még soha nem ültem limuzinban, de a szűk családom és a barátaim se, ezért azt gondoltam, hogy ez jó ötlet lesz. Visítva röhögtünk, mint a gyerekek, beszélgettünk, koccintottunk, nagyon szuper élmény volt mindenkinek. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz, amikor 70 leszek, nem is akartam semmilyen meglepetés bulit, ezért mentem elébe a dolognak. De pont játszottam a Turay Ida Színházban, ahol hatalmas ünneplést csaptak, Salgótarjánban Vándorka 70 címmel a szeretett kollégáim, meglepetésvendégekkel együtt készítettek egy gálaestet, elakadt a szavam. Annyi virágot kaptam, hogy nem fért be az autóba, el kellet ajándékoznom őket. A József Attila Színházban nemcsak a kollégák, az egész nézőtér köszöntött, csodálatos volt. Mindenhol rengeteg szeretet vett körül, ami nagyon magható volt.

Van bajod a 70-el?             

Nem, már nincs. Egy bajom van, hogy sokan meghalnak körülöttem. Betöltik a hetvenet, és annyi. Jakab Csaba, Mihályi Győző. Ez nagyon borzasztó, ezt kikérem magamnak! De ha úgy érted, akkor nem gondolom soknak. Lehet, hogy azért, mert velem történik, és mert vannak előttem jó példák. A drága Galambos Erzsi, aki még 85 évesen is aktív volt, vagy Esztergályos Cili, mennyit játszottam velük, úristen, de jó idők voltak! Rengeteg energia és kíváncsiság van bennem a mai napig, ami mindig visz előre.

A kíváncsiság a titok?

Sokat segít, de az is, hogy nem szabad csak a múltban élni! Előre kell nézni, mi vár ránk a jövőben, melyik ajtó van még nyitva, mit nem csináltunk még.

A limuzint kihúztad a listáról, de mi van még rajta?

A Grand Canyon. Vagy egy nagy hajóút. Nem luxusra vágyom, csak végighajózni a tengeren. Utazni csodálatos dolog, kicseréli az embert. Becsukod magad mögött az ajtót, és teljesen más leszel. Nem csak szabadságon vagy, hanem szabad is vagy. Ennél nincs jobb érzés!

Szerepekkel kapcsolatban van, amiért fáj a szíved?

Persze, rengeteg van, de nem kesergek ezen. Nyilván nem fogok már szexszimbólumot játszani, és akkor mi van? Örülök a korábbi sikereimnek, amikben a boldogságomat leltem. Lehet, hogy amire vágytam, az nem is lett volna testhezálló, vagy nem lettem volna bennük sikeres. Inkább arra gondolok, hogy három kiváló új bemutatóm lesz az évadban. Most erre legyek szomorú?

Nyitókép: Vándor Éva (fotó: Steindl Gabriella)