A kis herceg a cserépkályha tetején

Sosem jó előjel, ha egy előadás bemutatóját nem kíséri hangos siker, hiszen vannak darabok, melyekről már a főpróba után megjelennek a dicsőítő írások, és egyre több hozzászólást lehet olvasni a színházas csoportokban arról, érdemes-e megnézni azt az új bemutatót. A félkegyelmű kapcsán nagyon kevés véleményt és még kevesebb kritikát találni, amit pedig mégis elcsíptem, nem volt túlságosan lelkesítő. Ebből már sejtettem, hogy egy nehéz darabra kell felkészülnöm.

Orosz művet színpadra állítani nem egyszerű feladat. A regények roppant terjedelmesek, a cselekmény szerteágazó, rengeteg szereplő sorsát ismerjük meg bennük, miközben a lényegi történések az emberek lelkében zajlanak. Nagyon jó érzékkel és határozott koncepcióval kell szerintem rendelkeznie a rendezőnek, pontosabban alkotócsapatnak, ha belevágnak ebbe a szerencsére nem lehetetlen vállalkozásba.

A Vígszínház idei évadának második orosz darabja A félkegyelmű. A szereplők bemutatására azt a megoldást választotta a rendező, amit a Háború és békében is látunk: a színre lépő alakok kilépve a jelenetből elmondják a nézők felé fordulva saját nevüket, ami mellé pár szavas jellemzést is hallhatunk. Ez egy elég egyszerű módja a karakterek megismertetésének, ám egy valamit nem tud kiküszöbölni, ugyanis hiába tudjuk meg az illető nevét, a kapcsolati háló, a családi szálak továbbra is kuszák lesznek és egy részük homályban is marad.

Azonban vannak olyan előadások, és ezek közé sorolom A félkegyelműt is, ahol nem is annyira a történet, a szereplők egymáshoz való viszonya a fontos, hanem az érzések a lényegesek. Az ilyen előadások ezt sok esetben a végletekig túlfűtött (de nem maníros) vagy olyan ijesztően megrázó színészi játékkal tudják elérni, amit látva azt érzed, hogy ez nem játék, hanem őszinte pillanatok sorozata. Itt mindkettőre látunk példát.

Ehhez persze az is kell, hogy a színész a próbák alatt leásva saját magában felszínre tudja hozni a mély és őszinte érzéseket és a nézők lelkét megnyitva észrevétlenül adjon át valami olyan megfoghatatlant, ami az előadás után napokig ott fészkel majd az ember gondolatai között, visszaidézve elhangzó mondatokat, tetteket, de inkább az azokhoz kötődő érzeteket.

Ezt az utóhatást segíti elő az egész rendezés. Ifj. Vidnyánszky Attila ugyanis elsősorban nem is szavakkal, hanem képekkel mesélte el a történetet, próbálta átadni a gondolatait. Az egyik leghatásosabb és számomra lenyűgöző megoldás az volt, amikor besétált az egyik jelenetbe egy kislány, fekete nadrágban és pár számmal nagyobb fekete pulóverben, majd leült. A szereplők pedig egy teljesen más „személyiséggel” ruházták fel a kislányt, akit egy idő után emiatt már nem is gyermekként, hanem őszülő hajú, kis termetű idős hölgyként láttam. Amikor pedig kiállt a színpad elejére, és száját végig csukva tartva Venczel Vera hangján „kezdett beszélni”, végleg összemosódtak az életszakaszok közti határok.

Ez is egy olyan pillanat volt, aminél a hatást sokkal fontosabbnak éreztem, mint azt, ami a színpadon ténylegesen történt. Hogy minél koncentráltabb élményt kapjanak a nézők, és a figyelmüket ne terelhesse el semmi, a díszlet végtelenül puritán és színtelen, a szereplők pedig egy-két jelenetet leszámítva szinte végig mozdulatlanul, csendben állnak vagy ülnek a háttérben, megállítva az időt, még jobban kiemelve azt, ami abban a pillanatban a legfontosabb.

Nagyon érdekes volt szembesülni azzal, hogy Miskin herceg (Vecsei H. Miklós), a történet főszereplője, sokszor volt észrevehetetlen, és néma mozdulatlanságában beleolvadt a környezetébe. Bármennyire is furcsa, akkor volt a legerősebb a jelenléte, amikor csak ráemelte valakire a tekintetét, nem szólt egy szót sem, pusztán lényéből áradó gyermeki tisztaságának, feltétel nélküli szeretetének köszönhetően elérte, hogy mindenki levesse álarcát, és arra a pár percre . talán életében először . igazán őszinte legyen. Azt is írhatnám, ő volt itt a kis herceg.

Miskin herceg azonban nem szótlan az előadás alatt, ám tettei sokkal érzékletesebbek voltak számomra, mint a mondandója. Már csak azért is, mert Vecsei H. Miklós A félkegyelműben jó néhány pillanatban a hangjának, a gesztusainak köszönhetően engem arra az emberre emlékeztetett, akit a Mondjad, Atikám!-ban látunk tőle, csak abban az előadásban valahogy mindez sokkal erősebben hatott rám.

A félkegyelmű legemlékezetesebb alakítását Petrik Andrea nyújtja, akinek kisugárzása, az egész színpadot átható, a szereplőket is megszédítő nőiessége és ereje mindenki figyelmét az általa játszott Nasztaszja Filippovna felé irányítja. Nem tudod róla levenni a szemed. Nagy közhelynek tűnhet, viszont ennél jobban semmi sem érzékelteti. Ha elkalandozott is más szereplőkre a figyelmem, valami megmagyarázhatatlan erő (vagy a kíváncsiság) újra és újra visszairányított Petrik Andreához. Még akkor is őt figyeltem, amikor csak csendben állt a fal mellett, mert egy ilyen mozdulatlan pillanatban is, amikor nem övé reflektorfény, ott tükröződött az arcán mindaz, ami a lelkében dúlt.

A mimikájában, a testbeszédében és a hangjában is benne volt, ahogy emészti magát. Miskin herceg személyében végre találkozott egy olyan emberrel, aki elfogadja őt minden hibájával együtt, aki korábbi élete ellenére szeretni tudná. Végre nem kellene mások jóindulatától függenie, ám ott motoszkál benne a kérdés, vajon szerelem ez? Vagy csak egy gyermeki, naiv lélek feltétel nélküli szeretete, amit ha elfogad, megroppantaná az ártatlan férfit? Bármelyik is legyen, ijesztő számára mindkettő, hiszen olyan helyzet, amihez nincs hozzászokva. Ezért is menekül vissza többször is az erőszakos Rogozsinhoz (Orosz Ákos), a fájdalmas, szenvedésekkel teli kapcsolathoz, mert az kiszámítható, az a biztonságos, még ha kódolva is van benne a tragédia.

A félkegyelmű nem egy klasszikus előadás. Amiatt, hogy a képek, a szimbólumok és a (hang)hatások erősebbek, mint maga az elhangzó szöveg vagy történet, nem a taps alatt, és nem is egy-két óra múlva érted meg a látottakat. El kell telnie fél-egy napnak ahhoz, hogy leülepedjen, és kihámozd belőle azt, amit a saját életedre levetítve tudsz értelmezni. Merész vállalkozás volt a Vígszínház részéről, hogy egy ilyen érzés-színházi előadásnak teret engedett, hiszen sokkal inkább lenne helye, befogadó közege egy még kisebb színpadon, egy művészszínházban.

De talán sikerült az alkotóknak annyira közel hoznia az emberekhez ezt a fajta előadásmódot, hogy a nem ehhez szokott nézők is értékes útravalóval, ne pedig csalódottan és értetlenkedve távozzanak.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Petrik Andrea, Vecsei H. Miklós és Orosz Ákos (fotó: Dömölky Dániel/Vígszínház)