A független szféra legismertebb női alkotója, aki egyszerre ír és rendez. Az utóbbi időben sorra kapja a kőszínházi felkéréseket, idén volt bemutatója a Vígszínházban és a Trafóban, jövőre pedig a Debreceni Csokonai Színház és az Orlai Produkciós Iroda játszóhelyein is találkozhatunk majd a rendezéseivel. Sikerességét mi sem jelzi jobban, mint hogy a Stafétán miatta hoztak egy korlátozó szabályt, annyiszor nyerte el a megpályázott támogatást. A kezdetekről, az inspirációról és a jövőbeni terveiről beszélgettünk Pass Andreával.

Mikor döntötted el, hogy drámaíró szeretnél lenni?

Nem döntés volt, így alakult. A színháztörténész szak utolsó évében Londonban voltam gyakorlaton, ahol kipróbálhattam a rendezést. Annyira élveztem, hogy hazatérve bekéredzkedtem a Győri Nemzeti Színház stúdiójába, hogy had dolgozzak a fiatal színész hallgatókkal. Az anyag, amivel foglalkozni szerettem volna, átírásra szorult, és persze nem volt dramaturgom, ezért nekem kellett ellátni ezt a feladatot is. Nagy meglepetésemre borzasztóan élveztem ezt a részét a munkának. Aztán csináltam Győrben még egy előadást, Bret Easton Ellis A vonzás szabályai című regényét dolgoztam át, amibe már saját jelenteket is írtam. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretek jobban: délelőtt írni, vagy délután vinni a jeleneteket a srácoknak és próbálni. Ez a mai napig billeg, bár az írás egyre nyomasztóbb teher számomra, legalábbis az elején, amíg nem kapom el a fonalat. Mivel az olvasópróbára már kész darabbal érkezem, addigra túl vagyok a nehezén, így a rendezés sokkal felszabadultabb része a munkámnak. És nem magányos tevékenység! Visszatérve a kérdésedre, belesodródtam az írásba. Sosem voltak ilyen fajta ambícióim, fiatalabb koromban sem írtam se verset, se novellát, se regényt. Naplóval próbálkoztam, de egyáltalán nem voltak ilyen törekvéseim.

Elég egyedi, ahogy te dolgozol, magad írod a darabjaid, amiket meg is rendezel. Pintér Bélára jellemző ez a módszer elsősorban.

Znajkai Zsófi is így dolgozik, illetve Székely Rozi is így csinálta a Kálvária lakóparkot. Azt gondolom, hogy mind a két alkotó nagyon izgalmas, de valóban Pintér Bélának van egy életműve, nekem meg mondjuk egy negyed (mosolyog).

Pass Andrea (fotó: Várady Nikolett)

Volt már, hogy csak rendezni kértek fel? Vagy mindig együtt jár a kettő?

Eszenyi Enikő is rendezni kért fel, nem volt feltétel, hogy saját darabot csináljak, illetve most is, amikor Gemza Péter hívott, hogy dolgozzak Debrecenben, teljesen nyitott volt arra, hogy klasszikust rendezzek, sőt Orlai Tibor is így állt hozzá, amikor elkezdtünk a közös munkáról beszélni. Nagyon jó érzés, hogy a rendezőt is méltányolják bennem, aminek nem feltétele, hogy saját darabhoz nyúljak.

Honnan jön egy-egy dráma témája?

A legtöbbször a saját életemből, aztán nyilván a közéletből. Ami megüti az én ingerküszöbömet is, abból dráma lesz. Így született a Más nem történt, amikor kiderültek Sipos Pál diákmolesztálási ügyei, aztán amikor megváltoztatták az oktatási törvényt, akkor a továbbtanulással kapcsolatban írtam darabot, a Kő, papír, ollót. A rasszizmus felszínretörése, megerősödése a világban szintén egy olyan szorongást generált bennem, amiből előadás született, az Újvilág című ifjúsági darab. Tehát a kiindulási pont mindig valami nagyon erős félelem, szorongás, ami a világból jön, ezekre akarok reagálni.

A vándorkutyánál mi volt ez a pont?

A Bebújós premierje után, ami ugye egy óvodában játszódik, egy barátnőm elmesélte nekem, hogy a legkisebb fia ovis csoportjában létezik egy plüssállat, egy vándorkutya, ami hétvégente családról családra jár. Elmondta azt is, hogy annyiféle borzalom történt, amikor hozzájuk került a játék, hogy ha ránéz, az jut az eszébe, hogy nem elég jó anya, és hogy a vándorkutya biztosan megsértődött, és nem akar többet az ő családjukban lenni. Felerősített benne egy csomó szülői frusztrációt. Megtetszett ez a történet, és arra gondoltam, hogy ez a plüss kutya lehetne egy darab címszereplője is, illetve annak dramaturgiai mozgatórugója. Két évre rá, amikor Enikő felkért, a sok darab lehetőség közül ez nyert, mert izgalmasnak tűnt számomra, hogy egy ilyen vad ötletet dobhatok be a Vígszínház művészeinek (mosolyog).

Jelenet a Vándorkutyából (fotó: Dömölky Dániel)

Enikő beleszólt egyébként, vagy abszolút rád bízta?

A darabválasztásba egyáltalán nem szólt bele. Nagyon tetszett neki is és Vörös Robinak is (a Vígszínház irodalmi és dramaturgiai tanácsadója – a szerk.) amikor elmeséltem,  hogy mit szeretnék csinálni. Borzasztóan támogattak mindenben, a tervelfogadásokon is segítették a munkámat, noha azért a Házi Színpadon van egy limit. A színészek esetében az, hogy Enikő kikkel dolgozott A diktátorban, és hogy Hegedűs D. Géza kiket választott a Bíborszigetbe, nagyban meghatározta azt is, hogy én kikben gondolkodhatok. Egyszerre próbáltuk mindhárom darabot, így kevés színész maradt, ezért Enikő arra is nyitott volt, hogy vendégművészeket hívjak. Így került az előadásba Petrik Andrea, Jászberényi Gábor és Hirtling István. Nagyon jó csapat lett, mindannyian szeretjük ezt az előadást.

Miben más kőszínházban rendezni?

Nekem az például nagyon furcsa, hogy rengeteg emberrel találkozol, amíg elérsz a próbaterembe, mire odáig jutsz, hogy nekiállnál dolgozni, már egy kicsit le is fáradsz ettől. Azt is nehezen szoktam meg, hogy mindent fotóznak és felvesznek. A független előadásoknál ehhez képest nagyon nomád körülmények között kell dolgozni, és azért úgy is lehet színházat csinálni.

Továbbra is érdekel akkor a kőszínházi forma?

Igazából engem a kőszínházban az izgat, hogy összeszokott társulatokkal hogy lehet együttműködni, hogy hogy tudom felkavarni egy kicsit a megszokott dolgokat, hogy mit tudok én hozzáadni a működésükhöz. És nyilván az is, hogy minél nagyobb terekben próbálhassam ki magam, most már nem csak stúdiószínpadokon szeretnék rendezni, főleg a Trafó nagyszínpada után, illetve most, hogy a Deszkán az Eltűnő ingereket a Csokonai Színházban 500 néző előtt játszottuk. Azt érzem, hogy egyre inkább kívánom az ilyen nagy tereket, és ezt csak egy kőszínház tudja megadni egy rendezőnek.

Pass Andrea (fotó: Várady Nikolett)

Beszéltünk is róla ősszel, hogy A vándorkutya elbírta volna a Pesti Színház színpadát is akár.

Abszolút, ez most beigazolódott Debrecenben a Deszka Fesztiválon, ahol 300 néző előtt játszhattuk, teljesen kinyílt a darab, máshogy kezdett el megszólalni.

Változik még?

Pont a Deszkán került az előadásba három új dolog. Valahogy megörültünk annak, hogy ilyen nagy térben játszhatunk, meg eleve jót tett a fesztiválhangulat. A próbán a színészek felszabadultan hülyéskedtek, született is három új poén, de radikális változás már nem történik.

Decemberben volt az Eltűnő ingerek bemutatója a Trafóban.

Igen. Abban számomra az volt a nagyon fontos, hogy olyan színészekkel dolgozhattam újra, akikkel már régen nem, Pető Katával és Kárpáti Palkóval, de olyanokkal is, akikkel folyton, Petrik Andival és Réti Adrival, illetve olyanokkal, akikkel még soha sem, de nagyon szerettem volna már, Pallag Marcival és Hajdu Szabolccsal.

Ez egy óriási találkozás volt Szabolccsal, sokat tanultunk tőle. Ebben a munkában nem mint rendezőtől, hanem a színészi létezéséből, jelenlétéből. Szerintem neki tanítania kellene a Színműn, és minden társulatba kellene egy Hajdu Szabolcs kurzus… szóval, óriási élmény volt vele dolgozni. Remélem, hogy neki is velem találkozni (nevet).  Az is egy nagy ajándék, hogy a Trafóban születhetett meg ez az előadás, mert ez egy csodálatos tér, nagyon alkalmas arra, hogy az ember színházat csináljon benne.

Eltűnő ingerek

A történet mennyire merít belőled?

Édesapám 17 éves koromban halt meg, agydaganatban. A darabban a Petrik Andi által játszott kamaszlány csak 15, direkt túlzunk, de az apukája rosszulléte után, amikor Réti Adri azt mondja neki, hogy “öregedtél 20 évet”, akkor azért a helyére kerül minden, ezzel a mondattal a valós korába helyezi.

Hogy került a Freakin’ Disco a képbe?

Az ő jelenlétük szerves része az előadásnak, nagy élmény volt az is, hogy végre zenekarral dolgozhattam. Keresztes Gábor jó barátom, korábban is volt közös munkánk. Amikor nyáron írtam a darabot, egyre pontosabban láttam, hogy ez bizony élő zenés dolog lesz. Leültem Gabival, és akkor mondta, hogy erre a zenekaruk tök alkalmas lenne, szóval így hozta a jósors a Freakin’ Discot az előadásba.

Petrik Andival nagyon sokszor dolgozol együtt, gyakorlatilag az összes darabodban játszik. Szokták mondani, hogy minden rendezőnek van egy „énszínésze”. Ő a tiéd?

Hát lehet. Arra gondolsz, hogy magamat látom-e benne?

Igen.

Akkor igen. Ez rosszul is elsülhetne, ha valakihez nagyon hasonlítasz, az súrlódásokat is okozhat, de valószínűleg van annyi különbség is közöttünk, hogy pont emiatt nem lesz ez problematikus.

Pass Andrea (fotó: Várady Nikolett)

Mit csinálsz most?

Diákoknak tartok drámaíró műhelyt itt a Jurányiban, aminek a végén lesz egy felolvasószínházi előadás a munkáikból, amiket én szerkesztek egybe. Illetve a következő évadomon dolgozom már, éppen írom a debreceni darabomat. Meghívtak a Pelsőczy-Rába osztályba kurzust tartani a Színműn, ennek is nagyon örülök. Lesz feladatom bőven jövőre is.

Stafétázol is?

Nekem már nem lehet, mert szempont lettem… aki háromszor megkapta, az nem pályázhat többet.

Akkor milyen források maradtak számodra?

Ez nagyon jó kérdés, mert kisebb pályázatokból nem tudsz előadást csinálni. A Staféta nyújt egyedül olyan összeget, amivel már lehet valamit kezdeni, nehéz dolgom lesz e nélkül, hogy ha nem akarok teljesen kiszorulni a független területről.

Kiemelt kép: Pass Andrea (Fotó: Várady Nikolett)