„A kezdetektől fogva tapasztaltam, hogy egyre rosszabb volt POSZT jelöltnek lenni” – interjú Székely Csabával, 2. rész

A Marosvásárhelyen született író első magyarországi sikereit a Bánya-trilógiának köszönheti, melynek első részét 2012-ben a Pinceszínházban mutatták be, majd egy évvel később Alföldi Róbert is meghívta a Nemzeti Színházba. Ettől kezdve a hazai teátrumok kapkodtak darabjaiért, legutóbb a Radnóti Színház mutatta be 10 című drámáját, amely az idei POSZT egyik toronymagas esélyesének számít. Az interjú második részében erről és a következő feladatairól mesélt nekünk, Székely Csabával beszélgettünk.

Közben Magyarországon sikert sikerre halmozol, gondolok itt elsősorban most a 10-re.

Ez egy szerencsés véletlennek köszönhető… Kováts Adél szeretett volna bemutatni valamilyen szöveget, amit én írtam, de amikor beszéltünk erről, akkor a 10 nem merült fel. Felkérte Sebestyén Abát, hogy rendezzen a Radnótiban, ő ajánlotta ezt a darabot, így került oda. Szerencsés dolog, hogy az egyik legjobb pesti művészszínház mutatta be Magyarországon.

Kialakult egyfajta óvatosság azzal kapcsolatban, hogy mennyire kell aktualizálni az előadásoknak, hogy inkább ne legyen bennük aktuálpolitika. Szerintem meg tök mindegy, hogy van-e benne, de az fontos, hogy az előadás mondjon valamit arról, amiben vagyunk. Az, hogy a darabban van-e politikai szereplő, vagy miről van szó: egészségügyről, abortuszról, szegénységről, menekültekről vagy romákról beszél, az mindegy. Én azt szeretem, hogy ha jó a téma, és bármilyen korszakról is szóljon, bármilyen emberekről, bármilyen vidéken is történjen a cselekmény, beszéljen arról, amiben most vagyunk. Az aktualizálástól való félelmet nem is értem. Vagyis értem, de nem szeretem.

A 10-nél belefolytál a próbafolyamatba?

Igen, itt voltam körülbelül egy hónapot, két hetet az elején és két hetet a végén is. Főleg Abával szoktunk így dolgozni: az első két hétben ott vagyok, amíg látjuk, hogy a szöveg hogyan működik a színészek szájában. Ilyenkor derül ki, hogy mit lehet kihagyni, mit kell átírni. Például az elején találta ki, hogy frontális lesz, a színészek a közönség felé fognak beszélni, és a szerzői utasítások nagy részét nem fogják eljátszani, így ezeket bele kellett írni a szövegbe. Végig tartottuk a kapcsolatot. Aztán szokott lenni egy olyan időszak minden próbafolyamatban, amikor a színészek elbizonytalanodnak, mert már annyiszor átrágták a szöveget, hogy nem tudják eldönteni, hogy jó-e vagy sem, a kezdeti lelkesedés akkor kezd a mélypontra jutni. Ilyenkor jönnek a változtatásokra vonatkozó kérések, amikre sokszor mondom, hogy jó, de van olyan, amire nemet mondok. 8-2 az arány nagyjából, ennél a kettőnél mégis megkapom mindig, hogy élő szerzővel milyen nehéz dolgozni (nevet).

Akkor kvázi dramaturgként is végigkíséred a darabjaid.

Ez most speciális eset, mert ősbemutatóról van szó, ha máshol is előveszik majd, akkor nem veszek már részt nyilván ennyire benne. Én úgy fogom fel, hogy az előadás a kész mű, a szöveg az csak az első fele, és addig kell csinálni, amíg készen nem lesz, tehát addig van vele dolgom.

Számítottál a POSZT jelölésre?

A közönség visszajelzései alapján nem mondom azt, hogy nem sejtettünk, a kritikák is elég jók voltak. Nekem ez egyébként teljesen mindegy, ha nem jelölték volna, akkor is ez lenne az egyik kedvenc előadásom, a POSZT nem befolyásol semmiben. Örülök, hogy ott van, és majd meglátjuk, hogy mi lesz. Ugyanígy jelölhettek volna bármit a Radnótiból, mert ott most nagyon erős csapat van, jó előadások születnek, és bátrak is.

Olvastam a Facebookon az egyik posztodat, amiben arról írsz, hogy rosszul érint, hogy kellemetlenül kell magad érezni a jelölés miatt. Voltak konkrét bántások, amik miatt ezt megfogalmaztad?

Minden évben, amikor kiderül, hogy milyen előadások kerülnek be a POSZT-ra, akkor jönnek a fanyalgások, hogy mennyire szörnyű ez a lista, az összes ott szereplő előadás egy fél mondattal le van írva. Szerintem meg ezt ne engedje meg magának egy kritikus. Ő akkor is kritikus, amikor a színházról a Facebookon beszél, viselkedjen ott is kritikusként, legyen mélyebb, érveljen. Én akkor is drámaíró vagyok, amikor egymás között beszélünk, nem mondok olyan hülyeségeket, amit egy drámaíró nem mondana, csak azért mert éppen nem írok. Szerintem ez így van a kritikusoknál is, hogy ha más helyzetben nyilvánulnak meg színházzal kapcsolatban, akkor sem léphetnek ki abból, amivel alapvetően foglalkoznak. Ha odavet bizonyos mondatokat, hogy, jaj de szar ez a lista, akkor ő ezzel önmagát, mint kritikust, hitelteleníti. Ez csak az egyik része, ami rájuk vonatkozik. 

A másik az, hogy nagyon sok művésznek nagyon kemény munkája van ezekben az előadásokban. Nem beszélve arról, hogy sok olyan alkotó van, akik egyébként nem lennének láthatóak, nem kerülnének be valamilyen fesztiválra. A POSZT-on meg szokott történni, hogy a közönség felfedez magának egy művészt, és ez fontos, hogy megmutatkozhassanak a színészek. Csak azért mert nem kritikusok válogatják össze ezt a programot, csak azért leírni más ember munkáját ilyen fél mondatokkal, szerintem nem fair. Igazságtalannak éreztem ezt.

A kezdetektől fogva tapasztaltam, hogy egyre rosszabb volt POSZT jelöltnek lenni. Még úgy 8 évvel ezelőtt elviselhető volt, lehet azért, mert akkor voltam először. Aztán ahogy teltek az évek, mindig éreztem, hogy, hú de ciki POSZT versenyprogramban lenni, mert akkor úgy könyvelnek el, mintha te kiszolgálnád a hatalmat azzal, hogy ott vagy. Én pedig állítom azt, hogy ez nem így van, én független vagyok. Lehet, hogy most nincs független társulat, színházi előadás az idei versenyprogramban, de Sebestyén Aba is független színházat működtet, én is független színházat csinálok általában. Most éppen például független színházi fesztivált szervezek otthon. Az utóbbi években átéltem az összes ilyen mizériát Romániában, ami átélhető, már csak ezért sem esik jól, hogy ha azt mondják, hogy nincs független. Én mi vagyok akkor?

Most min dolgozol?

Egy sepsiszentgyörgyi színésszel van egy független projektünk, aminek az a címe, hogy Romák az egészségügyben. Ez egy székely-román identitáskérdéseket körüljáró előadás, amelynek köze van ahhoz, hogy a romák helyzete milyen az otthoni egészségügyi rendszerben. A tervek szerint nem színházi körülmények között, hanem kórházi várótermekben adná elő a kollégám, ezen dolgozunk most.

Ez is egy nehéz, belenyúlós téma.

Igen, szeretem a kihívásokat (nevet).

A következő évadra milyen felkéréseid vannak?

Lesz egy bemutatóm a Rózsavölgyi Szalonban, amit Sztarenki Pál fog rendezni. Aztán most fejeztem be a lichtensteini színháznak egy munkát. Felkértek nyolc európai drámaírót, hogy írjanak egy-egy szöveget az identitásról, ugyanis Lichtenstein idén ünnepli fennállásának 300. évfordulóját. Úgy látszik engem ilyen évfordulókra szoktak felkérni… Románia 100, Lichtenstein 300 éves, sőt a marii Nemzeti Színház (Mari Köztársaság, az orosz föderáció része, nyelvrokonaink – a szerk.) 100 éves, és ennek örömére bemutatják az egyik darabomat mari nyelven orosz tolmácsolással. De visszatérve, szeptemberben lesz Lichtensteinben a bemutató, ez egy kollektív darab lesz, ami nyolc szövegből készül, nagyon várom, kíváncsi vagyok rá. Egy fiatal lány szereplőre írtam az én részem, láttam a fotóját, és azt is tudom, hogy ki fogja rendezni. Nagyon szép lesz szerintem.

Ez rengeteg dolog, amit felsoroltál. Hogy inspirálódsz?

Ez nehéz kérdés. Van olyan, amikor nem találkozik az, amit szeretnél megírni azzal, amit a színházak szeretnének bemutatni. Például, amit a sepsiszentgyörgyi színháznak írtam tavaly. Ők szerettek volna egy olyan darabot, aminek köze van a legnagyobb román nemzeti ünnephez, ami december 1-jén van. Én magamtól soha nem írtam volna ilyen darabot, ezt felkérésre csináltam. Megtaláltam benne azokat a dolgokat, amelyek engem érdekelhetnek, amiknek köze van a magyar közösséghez, a magyar-román viszonyhoz, és akkor megírtam. Aztán például van egy olyan darabötletem, amit legalább öt éve görgetek magam előtt, és nem jut rá idő, hogy megírjam. Kellene hozzá egy színház, amelyik azt mondja, hogy nekem pont az az anyag kell, és kérlek, decemberig írd meg. Ilyen nincs. De mondjuk a 10 is felkérésre készült, és azt pedig nagyon nagy örömmel csináltam.

Nem is tudom, hogy az inspirációval mi a helyzet, azt hiszem, hogy egyszerűen vannak dolgok, amik abban a pillanatban, azon a héten, amikor kitalálom, hogy mit fogok csinálni, akkor éppen nagyon érdekelnek. Lehet, hogy ha két héttel később fognék neki, akkor már nem ahhoz nyúlnék, de akkor éppen az foglalkoztat, és elkezdek rajta dolgozni, és megpróbálom úgy megcsinálni, hogy másokat is érdekeljen.

Hogy működik a kétlaki élet? Mennyit vagy Magyarországon?

Szeretnék minél többet, szeretek itt lenni. Örülök, ha valami ürüggyel jöhetek. Most például egy író-olvasó találkozó miatt vagyok itt. A Vylyan Pincészet útnak indított egy irodalmi bor sorozatot, amihez felkértek néhány nagyszerű magyar írót és engem, hogy írjunk egy rövid szöveget egy-egy borhoz, magából a borból kiindulva. Ezekből kerültek fel idézetek a címkékre, amelyek designja a mi írásainkból inspirálódott, egy-egy kép a kész szövegekből. Van egy honlap, ahol el lehet olvasni a teljes műveket is egyébként. Nagyon örülök neki, hogy a pincészet ennyire értékeli az irodalmat. A magyar kultúrában valahogy mindig is közel volt a bor és az irodalom egymáshoz.

Elégedettnek, kiegyensúlyozottnak látlak.

Az vagyok. Nagyon jó ezt csinálni, amit én csinálok. Rengeteget lehet vele utazni. Most májusban például Milánóba megyek, mert az egyik darabom, az, amelyik a Rózsavölgyiben is lesz, ott kerül bemutatásra. Van olasz fordítása, és a milánói színművészeti egyetem egyik rendező szakos diákjának nagyon megtetszett, ez lesz a vizsgamunkája. Elhívtak, hogy nézzem meg, sőt dolgozzak is együtt velük. Az ilyen dolgok nagyon jók, sok különleges találkozásra van lehetőség… szóval nagyon jó azt csinálni, amit én csinálok (nevet).