„A kényelmetlen helyzetek inspirálnak” – interjú Hevesi Lászlóval

Hevesi László idén végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és a diploma kézhez vétele után rögtön csatlakozott is Budapest egyik népszerű kőszínházához, a Tháliához. Míg egykoron egyértelmű volt, hogy minden frissen végzett hallgató helyet kap egy nagy színháznál, ma ez számít kivételesnek. A fiatal színész útja azonban nem volt ennyire egyértelmű, ahogy az sem, hogy ezt a pályát választja. A felnőtté válásról, az egyetemi időszakról, a színészi létezésről, és arról beszélgettünk vele, miért nem szerette volna, hogy Berlin legyen az ő Moszkvája.

Azt olvastam, hogy nagyon sok minden, köztük pásztor is szerettél volna lenni még gyerekként. Hogyan dőlt el, hogy végül a színészi pályát választottad?

Már nagyon hamar kiderült, hogy örömet okoz nekem a színház. Az viszont viszonylag későn dőlt el, hogy ezzel is szeretnék foglalkozni. A színműs felvételi első rostájáig csak azt éreztem, hogy a színház jó dolog, de mikor továbbjutottam, azt vettem észre magamon, hogy vágyom is rá.

Ezek szerint jelentkeztél más egyetemekre is.

Igen, több helyre is. Érdekes most visszagondolni, hogy picit lázadoztam a Színművészeti ellen, volt ugyanis egy furcsa, nagyon borús elképzelésem arról, milyen is a színész lét. A fő ok, ami miatt ágáltam ellene, hogy azt hittem, a színészek szomorú és boldogtalan emberek, akik a büfében egymásra mosolyognak, de mégis üres beszélgetéseket folytatnak. Azt éreztem, hogy én nem lennék képes még a színpadon kívül is színjátszani.  A gimnáziumi osztályfőnökömet viszont szerettem annyira, hogy neki nem tudtam ellent mondani, ezért jelentkeztem a Színműre. Szerencsére nagyon hamar kiderült, hogy amit gondoltam, tévképzet, és az első rosta után egyértelmű lett számomra: Zsótér Sándor, aki a későbbi osztályfőnököm is lett, olyan mester, akitől én szeretnék mindent megtanulni.

Mondott valamit, ami meggyőzött téged?

Nem is az, amit mondott, hanem ahogyan ő létezik és gondolkodik, ahogyan ő akkor viszonyult hozzám, ez győzött meg. Ne úgy képzeld, hogy az első rosta valami gigantikus sikerélmény volt, jól ment, de ennyi, viszont megéreztem azt, milyen izgalmas is lehet a színészi létezés.

Most visszagondolva, miben változtatott meg az egyetem?

Nehéz ezt megfogalmazni. Nemrég volt gimnáziumi osztálytalálkozónk. Rettegtem tőle, hogy ha most én visszamegyek az életemnek egy öt évvel ezelőtti szakaszába, azon emberek közé, akik úgy emlékeznek rám, amilyen már nem vagyok, az valahogy dermesztően iszonyatos lesz. Nem nekik, hanem nekem. Attól féltem, hogy majd azt az öt évvel ezelőtti Hevesi Lászlót szeretnék viszont látni, de nem így történt. Ellenben nagyon sok minden felderengett, hogy mennyivel másképpen láttam akkor a világot.

Mire gondolsz? Lazább voltál?

Nem, az semmiképpen (nevet). Nehéz ezeket a dolgokat megfogni, és mindig attól félek, hogy valahányszor határozottan kijelentek valamit, a következő pillanatban vagy az életem, vagy én saját magam rácáfolok, és az egész hamissá válik. Ezért nem tudom pontosan meghatározni, miben változtam. Azt biztosan tudom, jót tett, hogy egy olyan közegbe kerültem itt Budapesten, ami nyitottabb és nagyobb rálátást ad a világra. Egy párkapcsolatom miatt sok időt töltöttem Berlinben, ahol pedig tényleg kinyílt előttem a világ, és banálisan hangozhat, de rájöttem, hogy mennyire keveset is fogunk fel abból, ami körülvesz minket.

Nem volt olyan gondolatod, hogy külföldre menj játszani az egyetem után?

Nem volt semmilyen prekoncepcióm, bár egy időben ott volt a fejemben az a gondolat, hogy kiköltözöm Berlinbe, méghozzá azért, mert nagy szerelem lett a város is, meg vonzó volt az, ahogy ott élnek az emberek. Miközben igazán sosem tapasztaltam meg, milyen is ott az élet, mindig csak rövid időre utaztam oda, és nem biztos, hogy az a kép, amit én láttam, hosszútávon is ugyanolyan lett volna. Mégis könnyedebben léteztem Berlinben, egy csomó olyan dologgal nem kellett foglalkoznom, amivel itthon igen, és ez volt az egyik motiváló erő ebbe az irányba.

A másik, hogy azt éreztem, még nem fásultam bele az oktatási rendszerbe, még fog az agyam, és jó lenne tanulni, nem pedig rögtön belecsöppenni egy olyan helyzetbe, amikor már fel kell mutatni valamit, amikor ott az emberen a nyomás. Igazából már az Egy csók és más semmi próbafolyamata során rám cáfolt az élet, megint. Azzal, hogy kikerültem a szakmába, és elkezdtem színészként dolgozni, ezt ugyanúgy felfoghatom iskolának, csak más lesz a viszonyrendszer, mások lesznek a szerepek.

Míg régen azért ez volt az evidens, ma már nagy dolog, ha egy frissen végzett színész hallgató kap egy kőszínházi szerződést. Hogyan jött a tháliás felkérés?

Schell Judit, a színház művészeti vezetője eljött megnézni az egyik előadásunkat, A velencei kalmárt, amit az osztályfőnökünk, Zsótér Sándor rendezett, és amiben én voltam Shylock. Ezután Judit felhívott, elmondta, hogy nagyon tetszett neki az előadás, és örülne, ha valamilyen formában részt vennék a Thália szilveszteri tévéfelvételén, majd eltelt egy kis idő és szerződést ajánlott.

Mennyit gondolkodtál rajta?

Sokat, mert vonzott Berlin, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy letegyek-e róla, meddig halogassam… közben pedig azt sem akartam, hogy egy csehovi szereplő váljon belőlem, és az legyen nekem Berlin, mint nekik Moszkva, hogy mindig csak arról beszélek, hogy majd oda megyek, de aztán sosem teszem meg. Végül átformálódott bennem az egész, és minden, amit Judit mondott, az elképzelése a színházról nagyon megnyerő volt. Az osztályfőnökömmel beszéltem erről sokat, hozzá bármivel fordulhattunk, ebben a kérdésben pedig egyértelmű volt, hogy az ő szava sokat fog számítani. Pontos meglátásai voltak, rengeteg kérdést vetett fel, viszont nem döntötte el helyettem. Ez volt a nehéz, hogy rá kellett jönnöm, a döntést most nekem kell meghoznom, és nem terhelhet mást a felelősség.

Hogyan viszonyulsz az énekes-zenés műfajhoz? Az egyetemen nem sok ilyen vizsgaelőadásotok volt.

Egyszer játszottunk operettet, de nagy szívfájdalmamra abban nem kellett énekelnem. Az éneklés viszont nem áll távol tőlem és emellett citerázom is. A debreceni Ady Endre Gimnáziumba jártam, ott is volt egyfajta zenei képzésünk, ami több volt énekóránál. Nagyon szórakoztató, hogy ilyen-olyan módon az Egy csók és más semmi dalainak nagy részét én már énekeltem korábban az iskolában.

Hogy haladtok a próbákkal?

Szerencsére nagyon jól, egyelőre viszont én még esetlennek érzem magam. Nem a szerep ilyen, nem Péter az esetlen, akit a darabban mindenki „Petiz”, hanem én magam vagyok még bizonytalan. Ez a srác a főszereplő ügyvédnek, Sáfránynak a fia, ott áll előtte az egész élet, hamarosan lediplomázik, ám volt neki egy kis kalandja a cselédlánnyal, amiből született egy gyereke. Az alapkonfliktust az hordozza, hogy a csecsemő már cseperedik, és Sáfrány pert akar indítani, hogy kiderüljön, ki is az apa. Ezt a srácot nagyon rosszul érinti, hogy nem Péternek, hanem Petinek szólítják, de értem, hogy ez miért van így. Peti ott áll az ifjúság és a felnőtté válás határán; bizonyos dolgokban felelősségteljesnek kellene lennie, de még fűti az ifjonti tűz, és nem sikerült még megtalálnia a helyét ebben a rendszerben.

Nem olyan, mintha kicsit hasonló helyzetben lennél te is?

Nekem nincs eltitkolt gyermekem (nevet), de viccet félretéve, valóban nagyon sok a hasonlóság, lehet, hogy ezért is kerülgetjük egymást egy kicsit, mert be kellene ismernem magamnak, hogy felnőttem.

Befogadott titeket a társulat? Hárman jöttetek idén új emberként a Tháliába.

Megindító volt az a szó nemes értelmében egyszerű és egyenes szeretet, amit mi az első pillanattól fogva megkapunk a társulattól, ez segített, hogy könnyen oldódjak, de meglepő is volt, hogy ennyire befogadóak. Ettől függetlenül stressz az van, de ezt én generálom, mert folyton elégedetlen vagyok magammal, van egyfajta megfelelési vágy, amivel küzdök, hogy ha a társulat ilyen nyitott és jó partner, akkor én is törekedjek arra, hogy az legyek.

Ez a megfelelési vágy a maximalizmus?

Annak talán nem mondanám, persze mindig a legjobb formámat szeretném hozni, de inkább pályakezdői hebehurgyaság, hogy csapzott vagyok, és be akarom bizonyítani, hogy helyt tudok állni, hogy meg tudok felelni a kihívásoknak és méltó vagyok a bizalomra, amit nekem szavaztak. Attól, hogy elvégeztem az egyetemet, még nem érzem, hogy kész vagyok.

Ezért is szerettél volna még tanulni?

Egyfajta jóra való restség is volt benne, hogy ha most megint elkerülök egy iskolahelyzetbe, akkor kissé újra fel vagyok mentve az alól, hogy felelősséget kelljen vállalnom a saját dolgaimért, hiszen még hallgató vagyok. Eközben pedig szerettem is volna még tanulni, világot látni, megismerni másfajta színészi, színházi gondolkodásmódokat. Voltam is bent a berlini Ernst Busch iskolában kétszer egy-egy órán úgy, hogy teljesen evidensnek vették, hogy vegyek részt benne, ne csak, mint külső megfigyelő legyek jelen. Ugyanakkor azt gondolom, nem vagyok elkésve, bármikor el lehet kezdeni bármilyen iskolát. Azzal nem is foglalkozom, hogy mi lesz majd, azzal pláne nem, hogy mi lehetett volna, arra összpontosítok, hogy mi van most.

A velencei kalmárban volt a legszembeötlőbb, hogy mennyire jól mozogsz, milyen könnyen mászol fel mindenhova. Minek köszönhető ez az „akrobatikus” képesség?

Már a gimnáziumban is voltak mozgásóráink, az egyetemen pedig volt egy csodás tanárunk, Nagy Norbert, aki a fizikai koreográfus rendező osztályban végzett, és tőle nagyon sokat tanultunk arról, hogyan kell a színpadon létezni, állni, járni, ülni. Nagyon sokféle mozgásóránk volt, amiket mind nagyon élveztem, nagy is a mozgásigényem. Ennek ellenére nem igazán sportoltam sosem, volt, hogy futottam maraton váltóban, de azt is felkészületlenül. Első alkalommal a saját hiúságom miatt vágtam bele, át akartam élni, milyen befutni a célba, a másodikat viszont már pusztán a futás öröme miatt csináltam.

Felkészületlenül belevágni, az nem semmi.

Bíztam a saját testemben, állóképességemben és akaraterőmben, és megvan bennem az a képesség, hogy úgysem hagyom, hogy feladjam. Egyfajta konokság, meg magamra tudok parancsolni, hogy na ezt már hagyjam abba, vagy ezt végre csináljam meg.

Megint visszatért ez a kettősség, a kamaszos és a felnőtt viselkedés összecsapása.

(nevet) Bízom benne, hogy a felnőtt énem már erősebb. Feladni viszont sosem adok fel semmit. Minket úgy neveltek, hogy ha bármit elkezdünk, akkor azt fejezzük is be. Amikor nem volt kedvem menni próbálni a citeracsapattal, azt mondta az édesanyám, hogy márpedig mész és csinálod, amikor pedig már ott voltam, akkor nagyon élveztem, ez csak egy gyermeki butaság volt a részemről. Ha valamit elkezdek, akkor nem mondom vissza, inkább bukjak bele, de végig viszem, ez a mentalitás nagyon megmaradt bennem.

Akkor meg se fordult a fejedben, hogy ott hagyd az egyetemet?

Ilyen gondolatai szerintem minden színműs hallgatónak vannak, mert mindenki azt várja magától, hogy minden rögtön menni fog. Eközben sokszor olyanok vagyunk, mint a feltalálók, akik folyamatosan kísérleteznek, legyártanak rengeteg prototípust, mire végül elkészül az az egy, ami működőképes és tartós. Ehhez az kell, hogy az ember türelmes legyen saját magával, hogy ne adja fel, hanem próbája újra és újra, keresse meg azt, hogy miért nem ment, hogyan lehetne másképp, mivel tudja motiválni magát. Az élet mindig menni fog tovább, mindig lesz valahogy, és nincs mese, véghez kell vinned, amit elkezdtél.

Ezt egy fiatal mennyire látja vajon így, mennyire ismeri magát 18, 20 vagy 23 évesen?

Sokszor hittem azt, hogy képben vagyok magammal, és mindig megbukott az elképzelésem, ezt pedig baromira élvezem. Ha gondolok valakiről valamit, és kiderül, hogy teljesen rosszul láttam őt és a helyzetet is, az nekem valahogy óriási öröm, mert azt érzem, hogy nem vagyok okos, hogy korántsem vagyok olyan, mint amilyennek gondoltam magam. A kényelmetlen helyzetek inspirálnak.

Milyen volt elengedni az osztálytársakat? Öt éven át szinte minden nap együtt voltatok, az egyetem első három éve pedig különösen intenzív időszak.

Igyekszünk tartani a kapcsolatot, figyelni a másikat és megbeszélni a friss tapasztalatokat. Valahogy ebben volt egy szemérmesség, amíg odajártunk, ez most feloldódott és bátrabban merünk beszélni arról, hogy kivel mi történt. Szerintem hiányossága minden embernek, hogy nem merünk bátran beszélni a problémákról, arról, ha valamit nem értünk, nem kérünk segítséget, és nem is meséljük el, ha boldogok vagyunk, vagy ha szimplán csak jól érezzük magunkat. Bezárkózunk, pedig egymástól lehet a legtöbbet tanulni.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Hevesi László (fotó: Thália Színház)