„A katarzis néha jobban megtisztítja az embert, mint a felhőtlen kacagás – sztárstaféta Bagó Bertalannal

Végzősként a Nemzeti Színházban kezdte a pályáját, ahonnan Zalaegerszegre került, és azóta is szinte csak a vidéki társulatokat erősíti. Hűséges típus, tíz éve a székesfehérvári Vörösmarty Színház főrendezője, művészeti vezetője. Szenvedélyes színházcsináló, és töretlenül hisz abban, hogy a színháznak minden körülmények között működnie kell. A Jászai-díjas színész- rendezővel, Bagó Bertalannal az idei első bemutatója után beszélgettünk: a darabválasztásról, és az előtte álló feladatokról is kérdeztük.

Rovatunk előző alanya Dobri Dániel zeneszerző volt, aki téged kérdezett: Bagó Bertalantól szeretném kérdezni, hogy amikor nem zeneszerzővel dolgozik egy rendezésén, akkor mi alapján válogat zenét, egyáltalán mit jelent számára a színházi zene?

Mindig annak alapján választok zenét, hogy mi az a koncepció, amit szeretnék megvalósítani. Azt gondolom, hogy egy jó színházi zene, fogalmazzunk úgy, az alkalmazott zene, annak mindenképpen szolgálnia kell az előadásokat. Fontos, hogy a zene minél jobban hangsúlyozza, és pedig erősítse azokat a hatásokat, amelyeket szeretnék kiváltani.

A napokban volt a legutolsó rendezésed, a Julius Caesar bemutatója. Ebben is Danival dolgoztál együtt?

Nem, ő most nem ért rá, ezért Kicsár Kamillal csináltam. Egyébként anno ő mutatta be nekem Danit, még Zalaegerszegen, de most már ő is Fehérváron dolgozik.

Lement pár előadás a bemutató óta, milyenek a visszajelzések?

Azt gondolom, és a visszajelzések alapján is egyértelműen látszik, hogy nagy sikere van.

Sajnos elég aktuális most ez az előadás, de nem gondoltad, hogy egy könnyebb darabot csinálj? Hogy legalább a színházban szórakozzon a közönség?

Szerintem sokféleképpen lehet szórakoztatni, de bizonyára sokan gondolják így, ahogy most te is mondtad. A görögökből indulok ki, a katarzis az néha jobban megtisztítja az embert, mint a felhőtlen kacagás. A görögök jól kitalálták, mindig volt előtte egy szatírajáték, ahol kacagtak, utána pedig jött egy dráma, ahol katarzissal távoztak a nézők. A sírás, az elgondolkodtatás vagy az érzelmi megrázkódtatás az szerintem ugyanolyan boldogságot, örömöt vagy megtisztulást tud okozni, mintha csak végig nevetnénk. Azt gondolom, hogy aki eljött és megnézte, az nem bánta meg, hogy így tett, még ha elsőre azt is gondolnánk, hogy a Julius Caesar kemény darab. Valóban, semmiképpen nem vidám, ahogy Shakespeare általában nem az, még a vígjátékain is inkább sírunk. Ez az előadás nagyon aktuális most, ahogy Shakespeare is mindig aktuális. Azt gondolom az egészről, hogy nincs olyan eszme, ami megérdemelne egy háborút. Mert a háború csak szörnyűséget szül, és szinte csak vesztesei vannak. A darab erről szól egy olyan eszme mellett, ahol veszélyben érzik a demokráciát Rómában, mert Julius Caesar egyedül tör hatalomra és ezt Brutussal az élen próbálják megakadályozni. Azt gondolja, és sokszor írja is, hogy milyen jó lenne, ha csak a szellemét tudnák megölni. De sajnos a test halála nélkül ez nem megy, ezért kirobban egy óriási polgárháború, ahol egymást ölik az emberek. A vége pedig egy katasztrófa, amikor majdnem mindenki meghal, és alig marad élő ember. De a problémát nem oldották meg, mert azzal, hogy Julius Caesart megölték, a Caesarságot 200 évre konzerválták a Római Birodalomban, és onnantól kezdve Cézárság van. Ez nem megoldás, mást kell csinálni. Szóval, izgatott ez a része, igen. Gáspár Sándorral nemrég beszélgetünk is arról, hogy Shakespeare olyan, mint a zenében Bach. Én nem zenész vagyok, csak sokat hallgatok komolyzenét, és olyan, mintha Shakespeare, egy univerzális lény lenne. Van mindenki, de ő egy kicsit mindenki felett áll. Olyan, mintha vele beszélgetnénk, mintha be lenne valahova kapcsolva. Mennyire elképesztő, hogy 400 évvel ezelőtt olyanokat írt, ami ma is hihetetlenül aktuális? Mindent leír lélektanilag helyesen, csak csontvázszerűen, és a színész meg a rendező dolga, hogy kitöltse, milyen legyen.

Sokan szerepelnek a darabban, ez is része volt a koncepciódnak?

Igen, nagy lélekszámú az előadás. Volt, aki több szerepet is játszik, ez Shakespeare-nél is így volt, 12-en játszottak egy előadást. Elfogadható, hogy a főszereplőkön kívül egy színész több szerepet is játsszon. Csináltam ezt máskor is, egyáltalán nem zavaró a nézők számára.

Általában hogy választasz darabot? Közös döntés, vagy önállóan ötletelsz?

Mindig van egy koncepciónk, amely mentén haladunk. Leülünk hárman, János (Szikora János, a Vörösmarty Színház igazgatója – A szerk.) Horváth Csabi és én, és elképzelünk egy évadtervet. Mivel egy vidéki színházban mindenfajta műfajnak jelen kell lennie, mert csak egy van, nem lehetünk specifikusak, mindent kell játszani. Ami egyáltalán nem baj, az a fontos, hogy milyen minőségben játszunk. Mert egy vígjátékot is meg lehet nagyon jól csinálni és kevésbé színvonalasan is. Sokat, több hónapot is beszélgetünk, ötletelünk, mire összeáll az évadterv. Mindenki elmondja, mit szeretne, aztán megnézzük, hogy mik a lehetőségek. Én például a Julius Caesar helyett mást szerettem volna csinálni, János ötlete volt. De a Julius Caesar elől nem ugrik el az ember, így nem volt nagy kompromisszum a részemről.

Most hogy a darab bemutatásra került, elengeded és a következő feladatra koncentrálsz, vagy rajta tartod a szemed?

Kész van, de nem engedem el. Hagyom, hogy egy kis idő elteljen, és akkor újra megnézem. Nem jó túl gyorsan megnézni, de mindennap tudok róla mindent, mert az asszisztensemmel minden előadás után beszélek. De a színészekkel is, hogy hogyan érzik. Lemegy pár előadás, utána tartok egy megbeszélést, ez is nagyon fontos szerintem.

Hány bemutatótok lesz idén, a tervek szerint?

Nem engedünk az elképzeléseinkből, bemutatunk mindent. A város polgármesterével, Cser-Palkovics Andrással folyamatosan egyeztetünk, nagyon szereti és támogatja a színházat. Szívén viseli a kultúra sorsát, és ez nemcsak hangzatos duma, hanem tényleg így van. Ott van minden bemutatón, évadnyitókon, és nem csak kötelességből. Úgy tűnik sajnos, hogy január-februárban kénytelenek leszünk bezárni. De ez nem jelenti azt, hogy nem hozunk létre minden eltervezett előadást, csak hosszabb lesz az évad, belenyúlik a nyárba.

Ha bezártok, akkor próbálni sem lesz lehetőségetek?

Vannak ilyen terveink, hogy különböző, kisebb terekben tudunk majd próbálni. A komáromi Jókai Színházban sokat dolgoztam, nagyon jó a viszonyunk, ott valószínűleg lesz lehetőségünk próbálni, illetve játszunk is majd repertoáron lévő előadásokat. Egyelőre úgy néz ki, hogy Szlovákiában nem zárnak be, addig kihasználjuk a lehetőséget. Teljesen leállni semmiképpen nem szeretnénk, az nagyon nem tesz jót a színháznak.

A pandémia után ez a helyzet ismét komoly erőpróba a kultúra rajongóinak. A ti közönségetek mennyire eltántoríthatatlan tőletek?

Nagyon hálás közönségünk van, nem hagyják magukat. A pandémia alatt egyetlen bérletet sem váltottak vissza. Óriási a bizalmuk felénk, nyilván ez a mi érdemünk is, de hihetetlenül jó érzés, hogy mindig biztosítanak minket a támogatásukról. Emiatt is különösen fontos számunkra, hogy kiszolgáljuk őket, hogy megköszönjük azt a bizalmat, amivel folyamatosan megtisztelnek minket. Ráadásul azt vettük észre, hogy nemcsak a könnyebb műfaj felé orientálódnak, hanem nyitottak minden nehezebb lélegzetű darab felé is. Minden előadásunk teltházakkal ment, kvázi minden darab sikeres. Nem kérik ki maguknak, hogy mit miért. Veszik a lapot, pedig feszegetjük a határokat, hogy meddig mehetünk el. Ha majd azt látjuk, hogy már sok nekik, akkor kicsit visszaveszünk, de egyelőre hálásak minden darabért. Eddig semmi nem verte ki náluk a biztosítékot, jönnek és megnéznek mindent. Lelkesek, boldogok.

Az idei évadban rendezel máshol is Fehérváron kívül?

Most felújítom a tavaly elkészült Imposztort a József Attila színházban Benedek Miklóssal. Utána Pécsen rendezem a Teljesen idegeneket, majd a József Attila Színháznak a Koldusoperát rendezem. Ezek a tervek, remélem minél többet meg tudunk valósítani.

Az, hogy te is játssz, már nem opció neked?

Nem is érek rá, és komolyan mondom, hogy nem is hiányzik. Néha eszembe jut, de igazából annyi helyen vagyok és nagyon szeretek rendezni. Azért csinálom, mert szeretem csinálni. Biztos, hogy ha valami nagyon érdekelne, vagy valaki olyan hívna, akkor elgondolkodnék. Egyszer a Cserhalminak megígértem, nem tudom lesz-e belőle valami. Nem zárom ki teljesen, nem az van, hogy nincs kedvem játszani. Én nem azért kezdtem rendezni, mert nem volt lehetőségem játszani, Budapest hat színházába hívtak, amikor azt mondtam, hogy inkább rendezni szeretnék. Nem zártam be teljesen ezeket a kapukat, majd meglátjuk. Csak annyit csinálok, amihez kedvem van, és csak azt, ami érdekel. Egyelőre ezt megengedhetem magamnak, de nem tudom, hogy ha félév múlva beszélgetnénk újra, ugyanazt mondhatnám-e.

Sokadik évadod ez már vidéken. Nem vágysz valamelyik fővárosi színházba?

Nagyon fura dolog ez, mert nekem fehérvár nem olyan, mintha vidék lenne. Egyrészt a társulatunk is szinte budapesti társulat, kiváló színészekkel, és mindössze fél óra az út. A vidéki városokban, főleg, azokban, amelyek kicsit messzebb vannak Budapesttől, a színház a kultúrának a vezérhajója. A színház köré csoportosul minden. Bizonyos körök, akik a kultúrában élnek, akár képzőművészek, akár festőművészek, mind közelebb kerülnek a színház által a kultúrához. Nálunk minden előadás alkalmából csinálunk egy kiállítást, amit minden este legalább 300 ember megnéz. A leglátogatottabb, legismertebb kiállítások ezek, ami nagyon nagy dolog. Óriási szomorúság lenne ezeket a dolgokat bezárni, csökkenteni, mert egy egész régiót tesznek így tönkre. Vidéken az emberek felöltöznek, a színház egy közösségi élmény, amiről lehet beszélgetni. De nemcsak felöltöznek, hanem felöltöztetik a lelküket is. Együtt sírunk, együtt nevetünk, ezért remélem, hogy soha nem fog kihalni a színház. Arról nem is beszélve, hogy soha nem látják ugyanazt. Persze, alapvetően ugyanaz, de minden alkalomnál másra figyelsz fel. Egy előadásnak sorsa van, ami érik, olyan, mint az aszú, nemesedik és attól alapjaiban ugyanaz, de mégis mélyebb lesz. Ezek fontos dolgok, ezeket nem lehet dobozba zárni. A színháznak működnie kell.

Mit csinálsz, ami feltölt és kikapcsol a színház mellett?

Régi szerelmem a vitorlázás, a víz nagyon sokat számít. Megnyugtat, feltölt, kikapcsol. Sokat olvasok, zenét hallgatok és beszélgetek a barátaimmal. Többségükben civilek, és bár jönnek, megnézik az előadásokat, nem kell velük csak a színházról beszélgetni.

Bereményi Géza nagyon jó barátod, a most elkészült filmjében is szerepelsz.

Na, azért az túlzás, hogy szerepelek a filmben, egy jelenetben beszélgetünk. Nagyon jó lett a film, egészen új műfajt talált ki Papp Gábor Zsigmond rendező. Izgalmas, van humora, nem átlagos, nem száraz és nem unalmas dokumentumfilm, hanem kifejezetten szórakoztató.

A rólad szóló dokumentumfilm milyen lenne?

Hú, nem tudom. Tippeket sem tudnék hozzá adni, magamat nem szívesen definiálom. Természetesen van véleményem, de azt megtartom magamnak. (nevet)

Kitől és mit szeretnél kérdezni a következő interjúban?

Szemenyei Jánostól, aki nagyon sokat játszott nálam és zenét is szerzett nekem, hogy: mennyire keveredik benne össze a színházi zenész, az énekes és a színész?

Kiemelt kép: Bagó Bertalan (fotó: Vörösmarty Színház)