A hónap legjobbjai – március

Megérkezett a március és vele együtt a tavasz – igaz, az időjáráson ezt csak pár napja érezhetjük. Ez az időszak mindig is kedvező volt a színházba járóknak, hiszen több teátrum is ekkora időzíti tavaszi nagy bemutatóját, nekünk pedig egyre többször nyílik lehetőségünk arra, hogy az előadások előtt kávézzunk a szabadban, vagy tegyünk egy sétát a városban. A mostani rovatunkban új bemutatók és régi sikerdarabok egyaránt szerepelnek, az pedig csak hab a tortán, hogy ezek közül kettőt is a Színházi Világnapon tekintettünk meg. Következzék hát azon előadások listája, amelyek leginkább hatást gyakoroltak ránk.    

Andi – Amadeus (Pesti Színház / Vígszínház)

Tavaly októberben debütált a Pesti Színházban Peter Shaffer Amadeus című drámája, amelyet végre alkalmam nyílt nekem is megnézni márciusban. A valaha élt egyik legnagyobb zeneszerző, Mozart és ellenlábasa, Antonio Salieri kegyetlen párharcának történetét Hegedűs D. Géza állította színpadra, parádés szereposztással, ugyanis a címszereplőt ifj. Vidnyánszky Attila, az olasz komponistát Ötvös András, míg Constanze-t Szilágyi Csenge formálja meg a darabban.

A történetről nem is írnék bővebben, ha máshonnan nem is, Milos Forman három Oscar-díjjal jutalmazott filmjéből ismerhetjük mindannyian. A közel háromórás előadás precízen végig is vezeti a nézőket a cselekményen, ami azonban számomra izgalmassá tette, hogy ehhez a Vígszínházhoz alig két éve igazolt Ötvös András a partnerünk, akiről egyszerűen akkor sem tudja az ember levenni a szemét, ha éppen Mozart tombol előttünk, ő pedig csak a színpad sarkában áll ifj. Vidnyánszky Attila extrém mozgását vagy gyors ritmusú monológjait némán lekövetve. Színre lépésének első pillanatától (a nézőtéren keresztül sétál fel a fekete-fehér csempét utánzó deszkákra) kezdve ő tartja kezében az estét, fegyelmezetten mesél, néha kiszól a nézőknek, egyik pillanatról a másikra vált a mesteri és gonosz manipulátor és az esendő, saját középszerűségével tökéletesen tisztában lévő férfi között. Szilágyi Csengével közös jeleneteinél, amikor arra próbálja Constanze-t rávenni, hogy testével váltsa meg Mozart jólétét, ő maga is eljut az őrület határáig, ám ezekben a pillanatokban nem miatta szorul össze a szívünk, hanem amiatt, ahogyan a fiatal színésznő végtelen tiszta tekintettel, romlatlanságát mégsem vesztve átadja magát igazi szerelmének jövőjéért cserébe.

Hegedűs D. Amadeusának legnagyobb ereje a fantasztikus színészi játék (sorolhatnám itt Kőszegi Ákos vagy éppen Márkus Luca remek jeleneteit is), amelyet az izgalmas játéktér (a díszlet folyamatosan mozgó arany függönyökből áll) és az extravagáns, a kor divatjából inspirálódott parókák és jelmezek is csak emelnek, és természetesen az az egyszerű mondanivaló, hogy hiába az ármánykodás, hiába a gonoszság, a tehetség minden nehézségen keresztül utat képes törni magának, még ha ezért a zseniknek rengeteg fájdalmat is kell eltűrniük.

Jani – Tartuffe (Örkény Színház)

A Színházi Világnap alkalmából egy régi adósságomat törlesztettem: megnéztem az Örkény Színház Tartuffe című előadását. Habár sejtettem, hogy egy olyan produkció, ami közel tíz éve fut nagy sikerrel (2015 januárjában volt a bemutató), nem fog csalódást okozni, ennek ellenére Bagossy László rendezése mégis kellemes meglepetésként ért. Az álszent és képmutató Tartuffe történetét mindenki ismeri: olvastuk középiskolában, láttuk színházban – a szerencsésebbek, mint jómagam, akár többféle rendezésben is -, ám a sztori mégis annyira örökérvényű és mindenkor aktuális, hogy az ember szívesen merül újra és újra a sztoriban. Főleg, ha olyan kiváló színészek előadásában teheti ezt meg, mint amilyenekkel az Örkény Színház színpadán találkozhatunk.

Akiről hosszasan tudnék ódákat zengeni, az nem más, mint Kerekes Éva, aki szabályosan lubickol Dorine, a kotnyeles szerepében. Sőt, nemcsak lubickol, hanem gyakorlatilag el is viszi a hátán az előadást (az első felvonást mindenképp), a tapsrendnél a nézők üdvrivalgása pedig bizonyítja, hogy nem csak én voltam elragadtatva a játékától. Dorine egyébként is az egyik leghálásabb szerep a darabban, Kerekes pedig remekül tudott is élni a lehetőséggel, megcsillogtatva színészi képességeinek humoros oldalát. De hasonlóan szép és emlékezetes alakítást nyújtott Znamenák István Orgon, Csoma Judit Pernella asszony, Csuja Imre Cléante, Pálya Pompónia Elmira, Kókai Tünde Marianne szerepében, és természetesen nem mehetünk el szó nélkül Nagy Zsolt játéka mellett sem, akinek – mint azt tudjuk – Tartuffe-ként címszereplői mivolta ellenére csak az előadás felében jut színpadi jelenlét. Az összes főbb szereplő szívvel-lélekkel gondoskodik a felhőtlen szórakozásról, Parti Nagy Lajos magyar szövegének és Bagossy László értő rendezésének köszönhetően pedig egy igazán friss, mai előadás született kilenc évvel ezelőtt – amely mára sem veszített semmit az erejéből.

  

Gabi – Szappanopera (Fórum Színház)

Spiró György művét láttam már színpadon, sőt, a dolog pikantériája, hogy pont Németh Kristóf főszereplésével, aki most rendezőként jegyzi a darabot. Kristófot nagyon régóta ismerem, és rengeteg zseniális alakítását láttam annak idején a Budapesti Kamaraszínházban. Őt manapság a „vicces fiú” kategóriába sorolják, és nem is teljesen alaptalanul: stand up showjával évek óta járja az országot, és az eddigi előadásaiban is egyértelműen a humoré volt a főszerep. A humor szerencsére a Szappanoperából sem hiányzik, azonban jóval fajsúlyosabb témát feszeget, mint amit Kristóftól általában megszoktunk. A szentendrei premier után, a 6SZÍNben bemutatott előadás egyértelműen pozitív példája annak, hogy a legegyszerűbb körülmények között is lehet olyan előadást alkotni, amitől tátva marad a néző szája. Gyakran megesik, hogy a csili-vili díszlet és a látványos jelmezek mellett (vagy pont ezek ellenére) sem tud átütő lenni egy előadás, itt viszont pont az ellenkezője igaz: csak a végén tűnt fel, hogy mennyire puritán is volt a körítés. Már, ha egyáltalán a lánccal biztosított bejárati ajtót, és a lépcsőházban jelképesen felvillanó villanykörtét annak lehet nevezni.

Járó Zsuzsa zseniális. Mondjuk nincsen ebben nagy újdonság, kevés olyan előadás van, amibe ne hozná a legjobb formáját. Kellő érzékenységgel és naivsággal lavíroz a vélt, és legkevésbé sem valós sérelmein, miközben egyetlen egy dologra nem képes: átlépni a saját árnyékán. Kenderes Csaba tökéletes ügynök, minden szavával és gesztusával megtestesíti a feltörekvő, jutalékra éhes, visszafogott anyukák kedvencét, aki az „üzlet” érdekében sok áldozatra képes. Számára nincs itt semmi látnivaló, bármivel képes házalni, ami jó pénzt hoz a konyhára. Hogy most itt éppen zsidók leszármazottainak torkán kellene lenyomni az üzletmenetet abban semmilyen kivetnivalót nem lát, és nem is titkolja, hogy nem tud mit kezdeni azzal, hogy nem az öröm hírnökeként fogadják. A keserédes történet legfűszeresebb eleme Faragó András rövidre szabott, de annál nagyobbat szóló szinte stand up jelenete: ki ne ismerné fel benne az egykoron minden házban élő házmester karaktert? Aki mindenbe beleüti az orrát, mindenről tudni szeretne, de természetesen mindezt csak jó szándékkal teszi, hiszen mégiscsak ő a főnök a házban. Az is csak valamilyen hatalom, nem? Akkor had adjon már ennek hangot… Erős darab, nagyon jól eltalált szereposztással, amelyből egyértelműen kiderül, hogy Németh Kristóf már régen túllépett Kertész Géza árnyékán.

Sári – Régi tánc, új nemzedék (Magyar Nemzeti Táncegyüttes)

Borús nőnapi este érkeztünk a Nemzeti Táncszínházba megnézni a Régi tánc, új nemzedék című előadást a Magyar Nemzeti Táncegyüttestől. Tipikus esete annak, amikor az embernek nincs kedve elindulni otthonról, hiszen az eső is esik, sőt még a villamos is pont ilyenkor késik. Majd, ahogy beadjuk a kabátunkat a ruhatárba, már érezzük, hogy mégsem volt olyan rossz ötlet az utolsó pillanatban útra kelni, amikor pedig elkezdődik az előadás, egyenesen mérges vagyok magamra, miért vacilláltam egyáltalán az elinduláson.

Úgy gondolom a magyar néptánc mindannyiunk szívében nagyon különleges helyet foglal el, azt pedig csodálatos látni, hogy az emberek 2024-ben is könnyekig hatódnak a nézőtéren, sőt az előadás végén állva tapsolnak. Az pedig elképesztő öröm, hogy fiatal koreográfusok lehetőséget kapnak arra, hogy megmutassák, hogyan viszonyulnak ők a hagyományok modern környezetbe való átültetéséhez. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy Justin Timberlake-nek is köze lehet a népi vonulathoz, hiszen az egyik koreográfia megidézi a Lopott idő című filmet is. A viseletek és a koreográfiák sokszínűsége miatt pedig – bármely részéről érkeztünk is az országnak – otthon érezhetjük magunkat, hiszen az előadás egyszerre csillapítja a honvágyat és hozza meg a kedvet, hogy azonnal hazalátogassunk a nagyszüleinkhez.

A néptánc egyik legszebb része a párosok közötti összhang: fantasztikus, ahogyan két ember tökéletesen egymásra hangolódva, egymásban a végletekig megbízva kitárja elénk minden érzését és sérülését. A táncosok nem bújhatnak szerepek mögé, ha népviseletet öltenek, akkor is önmaguk maradnak, az pedig, hogy valaki ilyen mértékig kitárja a lelkét, megtisztelő, varászlatos és rendkívül vakmerő. A tánc régi, a nemzedék új, de az általános igazság, hogy az eső se tartson vissza senkit a színházlátogatástól!

Kiemelt kép: Ötvös András (Fotó: Kovács Milán), Nagy Zsolt (Fotó: Gordon Eszter), Tomory Kinga (Fotó: Nemzeti Táncszínház)