A hónap legjobbjai – március

Megérkezett a március és vele együtt a tavasz – igaz, az időjáráson ezt csak pár napig érezhettük. Ez az időszak mindig is kedvező volt a színházba járóknak, hiszen több teátrum is ekkora időzíti tavaszi nagy bemutatóját, nekünk pedig egyre többször nyílik lehetőségünk arra, hogy az előadások előtt kávézzunk a szabadban, vagy tegyünk egy sétát a városban. Következzék hát azon előadások listája, amelyek leginkább hatást gyakoroltak ránk márciusban!   

Andi – Büszkeség és balítélet (Vígszínház)

A Vígszínház idei évadának harmadik nagyszínpadi bemutatója egy újabb grandiózus romantikus történet volt, ugyanis a társulat arra vállalkozott, hogy színre vigye Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényét, Valló Péter vezetésével.

Túlzás nélkül állítható, hogy mindenki találkozott már Jane Austen legismertebb regényének szereplőivel, az öt Bennett nővérrel, Elizabeth-tel, Jane-nal, Lydiával, Maryvel és Kittyvel, az őket lelkesen a házasság felé gardírozó Mrs. Bennettel, az életet sztoikus nyugalommal kezelő Mr. Bennettel és persze a reménybeli férjekkel, a fiatal és bátortalan Mr. Bingley-vel és a kevésbé fiatal, de annál nyersebb Mr. Darcyval. Az ikonikus karakterek március 8-án elevenedtek meg először közönség előtt a Szent István körúti teátrum színpadán, ahol megidézték a XVIII. századvégi angliai miliő hangulata mellett annak erkölcsi normáit, társadalmi dilemmáit és ami nagyon fontos, humorát is.

Azt gondolom, hogy azt is nyugodtan leírhatom, hogy ha egy színlapon Valló Péter nevével találkozunk, akkor az már garancia arra, hogy érzékeny, a karakterek közötti érzelmi szálakat aprólékosan kibontó, klasszikus eleganciával színpadra tett előadást fogunk látni. Nincs ez másképp a Büszkeség és balítélet esetében sem, amelyet a Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező ezúttal modern, letisztult látvánnyal, élő zenével és a legtöbbször remek humorforrásként szolgáló díszletelemekkel fokoz. Ehhez adódik hozzá a színészi játék, a darab női karakterei egyszerűen tarolnak a háromórás előadás alatt: Waskovics Andrea mindegy, hogy milyen szerepben lép színpadra, nem lehet nem őt nézni, így van ez most is. Minden hangsúlya és gesztusa a helyén, remekül hozza az öntudatos és öntörvényű fiatal lányt, aki a megfelelő pillanatban engedi át magát mégis csak a szerelemnek. Varga-Járó Sára igazi meglepetés, átütő szépségével, humoros és lírai oldalának megcsillogtatásával jelzi, rá a jövőben igenis figyelni kell. Nagy élmény Szász Júliát ismét ekkora színpadon látni, rá a nehéz sorsú Charlotte karakterének megformálásának feladata hárul, amelyet remekül meg is old, tiszta hangja és arcának finom játéka átüt a hatalmas nézőtéren. A humoros részeket egyértelműen Hegyi Barbara és Lukács Sándor kettőse uralja, mindketten brillíroznak a Bennet-szülők szerepében, mellettük időnként Gyöngyösi Zoltánnak sikerül ellopnia a show-t Collins tiszteletes szerepében. Nincs olyan színpadra lépő alkotó, akit ne lehetne kiemelni…

Ezért biztatok mindenkit, hogy menjen és nézze meg az előadást, és persze, derítse ki, hogy mit keresnek ismét a hattyak a Víg Nagyszínpadán!

Jani – A trón (Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház)

Galambos Attila és Szente Vajk több mint egy évtizede dolgozik együtt szerzőpárosként, számtalan sikeres musicalt köszönhettünk nekik. 2018-ban csatlakozott hozzájuk először Juhász Levente, ekkor született meg A beszélő köntös, amelynek ősbemutatójára a kecskeméti színházban került sor. Azóta több sikeres musical (Macskafogó, Puskás – A musical, Kőszívű – A Baradlay-legenda) fűződik a nevükhöz, alig két hete pedig újabb zenés darabbal bővült a közös életmű, amelyet a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban láthatott a közönség először. Ezen a ponton kell megjegyeznem, hogy az egyik ok, amiért A trón bekerült ebbe a válogatásba, az, hogy egy vidéki teátrum döntött amellett, hogy műsorra tűzzön egy vadonatúj, magyar musicalt – ez pedig még Budapesten is ritkaságszámba megy manapság, a műfaj kedvelőinek legnagyobb sajnálatára.

Persze, önmagában ez a tény – bármennyire is üdvözítő – még édeskevés lenne ahhoz, hogy A trónt a hónap legjobbjai közé soroljam, de a bemutató estéjén olyan élményben volt részem, amiben már nagyon rég. A 2000-es évek végétől a 2010-es évek közepéig sokat jártunk a családommal az Operettszínházba, az ottani, magas színvonalú előadások pedig megalapozták számomra a zenés színház iránti szeretetet is, egyben bebizonyítva, hogy ehhez a műfajhoz is lehet igazán komolyan, mégis szórakoztató módon nyúlni. A trón című musical ráadásul a magyar történelem egyik legfontosabb alakjának, Hunyadi Mátyásnak állít emléket. Tanúi lehetünk a Hunyadi család felemelkedésének, a nándorfehérvári diadalnak, László tragikus halálának, Mátyás prágai fogságának, míg el nem jutunk a királlyá koronázásig. A XV. századi Magyarország politikai csatározások színhelyévé vált, Hunyadi János 1456-os halála után fia, László állt az ország akkor legnagyobb hatalmú családja élére, és azonnal súlyos konfliktusba keveredett Ladislaus (V. László) királlyal, valamint az ellenlábas főúri családokkal. A trónért folytatott ádáz harc tehát cseppet sem volt veszélytelen, igazi politikai drámának lehetünk tanúi, amelyet cselszövések és ármánykodások tarkítanak. És mindezt megfűszerezik némi misztikummal, az elmúlt ötszáz évben fennmaradt legendákkal és természetesen a romantika sem hiányozhat, aminek köszönhetően A trón egy olyan történelmi musical lett, amely mindvégig eleget tesz mind a történelemhűségnek és a musical műfaj írott-íratlan szabályainak is.

A szemtelenül fiatal (mindössze 35 éves!) Juhász Levente zenéje hol a témához és a korhoz illően nagyívű, hol pedig lazább, modernebb és populárisabb, de minden esetben fülbemászó. Nem utolsósorban azt is ki kell emelni, hogy a szerzőtriász senkivel nem kivételezett, minden szereplőnek igazi slágereket írt, amelyben megmutathatják sokszínűségüket és tehetségüket. A kecskeméti színház egyébként is erős énekes színészekben (Bori Réka, Kovács Gyopár, Koltai-Nagy Balázs, Orth Péter, Mechle Christian), éppen ezért jó látni, hogy a vezetés épít rájuk, gondolkodik bennük. Hozzájuk csatlakozott Ember Márk és Veréb Tamás, valamint Hunyadi László szerepében maga a zeneszerző. Ritka az olyan musical, amiben ennyi jó szám váltja egymást (legyen szó szólóról, duettről vagy akár kórusműről), és biztos vagyok benne, hogy ha hanganyag formájában is elérhető lenne, a fél ország ezeket a dalokat hallgatná és dúdolná rövid időn belül. Bízom benne, hogy ha két-három év múlva kijátsszák az előadást Kecskeméten, a produkció bekerül majd a Cseke Péter-Szente Vajk vezette Erkel Színházba is, mert ez az a musical, amit a műfaj minden kedvelőjének látni kell, már csak a téma okán is. Még az is könnyen meglehet, hogy ez a mű lesz a 2020-as évek István, a királya.

Dani – Bűnözőzsenik (Thália Színház)

A Thália Színházban már többször megfordultam, viszont a Télikertben most voltam először, és lenyűgözött, hogy milyen letisztult és stílusos a teátrum „intimebb” játszóhelye, amelynek nézőtere hasonlít egy moziteremhez. Mintha csak ezt a hasonlatot akarná igazolni, a Thália egyik színművésze, Zayzon Zsolt által rendezett Bűnözőzsenik című fekete komédia egy vászonnal nyit, amelyen filmekhez hasonlatosan ismerhetjük meg a szereplőket, és nem maradnak el a fejezetek, illetve végül a stáblista sem. A mintegy 90 perces, szünet nélkül játszott darab alatt végig azt éreztem, hogy Hollywood hatása nem állt meg a külcsínynél: Quentin Tarantino és Martin McDonagh stílusának jegyeit, illetve az előttük való főhajtást véltem felfedezni a túlnyújtott, apróságokról is szóló beszélgetésekben, a felrajzolt karakterekben (Kövesi Csenge Amandája például egy ponton a Kill Bill főszereplőjére hajaz), és a megpendített atmoszférában. Amiképpen Tarantino és McDonagh figurái, úgy az itteniek is kisemberek, akik valamire akarják vinni az életben és azt akarják közvetíteni a világ felé, hogy érnek valamit, miközben esendőségük átüt mind a vásznon, mind a színpadon.

Elsősorban ezért kedveltem a Bűnözőzseniket, ami nem akart többet markolni, mint amit el tud bírni: egy jópofa, helyenként tökös hommage, amelynek vannak olyan érdekes és jól eljátszott karakterei (Bede-Fazekas Szabolcs, Katona Péter Dániel, Csarnóy Zsuzsanna, Kövesi Csenge és Domokos László egyaránt kitettek magukért, de a titkos favoritom az utóbbi volt), akik képesek megtölteni élettel a teret. Ráadásul olyan apróságokban ismerhetünk magunkra általuk, mint a magazinok önismereti tesztjei vagy a gondok elől való elmenekülés az alkohol segítségével. Még a folyamatos káromkodás is a Tarantino-vonalat erősíti, amely egyes nézők számára túlságosan obszcén lehet, én azonban minden egyes bazdmeggel tudtam menni, ez a nyelvezet illett ehhez a miliőhöz. A Bűnözőzsenik nem lesz mindenki kedvence, de a leírtak miatt én kellemes élményekkel távoztam a Télikertből.

Gabi – Minden jót, Leo Grande! (Bástya Színház)

Már az önmagában figyelemreméltó, hogy a mai kulturális körülmények között új játszóhely nyílt a fővárosban. Az meg, hogy ennyire erős darabbal indít egyrészt hab a tortán, másrészt komoly magasságokba is helyezte a kis, körúti színházzal kapcsolatos elvárásokat. A Minden jót, Leo Grande! legnagyobb erőssége, hogy bár a téma tálcán kínálja a bulvár lehetőségét ­– amin aztán jóízűen lehetne csámcsogni –, Keresztes Tamás rendező nem lépte át azt a bizonyos határvonalat, sőt, kellő érzékenységgel dolgozta fel az Emma Thompson főszereplésével filmben is nagyot szóló történetet. A darabban az özvegy, nyugdíjas tanárnő megrendel egy jóképű, fiatal szexmunkás fiút, akivel egy hotelszobában szeretne eltölteni eredetileg egyetlen alkalommal egy kellemes légyottot. Azonban, hogy erre valójában mennyire nincsen felkészülve, az csak akkor derül ki számára, amikor már az ágyon ülnek kettesben.

Vajon hány nő él úgy a világban ahogy Nancy Stokes (Udvaros Dorottya), aki elnyomja álmait, vágyait, és hagyja, hogy szépen csendben bedarálják a szürke hétköznapok? Hogy aztán egyszer arra jöjjön rá, hogy nemhogy napok, hetek, évek, hanem az élete nagy része telt el úgy, hogy megalkudott, beletörődött mindenbe. És nem a be nem teljesült vágyaival kell csak szembenéznie, hanem azzal a tudattal is, hogy ez most már végleg így marad? Vajon mekkora bátorság kell ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogy valójában szeretnénk? Mi kell ahhoz, hogy ha az életünkre pár lépés távolságból, külső szemlélőként tekintünk, ne kapjunk sokkot, hogy nem ezt a filmet akartuk nézni? És vajon milyen érzés szembesülni azzal, hogy az életünknek nincs rendezője, akivel elvitethetnénk a balhét, hanem mi magunk osztottuk ki a saját szerepünket? Mert ez itt már régen nem csak a szexről (vagy annak hiányáról) szól.

Udvaros Dorottya tökéletesen tárja elénk, hogy mindig letérhetünk a nekünk elrendelt, vagy sokszor csak magunknak kijelölt útról, és nem kell szégyenkezni, ha szabad emberként teret engedünk a vágyainknak. Igen, akár a szexuális töltetűeknek is. Medveczky Balázs kiváló választás Leo Grande szerepére, ahogy a darabban el is hangzik, az ő karaktere tényleg, akár szociális alapon, alanyi jogon is járhatna a nőknek. De az ő élete sem csak móka és kacagás, neki sem csak a jóból jutott. Ahogy ismétlődnek a találkozásaik Nancyvel, egyre több réteg hullik le róla, és nemcsak a szolgáltatásai miatt. Nem felhőtlen a viszonya se az anyjával, se a testvérével, ahogy természetesen arról sincs tudomása a családjának, hogy mivel foglalkozik. Senki sem az, akinek látszik? Mindkettőjüknek számos titka van, és bőven van mit végiggondolniuk az életben. Ahogy mindannyiunknak, csak nem biztos, hogy az erőnk és a bátorságunk megvan hozzá. Pedig nem biztos, hogy így veszítünk kevesebbet…

Beni – Megrág, kiköp (Katona József Színház – Sufni)

A logikusnak tűnő időrendi úttal ellentétben én Bíró Zsombor Aurél munkásságát a tavaly májusában megjelent legfrissebb és egyetlen kisregényével kezdtem. Nagyon megfogott a szövegezése, a könnyen folyó sorok izgalmas tempója és a leírtak nyers őszintesége, vagy éppen hazugsága. A fülesborító többszörös ki-behajtogatása után kénytelen voltam észrevenni, hogy a magyarosan mosolygós portréja alatt listázva van mind a két eddig megjelent munkája, amik a kezemben tartott könyvvel ellentétben drámák. Természetesen azok közül sem a legelső megtekintése mellett döntöttem, hanem kényelmi szempontból a hozzám közelebb elhelyezkedő színház előadása lett a befutó. Így kötöttem ki a Kizlinger Lilla rendezésében készült Megrág, kiköp előadáson a Katonában.

A történet a Sufni méretéhez képest hatalmas területet jár be, és nem csak képzeletbeli síkon, hanem vizuálisan is. Elbeszélések meg pantomim helyett előre felvett videók adják a néző tudtára, hogy mi is történik, amikor Rujder Vivien és Béres Bence által játszott Lujza és Marci elhagyják a cselekmény bázishelyéül szolgáló közös szobájukat. Ebbe a szobába és a karakterek életébe, mint a mindent látó Nagy Testvér – vagy ponyvás példával élve, mint egy Való Világ fanatikus – pillanthatunk be. Nincs olyan történés, amiről ne tudnánk, és nincs olyan, amit ne látnánk, így minden szükséges információval fel vagyunk ruházva, hogy szabadon ítélkezzünk a látottak felett. Ami nem bizonyul egyszerűnek, mert amilyen könnyen követhetők Lujza és Marci motivációi, annál nehezebb a tetteikben összefonódó érzelem és ráció mutánsában igazságot találni.

Az egész nagyon igazi. A szöveg is, a játék is, a cselekmény is. Nincsenek prózai határokat feszegető monológok és teátrális, elnagyzolt mozdulatok, de még csak grandiózusnak nevezhető történet sem. Sőt – ha a végső jelenetet nem számoljuk bele – számomra a cselekmény legkiemelkedőbb pillanata egy legalább 5 perces „menjek vagy ne menjek” tanakodás volt. Külső szemmel egy elnyújtott és értelmetlen vitának tűnhet az eszmecsere, nekik mégis életük egyik sorsfordító, megoldhatatlan patthelyzete, aminek a nemmegoldásához elég ugyanazt a pár szót elismételni. Az ilyen és hasonló jelenetek tették számomra igazán valódivá és hitelessé a karakterek kapcsolatát. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy mind Rujder Vivien, mind Béres Bence olyan mód tudja elismételni ugyanazt a mondatot, hogy annak mindig teljesen más legyen az érzelmi hozadéka. Pusztán a hangsúly alapján, egy teljes ok-okozati érvrendszer kirajzolódott a fejemben, a szereplők gondolatmenetét illusztrálva.

A Megrág, kiköp valamilyen szinten egy klasszikus család-dráma kétszemélyes verziója. A néző a negyedik fal kényelméből kukkol, a szereplők bármennyire is szeretik egymást, egy nagyobb erő mégis beleszól az életükbe, és biztosak lehetünk abban is, hogy a történet végére semmi sem marad szép, ami annak tűnik. A karaktereknek nem kell szerethetőnek lennie, csak valódinak – Lujza és Marci pedig annyira hihetőek, hogy azt is el tudnám képzelni, ha egy előadásra látogató szerelmespár az életük plagizálásával vádolná az alkotókat.

Kiemelt kép: Csarnóy Zsuzsa (Fotó: Thália Színház), Waskovics Andrea és Wunderlich József (Fotó: Kovács Milán), Ember Márk (Fotó: Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház)