A szeptember hosszú évek óta a legizgalmasabb hónap színházi szempontból, hiszen ilyenkor nyitja meg az évadot a Pozsonyi Piknik, sor kerül a Színházak Éjszakájára, a Színikritikusok Céhének díjátadó gálájára, és persze a legtöbb kőszínház is ilyenkor tartja évadának első bemutatóit. Mi magunk is örömmel merültünk el az izgalmas programok között, jártunk premiereken és pótoltunk tavalyról elmaradt darabokat. Szerkesztőségünk számos megtekintett előadás közül választotta ki most is kedvenceit.

AndiKertész utcai Shaxpeare-mosó (Örkény Színház)

Bodó Viktor munkáit eleve nagyon szeretem, ezért rendkívül kíváncsian ültem be az Örkény Színház ez évi első bemutatójára. És persze nem csalódtam, hiszen már az előcsarnokban színházat kaptam, még mielőtt elfoglaltam volna a helyemet a nézőtéren. Tybalt, Péter és Ábrahám (Nagy Zsolt, Novkov Máté és Dóra Béla) pár percre felforgatta a várakozókkal teli teret, amivel kitűnően megadták az alaphangot. Ami tulajdonképpen végig ugyanolyan is maradt: feszült és agresszív, amit a legelképesztőbb helyeken felbukkanó poénok nem hogy feloldottak, inkább csak tovább fokoztak.

Annak ellenére, hogy a világirodalom legismertebb szerelmi történetéről van szó, a karakterek és az alapkonfliktus megtartásán kívül gyakorlatilag semmi sem egyezett. Závada Péter fantasztikus szövegében az ment eseményszámba, ha néha egy-egy shakespeare-i mondat is elhangzott, a Schnábel Zita által tervezett díszletet lehetett mosóként, de akár hullaházként vagy mondjuk egy elmegyógyintézet várószobájaként is értelmezni (ez utóbbiba számos karakter jól is érezte volna magát…), a zene pedig… hát nyomokban sem tartalmazott semmifajta romantikát. A színészek elképesztően éltek ebben az abszurd közegben, mindenkin látszott, hogy borzasztóan élvezi a kiforgatott koncepciót. Polgár Csaba Mercutiojáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, Hámori Gabriella Kapuleknéként (nem elírás, Júlia itt most valóban Kapulek, Rómeóból pedig Montág lett…) rövid jelenetei ellenére az egyik legjobban felépített és kidolgozott karaktert hozza, Mácsai Pál csak a második felvonásban jut szöveges feladathoz, de azt ott úgy oldja meg, hogy számomra ő az eddig látott legemlékezetesebb Lőrinc. A felsorolást pedig hosszan lehetne még sorolni, mert minden játszó csodát csinál a színpadon…

Semmi kétség, megosztó előadás született, de minden percében igazi színházat lát majd a néző, aki megnézi. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy ez a fajta provokatív attitűd és progresszívitás, ami a Kertész utcai Shaxpeare-mosót jellemzi, több alkotót megihlet majd, és néhány izgalmas rendezői húzás vissza fog köszönni más játszóhelyek színpadáról is. És ez így van jól, hiszen a színháznak folyamatos megújulásra van szüksége… Sőt, mondhatom azt is, hogy a magyar színházi kultúrának sokkal több Bodó Viktorra van szüksége!

A Kertész utcai Shaxpeare-mosó szereplői (fotó: Horváth Judit)

Ádám – A király beszéde (kecskeméti Katona József Színház)

Sajnos most időhiány miatt – egyelőre! – nem jutottam el a legújabb bemutatókra, de szerencsére így sem maradtam az ősz első hónapjában színházi élmények nélkül. Például rögtön egy zseniális komédiával, egy ráadásul jól bejáratott előadással kezdtem, a beregszászi társulat és az általam végtelenül tisztelt Szűcs Nelli és Trill Zsolt párosának fergeteges játékában borult virágba szabad ég alatt Csehov egyfelvonásos komédiáinak csokra. A hónap előadása azonban mégsem ez a felhőtlen este, hanem a kecskeméti Katona József Színház tavalyi bemutatója, A király beszéde lett. A Zayzon Zsolt és Kőszegi Ákos főszereplésével készült, valós eseményeket elmesélő drámát sokan jól ismerhetjük, ugyanis a Colin Firthszel készült filmalkotás több Oscar-díjat is nyert, valamint számtalan film és most már egy lehengerlő sorozat (The Crown) is feldolgozta II. Erzsébet, a jelenlegi brit uralkodó édesapjának tragédiába torkolló életét.

A király beszéde azonban nem az uralkodás teljes idejével foglalkozik, hanem Albert york-i herceg trónra lépésével, és első nyilvános beszédével, amit gyerekkora óta jelen lévő dadogásának leküzdésével kell abszolválnia egy vészterhes időben, a II. világháború alatt. Az uralkodót Zayzon Zsolt alakítja, aki elképesztően összpontosítva, minden megszólalásában és lélegzetvételében megtartotta a beszédhibáját, dadogása hiteles volt, és míg az általa játszott figurát ez a “fogyatékosság” nagyon is zavarta, minket egyáltalán nem, hiszen pont annyira érzékeltették csak mindezt, hogy nem ment az élvezhetőség rovására. Ez nagy szó, mert nem egyszerű megtalálni az egyensúlyt a túl sok (és ezáltal zavaró), valamint a túl kevés (és ezáltal jelentéktelen) színek között. Egy-egy pillanatban pedig visszaköszönt játékában Colin Firth gesztus- és mozgásrendszere, így a filmet is megidézték azok számára, akik ismerték az alkotást. A színész idén szerződött a fővárosba, a Thália társulatát erősíti.

Kőszegi Ákos a beszédterapeuta, Lionel Louge szerepében lépett színpadra és nem csak a király bizalmát, de a közönség szeretetét is elnyerte. A színész, akit ettől az évadtól kezdve a Vígszínházban láthatunk, fenomenális játékot mutatott, megannyi szinkronjának is köszönhetően a hangja erőteljes és olyan biztos lábakon állt, hogy egy percnyi kétség nem volt bennünk afelől, hogy ő az a tanár, akitől bárki megtanulhat (szépen) beszélni. Nem csak hangja, hanem színpadi jelenléte is erős volt, mégis megvolt benne az esetlenség, a semmilyen rendszerbe nem helyezhetőség érzete. Amikor pedig sokadjára láttuk kudarcot vallani saját ambíciói megvalósítása során, a saját rendelőjében magabiztos, bohókás ember egyszerre vált a szemünk előtt törékennyé: átéreztük fájdalmát.

A király beszéde Béres Attila rendezésében egy remekbe szabott előadás lett, amely el tudott rugaszkodni a filmes alapanyagtól, miközben ami jó volt belőle, azt átemelte. A két főhős elvitte a hátán a produkciót, és a tapsrendnél láthattuk, számukra is milyen öröm a játék, és milyen felszabadító érzés egy sikeres előadás: ez jelzi, hogy a “játszi könnyedség” mögött milyen embertelen munka is áll. Sajnos ez az előadás nem marad repertoáron Kecskeméten.

Csapó Virág, Kőszegi Ákos, Zayzon Zsolt és Bognár Gyöngyvér (fotó: Kecskeméti Katona József Színház)

JánosMacskafogó (József Attila Színház)

Elindult az új színházi évad – a legtöbb teátrum pedig ekkora időzíti a legnagyobb durranásaikat, így most számomra is különösen nehéz volt a választás, mert jobbnál jobb előadásokat láthattam. Ráadásul szeptember elején ismét megrendezésre került a Vidéki Színházak Fesztiválja, amire szintén kiemelkedő produkciókat hívtak meg, ám végül a mérleg nyelve a József Attila Színház legújabb bemutatójára, a Macskafogó irányába billent el. Nepp József és Ternovszky Béla legendás rajzfilmjéből Juhász Levente, Szente Vajk és Galambos Attila írt „zenés gagparadét”, amely – ha nem túlzás ilyet állítani – a maga nemében még sokkal jobban is tetszett, mint az eredeti mű.

A szerzők többnyire a film forgatókönyvét ültették át színpadra, de a szövegkönyvet további poénokkal is kiegészítették, amitől az előadás még frissebbnek hat. Éppúgy, ahogyan az eredeti mese az akkor népszerű alkotásokat (és valamennyire a társadalmi rendszert) parodizálta ki, úgy a musical-változat is a ma népszerű trendek elé állít görbe tükröt. A mára szállóigévé vált mondatok mellett helyet kap a Catflix, a Despacito vagy az István, a király – hogy csak néhányat említsek a darab abszurd humorából. Juhász Levente fiatalkora ellenére kiváló zeneszerző, a dalok mindegyike fülbemászó, Galambos Attilának és Szente Vajknak pedig finoman is szólva elgurult a gyógyszere – de a legjobb értelemben. Aki könnyed szórakozásra, kikapcsolódásra és végtelenül sok nevetésre vágyik, a Macskafogót mindenképpen nézze meg!

Jelenet a Macskafogóból (Fotó: Várady Nikolett)

Kiemelt kép: Kókai Tünde és Patkós Márton (fotó: Horváth Judit), Kőszegi Ákos és Csapó Virág (fotó: Walter Péter) és Makranczi Zalán (fotó: Várady Nikolett)