A hónap legjobbja – szeptember

Márciusban átmenetileg elbúcsúztunk a – mondhatom a teljes szerkesztőség nevében – kedvenc rovatunktól, a hónap legjobbjától, ezért most különösen nagy öröm mindannyiunk számára, hogy öt hónap után ismét elővehettük, és megoszthatjuk veletek, hogy a színházi évad első hónapjában melyek voltak a számunkra legkiemelkedőbb előadások.

Andi – A kassai polgárok (Nemzeti Színház)

A kassai polgárok Márai Sándor egyik kevésbé ismert műve, én magam is tavasszal találkoztam vele először. A 14. században játszódó műben János mester, a kassai dóm kőfaragójának személyes tragédiáján keresztül ismerhetjük meg a kor történelmi eseményeit, erkölcsi kérdéseit. János művészember, éppen azon dolgozik, hogy Szent Erzsébet szobrát olyan módon formázza meg vésőjével, amelynek köszönhetően neve örökre fennmarad az utókor számára. A modell nevelt lánya, Genovéva, aki iránt egyre erőteljesebb érzelmeket kezd táplálnia a közös munka során. A férfi konfliktusba kerül saját magával: eddig tiszta értékeket követett (hit, család, művészet), ám a fiatal lány képében megérinti őt a „láng”. Ugyanaz a tűz, amely polgártársaiban is ég, akik minden eszközzel meg akarják védeni Omodé nádortól Kassát, aki erőszakkal akarja elfoglalni a várost. Vajon mit választ a mester? Ágnes asszony (kötelesség, hagyományok) mellett marad, vagy Genovéva (szerelem, önös érdekek) karjaiban köt ki? A művészetre hivatkozva cserben hagyja társait, vagy a végsőkig harcol városa jogaiért bajtársaival?

Örök kérdések ezek, mindegy, hogy a 14. században járunk-e, vagy 2020-ban nézünk körbe. Ezt a kortalanságot hangsúlyozza az előadás során a rendező, Szabó K. István is azzal, hogy semleges térbe helyezi szereplőit, akikre nem ad díszmagyart sem (díszlet: Mira János, jelmez: JDS). Letisztult minden felület, amelyekről dogmákként pattannak vissza a világításnak és a zenének köszönhetően olykor még inkább aláhúzott mondatok: „Akit isten magára hagyott, annak dolga van”, „Nő vagyok és hatalmam van”, „A vágyat semmi sem tudja adni, magában lobog!” (dramaturg és zeneszerző: Verebes Ernő). Különleges energiák áramlanak a színészek között, Rátóti Zoltán János mesterének minden rezdülésében benne van a lélek mélyéről fakadó vívódás, Tóth Auguszta Ágnes asszonya megadó eleganciával viseli sorsa beteljesülését, míg Barta Ágnes Genovévaként egyik pillanatról a másikra változik szűzies kislányból szenvedélyt követelő asszonnyá. Minden a helyén van, és végül minden értelmet nyer: „Egy ember voltál, ennyi.”.

Jani – Gina (Radnóti Színház)

Bizonyára nem vagyok egyedül azzal, ha azt mondom, iszonyatosan hosszú volt az az idő, amit színház nélkül kellett töltenünk. Sokakhoz hasonlóan néhány előadást én is megnéztem az online közvetítések közül, és bár kétségkívül remek darabokat, rendezéseket láttam, az élő színház varázsát nem tudta pótolni. Szerencsére, úgy tűnik, kezd helyre állni a rend (bár teltházas produkciókról egyelőre nem beszélhetünk), és azt is örömmel konstatálom, hogy minden színház igyekszik maximálisan megfelelni a biztonsági előírásoknak, amiért a közönség sem tud elég hálás lenni. Augusztusban négy, szeptemberben pedig tíz előadásra sikerült eljutnom, és kivétel nélkül csak olyan produkciókat láttam, amelyek megérdemelnék a hónap legjobbja címet, éppen ezért most eléggé nehéz volt választanom. Végül a Radnóti Színház tavaly megnyitott játszóhelyén, a Radnóti Tesla Laborban bemutatott Gina című új kortárs drámája mellett tettem le a voksomat.

Schwechtje Mihály (a neve a Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 című film és Az örökség című darab kapcsán lehet ismerős) a színészek improvizációja alapján írta meg új drámájának a szövegkönyvét, majd állította színpadra azt. A történet egy roppant aktuális témát dolgoz fel: egy vízilabda-csapat fiatal tagjait azzal vádolják, hogy egy buliban drogot kevertek egy lány italába, majd levetkőztették és fotókat készítettek róla. Dramaturgiai szempontból hibátlanul lett felépítve a cselekmény: a néző nagyon sokáig maga sem tudja pontosan, mi történt, sőt, bizonyos kérdések megválaszolását a rendező a közönségre bízza, ugyanakkor tűpontosan mutatja be azt is, ki hogyan reagál a történtekre. Ákos (Nagy Márk) szülei (László Zsolt és Török-Illyés Orsolya) sokáig meg vannak győződve fiuk ártatlanságáról, ám ahogy egyre több bizonyíték kerül napvilágra, bennük is kezd kicsírázni a kétely magja. Az edző (Schneider Zoltán) igyekszik mindent megtenni, hogy eltussolja az ügyet, hiszen a fiúknak fontos mérkőzése lesz, eközben a nyomozónő (Martin Márta) hajthatatlannak tűnik az eset felgöngyölítésében. A dráma a központi téma mellett nagyon sok más kérdést is felvet, és tökéletesen ábrázolja azt is, hogy mennyire tudja befolyásolni az önös érdek egy bűncselekmény megítélését, és ki mire hajlandó a céljai elérése érdekében. Szívem szerint mondanám, hogy milyen jó, hogy ilyet csak a színházban látunk, de a Gina valós történések alapján íródott, és sajnos nem egyedülálló esetről beszélünk. Ezért is olyan fontos ez az előadás, számomra ez az, amire azt mondom: mindenkinek látnia kell.

Gabi – Isteni végjáték (Átrium)

Alföldi Róbertet szeretni vagy nem szeretni szokás, köztes állapot nem nagyon van, vagy legalábbis én nem hallottam még róla. Az Átrium közönsége rajong érte, ez már a bejáratnál kiderült, ahol óriási tömeg próbál bejutni, hogy lássa az előadást. Mindenki fegyelmezetten maszkban, a full teltház a régi „békeidőket” idézi, amikor bátran lehetett színházba járni, csupán a jegyszerzés volt kihívás. Alföldi renoméján nem fog ki semmiféle vírus vagy az attól való félelem, látni és hallani akarják, mintha valóban Isten lenne.

„Isten hozta Önöket, köszönjük, hogy itt vannak!” – szól az első mondat a két Arkangyaltól a színpadon. Varga Ádám és Ivanics Tamás is telitalálat a két szerepre, akár a Hit Gyülekezete programjain is hitelesek lennének. A teljesen puritán és minden eszközt vagy kelléket nélkülöző előadást mindössze néhány videó bejátszás színesíti, az első vetítés után megérkezik Isten, azaz Alföldi Róbert. Hosszú taps fogadja, kell is pár perc, mire szóhoz jut. Bőven van mit mondania, hiszen a nulláról indítja a történetet, az egész teremtést és a tízparancsolatot is kivesézi. Közben interaktívvá téve a beszélgetést, pár nézőt is „megszólítanak” az Arkangyalok, és a felmerülő problémákra Isten próbál meggyőző és előremutató válaszokat adni. Az újraértelmezett tízparancsolattal, azaz a Javított kiadással (pl.: Ne ölj, a nevemben!), görbe tükröt tart a közönség elé, és az egyáltalán nem megnyugtató válaszokat ugyan megadja, de ettől a ponttól nem árt mindenkinek magában megkeresni a válaszokat. Szerencsére Istenként mindenre tudja a tökéletes megoldást, ezért létrehozza az Univerzum 2.0-át, az már a mi dolgunk, hogy tudunk-e mit kezdeni vele.

Alföldi annak ellenére, hogy a darab nagy részében teljesen egyedül van a színpadon, hosszú monológjaival bámulatos módon kitölti az egész teret. Nem szégyelli kimutatni, hogy Istenként is vannak gyengeségei, hiszen ő is tud dühös, mérges vagy akár féltékeny is lenni. A darab nem mentes a közélet történéseitől, így szó esik stadionokról, közbeszerzésekről és a gyermekpornográfiáról is. Számomra az kakukktojás volt a darabban, amikor egy ponton átvált a kereskedelmi televíziók show műsor jellegére, és ajándéktárgyakat reklámoznak, majd megy minden tovább. A Halleluja című dal szellemes lezárása az egész történetnek, ami nem rossz értelemben véve, akár „Alföldi Róbert önálló estje” címen is megállná a helyét. A nézőknek pedig semmi más dolguk nincsen az előadás után, mint a humort „lefejtve” a hallottakról, elgondolkodni, hogy jó-e az út, amin járunk.

Laura – Titkaink (Pintér Béla és Társulata)

Szeptemberben volt szerencsém megannyi csodás előadást megnézni, ami igencsak megnehezítette a döntésemet, hogy melyiket válasszam a hónap legjobbjának. Végül aztán szerkesztő társaim könnyítették meg a dolgom, ugyanis toplistára került nálam is a Jani által választott Gina, és Roberta favoritja is, az Anyaszemefénye. Így esett a választásom a Titkainkra, ami az az előadás volt, ami után fél órán keresztül alig tudtam megszólalni.

Szeretek úgy beülni egy darabra, hogy semmit nem tudok róla, hogy előadás közben a meglepetés erejével hasson rám a történet. Így mentem el megnézni a Titkainkat is, semmit sem sejtve arról, hogy mi vár rám. Már a második jelenet teljesen lesokkolt, nem akartam hinni a fülemnek és a szememnek, aztán pedig természetesen jöttek az egyre felkavaróbb részek, a végére pedig már olyan volt, mintha egy másik univerzumba kerültem volna. Mivel nem lehet spoiler mentesen leírni a történetet, inkább nem is teszem, hogy azoknak, akik még nem látták a darabot, de szeretnék megnézni, ugyanolyan élményben legyen részük, mint nekem volt.

Ezelőtt csak mások élménybeszámolóiból hallottam Pinté Béla fantasztikus munkáiról és szakmai profizmusságáról, a Titkaink pedig nemcsak igazolta ezeket az állításokat, hanem elég magasra is tette a „színházi mércémet”. Ez az előadás nemcsak a történetében, színpadképében és színészi játékában tökéletes, hanem teljes mértékben megadja azt a katarzis élményt, amit mindig keresek a színház falain belül. Még csak kiemelni sem tudok egy valamit vagy valakit, mert minden és mindenki legalább 110%-os teljesítményt nyújtott, ezzel pedig felejthetetlen estét szereztek nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki ott volt az előadáson. Igaz, hogy ez nem egy könnyed darab, de teljes szívből tudom ajánlani tényleg mindenkinek, mert bizony nagyon sokat lehet tanulni a világról és a színházról is azalatt a másfél óra alatt, amit ezen az előadáson tölt az ember.

Dani – Gyilkosság az Orient Expresszen (Thália Színház)

Már gyerekkorom óta foglalkoztattak a detektívtörténetek, faltam a kihívást jelentő nyomozásokat felvonultató regényeket, így nem túl meglepő, hogy Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-a mellett Agatha Christie Hercule Poirot-ja volt a másik nagy kedvencem (bár azokat a sztorikat is ugyanúgy szerettem, amelyben nem volt benne a híres belga). A brit krimiírónő munkássága kortalan, minden egyes olvasással képes újat mondani és hatalmas benne a generációkat elszórakoztató potenciál, ezért nem meglepő, hogy az eltelt évtizedek során rengetegen formálták már a saját ízlésükre a műveit – legyen szó filmekről, sorozatokról, képregényekről vagy a színházról. Noha Christie irományainak adaptációi fel-felbukkantak már a hazai teátrumokban, azonban egyik leghíresebb darabját, a Gyilkosság az Orient expresszent eddig még nem állították színpadra, a Thália Színház és a számos sikerdarabot jegyző Szirtes Tamás voltak az elsők, akik így tettek.

Mind a rendező, mind a Poirot-t alakító Szervét Tibor kiemelte (utóbbi ráadásul a nekem adott interjújában, szóval már emiatt is kicsit közelebb került hozzám a darab), hogy a gondosan összeválogatott színészgárda mellett az előadás legnagyobb húzóereje a látványvilág lesz, magyar színpadon egyedülálló élményt ígértek. A darab megtekintése után örömmel jelenthetem, hogy mindkét kategóriában – sőt, igazából mindenben – sikerült a Gyilkosság az Orient Expresszen feldolgozásuknak remekelnie. A színészek például egytől-egyig kitűnő választásnak bizonyultak, így a harsányságával kacagást okozó Gubás Gabinál és a rövid, de velős megnyilvánulásaival a jeleneteket ellopó Molnár Piroskánál csak a lángész detektívet megformáló Szervét Tibor bizonyult kellemesebbnek, aki az eddigi interpretációkhoz hasonlóan, mégis teljesen másképp kelti életre a zseniális és törvénytisztelő nyomozót. Poirot mellett pedig a látvány volt a másik nagy sztár. Elképesztő technikai megvalósítás és a színészek precíz időzítése kellett hozzá, de a végeredmény lenyűgöző lett, az élő előadás és a rögzített kép kombinációja nagyon sajátos hangulatot teremtett, ráadásul az atmoszférateremtéshez nagyban hozzátettek a klasszikus krimiket idéző dallamok és a hol szívbemarkoló, hol sejtelmes érzéseket előhívó hangeffektek is. Nincs mese, ezt akkor is látni kell, ha valaki már kívülről fújja Christie történetét és tisztában van a csattanóval. Én már sokadszorra csücsültem fel képzeletben a legendás gőzösre, de ez volt az egyik legemlékezetesebb utazás.

Roberta – Anyaszemefénye (Pintér Béla és Társulata)

Nálam a hónap legjobbja egyértelműen az Anyaszemefénye. Hosszú idő után ez volt az első olyan darab, amelyet több napon keresztül kellett emésztgetnem. Ha valamiből, ebből biztosan tudhatom, hogy egy igazán értékes előadásnak voltam a szemtanúja.

A Star TV-nél járunk, ahol a stábtagok élete látszólag felhőtlen és fényűző. A műsorvezető és a vezérigazgató házaspár (Jordán Adél és Nagy Ervin) vigyorogva tömi magába a sotokán bélszínt a családias stúdióban. Azonban, ahogy azt Pintér Béla darabjaiban megszokhattuk, az előadás tartogat magában egy pár fordulatot, amelyek olyan hatással vannak a nézőre, mint egy pofon. A képmutató látszat helyét hamar átveszi a nyers valóság, amikor a TV adások között megmutatkoznak a közszereplők hétköznapjai. A darab legnagyobb drámája a szülők hibáiban rejlik, amelyeknek a terhét persze mindig a család legártatlanabb tagjai, a gyerekek cipelik magukon egy életen át. Ebből kifolyólag azok a leginkább szívbe markoló jelenetek, amelyekben a két önzőségből cserben hagyott gyerek, Mercike (Stefanovics Angéla) és Sanyika (Fáncsik Roland – akit külön öröm volt végre színpadon is látni) is megjelenik.  A rossz döntések megállíthatatlanul követik egymást, mígnem anya szeméből a fény talán örökre eltűnik. Minden értelemben. 

Külön figyelmet érdemel Kéménczy Antal egyszemélyes zongorakísérete is, amely különös mélységet ad az előadásban elhangzó szavaknak. Akárcsak egy minőségi musicalben, a zene fantasztikusan tükrözi a karakterek valódi lelkiállapotát. A háborgó és zavarodott gyermeki lélek ott tombol Vivaldi Évszakaiban, Bach Rákkánonja pedig baljósan felkészít minket arra, hogy a happy end elérése után az élet bizony még fordulhat egy nagyot, s mint a rák, elkezdhet rossz irányba haladni…  A zenedrámát nem csak a kíséret, hanem az énekbeszéd is különlegessé teszi. Ez a műfaj már korábbi Pintér Béla darabokban is remekül működött: az abszurd szituációk, amikor egy karakter közönséges, sőt gyakran vulgáris beszédstílusa a lehető legmagasztosabb dallamban hangzik el, garantáltan megnevettetik a nézőket.

Kiemelt kép: Nagy Ervin és Stefanovics Angéla az Anyaszemefényében (Fotó: Juhász Éva), Szervét Tibor és Pindroch Csaba a Gyilkosság az Orient Expresszben (Fotó: Gádoros Márk) és Barta Ágnes A kassai polgárokban (Fotó: Gádoros Márk)