A hónap legjobbja – október

A színházkedvelők egyik legkedvesebb hónapja az október, hiszen az augusztusban elkezdődő próbák ilyenkorra érnek be: egy sor kőszínházi bemutató várja a nézőket, nem csak Budapesten, országszerte. Idén sincs ez másképp, dupla premierekkel készült a Katona József Színház, a Vígszínház, a Thália és a Radnóti is, és vidéken is izgalmas darabok debütáltak ezekben a hetekben. Szerkesztőségünk számos megtekintett előadás közül választotta ki most is kedvenceit.

Andi – Csillagképek (Radnóti Tesla Labor)

Nick Payne végtelenül egyszerű témához nyúl, egy lány és egy fiú találkozását és kapcsolatát tárja a néző elé, ám ha valaki azt gondolná, hogy mindenféle csavar nélkül, az téved, ugyanis elképesztően izgalmas szerkezetre húzza fel a szemünk előtt egymásra találó pár meséjét. Marianne és Roland olyan fontos találkozásait, mint a megismerkedés, az első randevú, a megcsalás vagy éppen a lánykérés többször láthatjuk, minden alkalommal apró pici változtatásokkal, hiszen a kvantumfizikában alapfogalomnak számító multiverzumban járunk. És hogy ebben mi az izgalmas? Azokra a „mi lett volna, ha…?” kérdésekre kaphatunk választ, amik szerintem mindegyikünket ugyanúgy foglalkoztatnak.

A Szilágyi Bálint rendezte előadást a Radnóti Színház színművésznője, Lovas Rozi játssza, partnere a Színműn frissen végzett Brasch Bence. Most dolgoznak először együtt, ennek ellenére olyan összhang van közöttük, amit bemutató előadáson azért ritkán látni: figyelnek és reagálnak egymás rezdüléseire, érezni, hogy egymásból fogalmazzák meg a jeleneteket, melyek mögött ott vannak a próbafolyamat alatt együtt megtalált igazságok. A Márkus Sándor által tervezett absztrakt tér egyszerűsége ellenére nagyon funkcionális, a finoman hangolt világítással együtt egészen különleges képeket teremt, amik csak fokozzák azokat ez egyébként is erős érzeteket, amiket az érzékeny színészi játék ad a közönségnek. Azt gondolom, hogy egészen bátran kijelenthető: ez az előadás szerencsés csillagzat alatt született, méltón nyitotta meg a Radnóti új játszóhelyét, a Tesla Labort.

Ádám – Becéző szavak (Orlai Produkciós Iroda)

Rendhagyó módon a végével kezdem, ugyanis egy előadáson kívüli pillanat volt az, ami ebben a produkcióban a legnagyobb hatást gyakoroltam rám. A két főszereplő, Hernádi Judit és a gyermekvállalás miatt két éves szünetről visszatérő Péter Kata az előadás első percétől az utolsóig úgy léteztek a színpadon, mint egy igazi anya-lánya páros. Olyan természetes és még egy fiúgyermek számára is rémisztően ismerős volt az, ahogy kommunikáltak egymással, az ahogy újra és újra végigmentek mindig ugyanazokon a beszélgetéseken, amelyek során egyikük sem tudta meggyőzni, megváltoztatni a másikat. Végül egy tragédia kellett ahhoz, hogy belássák, értelmetlen volt az éveken át tartó, már begyakorolt koreográfiájú vita – azonban túl késő változtatni, az idő kerekét pedig lehetetlen visszaforgatni.

Számomra az mutatja igazán, mennyire egymásra talált a két színésznő, hogy az előadás végén, a tapsrendnél sem engedték el egymást. Mikor feljöttek a fények, és ott ültek a kanapén, Hernádi Judit keze rajta pihent a felhúzott lábbal fekvő Péter Kata bokáján, majd a kitörő taps előtti utolsó csönddel teli pillanatban egymásra néztek… Ez volt számomra az egész előadás csúcspontja, mivel ez már nem játék volt, hanem a valóság, egy olyan szeretetteljes tizedmásodperc, ami nem csak a színpadon, az életben is ritka, és ez az, ami a kőszívű nézőt is meglágyítja. A Becéző szavak Kocsis Gergely rendezésében nem egyenes úton, hanem szerpentinen, a humoros és érzelmes jelenetek között egyensúlyozva jut el a nézők lelkéhez. De nem csak minket, hanem a színészeket is megérinti, és ez az igazán nagy előadások ismérve.

János – Ismerős történet (Gólem Színház)

Az október valóban számtalan új bemutatót hozott, ráadásul régi hiányosságaimat (ilyen volt például A sötétség hatalma a Budaörsi Latinovits Színházban) is pótoltam a napokban, így számomra most kivételesen nehéz volt egyet kiválasztani a sok remek előadás közül. A többségük érdemes lenne erre a címre, de mindegyikük más és más miatt került hozzám közel, érintett meg. A választásom végül a Gólem Színház legújabb bemutatójára, az Ismerős történetre esett, amely annak ellenére, hogy abszolút hétköznapi sztori, remek humorral fűszerezve, mégis mély drámát tár a nézők elé Radnay Csilla és Schmied Zoltán szereplésével.

Adott egy férfi és egy nő, akik végtelenül boldogok, hiszen szeretik egymást, és ez a legfontosabb. Csakhogy a férfi keresztény (aki ráadásul nem hisz a vallásban), a nő meg zsidó. A férfi matematikaprofesszor, a nő meg gazdag családból származik. A férfi elvált, a nő házasodni akar. A férfi egy garzonban is elélne, a nő meg többre vágyik. Ugye, mennyire ismerősek ezek a szituációk? Az Ismerős történet tökéletesen tárja elénk, hogy mennyi mindenen képes elbukni a tökéletes, vagy pontosabban annak tűnő kapcsolat, ha hagyjuk, hogy az akadályok valóban akadályok maradjanak. Az előadás, kiváltképp a második felvonás igazán remek drámai pillanatokat teremt, annál is inkább, mert minden egyes jelenet – a címhez hűen – ismerősnek tűnik, akár saját, akár a környezetünkben látott tapasztalataink alapján. Biztos vagyok benne, hogy a nézők többsége együtt tud érezni Ruth-tal és Jackkel, ezzel a két emberrel, akikre talán az örök boldogság várna, ha… ha nem lenne ott az a fránya „ha”.

Dani – A diktátor (Vígszínház)

Nehéz helyzetbe kerültem a hónap legjobbjának megítélésekor. Sokáig úgy volt, hogy a Hatszín Teátrum Izgass fel! című thriller musiceljét fogom választani többek között Cseh Dávid Péter erőteljes alakítása miatt, azonban október utolsó napjaiban volt szerencsém sort keríteni a Vígszínház egyik folyamatosan teltházas előadására, A diktátorra, amelyet már számos ismerősöm ajánlott mielőbbi megtekintésre. Mivel ismerem Charlie Chaplin kultikussá vált 1940-es filmjét, ezért nagy reményekkel váltottam jegyet Eszenyi Enikő rendezésére, amely már az első percek alatt magába szippantott. Elsősorban a címszereplőt megformáló ifj. Vidnyánszky Attila volt az, aki mágnesként vonzotta a tekintetemet, ugyanis minden percben zseniális, amikor a színpadon van, mintha ezt a (dupla) szerepet egyenesen neki találták volna ki. Nem csupán mímeli Chaplin mozgását és mimikáját, hanem a saját képére formálta azt, így cseppet sem meglepő, hogy a darab végén vastaps lett a jutalma.

Szokás A diktátort Chaplin legnagyobb hatású művének illetni, amelyben kétségkívül van igazság, hiszen olyan kortalan problémákra hívja fel a figyelmet, mint az elnyomás, az üldöztetés, az emberségesség hiánya vagy éppen az emberi kapcsolatok fontossága – mindezt pedig egy olyan megrendítő és a mai napig releváns monológgal zárja le, amely garantáltan napokig motoszkál a fejekben. A Vígszínház adaptációja képes ugyanerre a bravúrra, ráadásul az eredeti – a kor szellemében készült – művel ellentétben nem fekete-fehérben, hanem olyan színpadképekkel megjelenítve, amelyek nagyban felerősítik az üzenetet, de a magunkba mélyedés mellett temérdek vicces pillanatot, ezáltal jóleső kacagást is tartogat. Nem tökéletes, de kihagyhatatlan darab.

Kiemelt kép: Pillanatkép az Ismerős történetből (fotó: Gordon Eszter), A diktátorból (fotó: Dömölky Dániel) és a Csillagképekből (fotó: Éder Vera)