A hónap legjobbja – október

Újabb egy hónap telt el a 2022/23-as színházi évadból. Sajnálatos módon bekövetkezni látszik, amit pár héttel ezelőtt még csak sejteni lehetett: az energiaválság miatt több (főleg vidéki) színház jelentette be, hogy a téli hónapokban bezárni kényszerül. Emiatt az évadtervet több helyen is módosítani kellett, van, ahol elhagynak bemutatót, van, ahol a nyári szezonban is játszani fognak, de egyelőre minden színháznak sikerült tartania az őszre ígért premiereket. Szerkesztőségünk tagjainak is sikerült több bemutatót is megtekintenie – sőt, talán most először fordul elő, hogy egy előadás kivételével mindegyik darab a hónapban debütált. Ez is azt jelzi, hogy a színházak igyekeznek minél jobban megszólítani a közönséget, közelebb hívni, bevonni – ugyanakkor szórakoztatni is. 

Jani – Felhőkakukkvár (Apertúra – KVTársulat)

Régi nagy hiányosságomat pótoltam az Apertúra (az ex-K2 Színház) és a KVTársulat közös produkciójának (amelynek a Gólem Színház ad otthont) megtekintésével, ugyanis annak ellenére, hogy évek óta figyelem a munkásságukat, még egyik társulat előadásához sem volt szerencsém. Fábián Péter neve ugyanakkor nem ismeretlen előttem, több (külsős) rendezését is láttam már, legutoljára A Szerb Antal-kód avagy a Pendragon legenda címűt a Budapest Bábszínházban, és már pusztán az ő személye elegendő volt ahhoz, hogy nyugodt szívvel üljek be a Felhőkakukkvárra. A darab Arisztophanész hét drámáján (köztük Az Akharnaibeliek, a Lüszisztraté, A béke, A nőuralom vagy A lovagok) keresztül próbálja megtalálni arra a kérdésre a választ, hogy egy kisember hogyan tudják megfékezni a nagyemberek és az államok között dúló háborúkat. 

A megoldás nemegyszer igen komikus (gondoljunk csak Lüzisztraté tervére, miszerint a nők mindaddig megvonnak mindenféle testi érintkezést a férfiaktól, amíg azok békét nem kötnek), ám de sajnos sosem végleges. Ezért hát a téma újból és újból napirendre kerül az átlagpolgárok között, az Apertúra három (Király Dániel, Formán Bálin, Gyöngy Zsuzsa) és a KVTársulat két színésze (Száger Zsuzsa és Urbanovits Kriszta) igyekszik a lehető legrészletesebben megismertetni a görög drámaíró műveit a közönséggel – természetesen kiemelve annak erényeit és abszurditásait és párhuzamot vonva a jelennel. Mert – sajnos – mindegyik történetnek erős aktualitása van most is, de szerencsére mindezt Fábián Péter és a csapat olyan tömény humorba csomagolva tálalja, hogy a néző abban a másfél órában mégis el tud szakadni a rideg valóságtól. Még akkor is, ha rendre feltűnnek aktuálpolitikai be- és kiszólások, amik akár folyamatosan szembesíthetnének (és tulajdonképpen szembesítenek is) sok mindennel, de én például ezen az estén teljesen el tudtam engedni a rosszat, és csak az önfeledt szórakozásnak adtam át magam. A Gólem Színház kisebb terét a szereplők maximálisan kihasználják, sőt, nem egyszer lépnek fel a közönség sorai közé, időnként be is vonva őket (megijedni nem kell, az előadás nem interaktív), a zárójelenet és tapsrend pedig egészen fenomálisra sikeredett.

Amit még fontosnak tartok kiemelni: a nézők összetétele a bemutató napján abszolút vegyes volt, a huszonéves fiataloktól a nyugdíjasokig minden korosztály képviseltette magát, és szemmel láthatólag mindannyian élvezték is az előadást, így a Felhőkakukkvár a szó minden értelmében kortalan előadásnak bizonyul.    

Dani – A párnaember (Radnóti Színház)

Vallomással tartozom: a legtöbbször feldobódni, szívet melengetni, és nem elgondolkodni vagy a lelkem megtiportatásáért járok színházba, éppen ezért rajongok annyira a könnyedebb musicalekért és keresem a fergeteges vígjátékokat minden évadban. Néha azonban jól esik komolyabb vizekre is evezni. Olyanokra, amik nem telepednek mázsás súlyként a mellkasomra, mégis velem maradnak hosszú ideig, van szellemi erejük. Martin McDonagh már több alkalommal is bizonyította a filmvilágban számomra, hogy ő pontosan érti, hogyan lehet a nézőt a nevetésből megdöbbenésbe taszítani, és fordítva – az Erőszakik, az A hét pszichopata és a si-cu, valamint a Három óriásplakát Ebbing határában filmek ékes bizonyítékai ennek. Nagy hiányosságom volt, hogy még egyetlen színdarabjának hazai feldolgozását sem tudtam elcsípni, de idén októberben ez megváltozott.

Sok ismerősöm régóta dicsérte már a Radnóti Színházban 2016 óta nagy sikerrel futó McDonagh-adaptációt, A párnaembert Szikszai Rémusz rendezésében, és végre lehetőségem nyílt megtekinteni. Előzetesen fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok attól a sztoriról, amelyben egy írót, Katuriant (Pál András) többszörös gyerekgyilkosság vádjával hallgat ki két rendőr, Tupolski (Köles Ferenc) és Ariel (Schneider Zoltán) a jó zsaru-rossz zsaru metódust követve, azonban egyik ámulatból estem a másikba, ugyanis a darabnak elképesztő ereje van, a színészeknek parádés jelenléte. Hol a nevetéstől, hol a megdöbbenéstől zakatolt hevesebben a szívem, és minden percét imádtam annak, ami előttem zajlott. Schneider Zoltánt leginkább a szinkron kapcsán ismertem idáig, de zseniális alakítást nyújtott a túlkapásra hajlamos, megtört rendfenntartó szerepében, amiképpen Pál András is a főszerepben, akitől még nagyon sok ilyen előadást szeretnék látni a jövőben. De A párnaember nem csak akkor hatott rám elemi erővel, amikor nevetni vagy ámulni kellett, a csönd is olyan vehemenciával telepedett a nézőtérre, hogy az emberek köhögni is elfelejtettek. Ez mindent elmond.

S. Gabi – Szextett (Vidám Színpad)

A Vidám Színpad az idei évadtól megújult formában nyitotta meg a kapuit. De nemcsak külső átalakuláson ment át, szeptembertől a repertoár is szinte teljesen lecserélődött. Ez a vérfrissítés kifejezetten jót tett a színház már-már megkopott renoméjának, egyszersmind vége annak a tévhitnek, hogy ez a színház az idősebb generációnak játszik. Egyetlen egy dolog nem változott: a humor, ez ugyanis változatlanul a fő motívum az előadásokban.

Legújabb bemutatójuk, a Szextett a minőségi szórakoztatás iskolapéldája, amit ebben az ínséges időszakban receptre kellene felíratni mindenkinek. A darab egy világhírű díva és szintén világhírű karmester férje karrierjébe és magánéletébe enged bepillantást. Bár mindketten óriási nagy sztárként élik az életüket, eljön a pont, amikor saját vélt nagyságuktól elszédülve féltékenységtől és irigységtől átszőtt harcba kezdenek. Horgas Ádám rendezésben egy tökéletes komédiát láthat a közönség, úgy, hogy egy percre nem laposodik el a darab, nincsenek üresjáratok, minden gesztus és mondat a helyén van. Szőlőskei Tímea elképesztően játszik, nemcsak az allűrökkel teli sztárt, az esendő nőt is tökéletesen hozza, sőt egyik pillanatról a másikra a legnagyobb természetességgel vált a karakterek között. Szirtes Balázs zseniális az autentikus olaszával, teljesen olyan, mintha most repült volna ide a Dolce Vitából, hogy minden útjába kerülő nőt megszédítsen. Vadász Gábor pályáját, az Életrevalók óta követem, ő az a tehetséges színész, aki minden egyes előadásban igazolja, hogy miért volt jó ötlet Horgas Ádámtól, hogy anno a fővárosba csábítsa. Menczel Andrea pedig kiválóan érzékelteti, hogy egy nőnek mennyire rugalmasan kell alkalmazkodnia, akár pillanatok alatt is az érvényesüléshez.

Ami igazán egyedivé teszi a darabot az az, hogy tulajdonképpen mind a hat szereplő főszerepet (is) játszik. Mert amíg bármilyen előadásban a lakáj maximum átsétál a díszleten és nincs különösebb funkciója, itt mindkettőjüknek (Hrisztov Toma és Bach Zsófia) van lehetősége kibontakoztatni, és ledönteni azt a sztereotípiát, hogy ez a karakter nem is igazi szerep. Minden elemében telitalálat az előadás, és igazán méltó arra, hogy a megújult Vidám Színpad történetét tovább vigye.

V. Gabi – Jézus Krisztus Szupersztár (Miskolci Nemzeti Színház)

Andrew Lloyd Webber és Tim Rice rockoperája forradalmasította a zenés színházat, és a darab mondanivalója mindmáig érvényes. Egy hét eseményeit idézi fel a rockopera: Jézus és híveinek jeruzsálemi bevonulásától a keresztre feszítésig követhetjük nyomon a történetet. Egy klasszikus bibliai eseménysorozat modern köntösben, friss és elsöprő slágerekkel, show-elemekkel és drámai, felkavaró jelenetekkel egyaránt gazdagítva került előadásra. A darab főhőse, Jézus mellett Júdás is meghatározó szerepet kap a történetben, aki kétségbeesett igyekezettel próbálja megérteni Jézus cselekedeteit, de mindhiába, végül harminc ezüstért elárulja barátját.

Annak idején még bakelitlemezen hallgattam először ezt a rockoperát, most volt alkalmam a Miskolci Nemzeti Színház Nagyszínpadán megtekinteni. A premierelőadáson a Szőcs Artur által megformált szelídebb jézusi karakter mellett nagyon erős hatást gyakorolt rám a Rózsa Krisztián által megjelenített Júdás szerepe, és átütő erejű színészi játéka. Júdás története jelentősen meghatározta a cselekmény intenzitását. Rendkívül karakteres énekhanggal és karizmatikus színpadi jelenléttel sodródtunk vele együtt a darab végkifejlete felé. Kifejezetten figyelemre méltóak voltak Kajafás (Kincses Károly) és a főpapok (Bárány Zsombor, Kolozsi Balázs, Petró Balázs) színrelépései, akik mind hangzásvilágban, mind színészi játékban nagyon jó összhangot képviseltek. A legmegrázóbb jelenet Jézus megostorozása volt, amikor egyenként számolták a színpadon az ostorcsapásokat. A zenés, és táncos betétek, a kórus szerepe, a jelmezek, valamint a színpadon többször megjelenő elektromos gitáros nagyszerűen oldották a darab hangulatát, így a kétezer éves történetet sikerült egy hihetetlenül mai és modern előadásban és egy zseniális rendezésben megformázni.

Kiemelt kép: Pál András (Fotó: Dömölky Dániel), Király Dániel (Fotó: Toldy Miklós), Rózsa Krisztián (Fotó: Éder Vera)