Az október általában színházi szempontból az ősz legjobban várt hónapja, hiszen ilyenkor számos bemutatót tartanak a teátrumok: az augusztusban megkezdett próbák végeredményeit láthatjuk a színpadokon. Számomra külön izgalmas ez az időszak, hiszen egy társulat új évadának első premierje valahogy leteszi az egész évad alaphangulatát, ettől kezdve lehet sejteni, hogy melyik színháztól mire számíthatok a nyári szünetig.
Ez az október most sajnos sokkal terheltebb, a koronavírus-járvány számos kényszermegoldást kíván a teátrumok vezetőitől, amelyek gyakran azzal járnak, hogy egy-egy bemutatót el kell halasztani. Így októberben külön öröm volt, ha egy alkotócsapat meg tudta mutatni a munkáját a közönségnek is. A Deszkavízió szerkesztőségének tagjai a kedvencek kiválasztása mellett ezért ebben a hónapban külön köszönik minden művésznek és háttérdolgozónak a megfeszített munkát, amit értünk vállalnak!
Andi – A hőstenor (Győri Nemzeti Színház)
Ebben a hónapban, a tőlem megszokottól ellentétben egy könnyedebb darabot választottam. Ken Ludwig A hőstenor című vígjátéka több szempontból is az utóbbi időszak egyik legkedvesebb színházi élménye lett számomra: a két felvonásos darab annyira kikapcsolt, hogy néhány órán keresztül semmi másra nem figyeltem, csak a színpadon fergeteges alakításokat nyújtó színészekre, másrészt, végre ismét vidéki színházban jártam, amire tavasz óta sajnos nem volt példa.
Győrbe menni előadást nézni, az számomra mindig egy felfokozott állapot, hiszen amikor az ember ismer és szeret egy társulatot, akkor külön izgul értük. A hőstenor esetében erre nem volt semmi szükség, Járai Máté és Bródy Norbert tökéletesen adagolt humorral vitt végig az egész esten, amit a legjobb ritmusban szakított meg például Fejszés Attila vagy Dunai Csenge egy-egy felbukkanása. Minden poént maximálisan kijátszottak, a vicces szituációk pedig a lehető leggördülékenyebben születtek meg egymásból, érezni lehetett, hogy a rendező, Tasnádi Csaba nagyon komoly hangsúlyt fektetett arra, hogy beüljön minden technikai részlet a művészeknek. Ez a felkészültség pedig meghálálta magát, az energiák arra koncentrálódtak, hogy a színészek apró finomságokkal fokozzák számunkra, a nézők számára az élményt.
Jani – Amadeus (József Attila Színház)
Amikor nyáron fényt derült a József Attila Színház új bemutatóira, és megláttam, hogy Peter Schaffer klasszikusát is műsorra tűzik, ráadásul Fila Balázs főszereplésével, azonnal tudtam, hogy ebben az előadásban csalódni nem fogok. Még évekkel ezelőtt, Kecskeméten láttam a darabot (Kőszegi Ákos és Szemenyei János főszereplésével), és már akkor is nagy hatást gyakorolt rám, de azt, hogy ennyire magával fog ragadni a mostani verzió, nem gondoltam volna. Koltai M. Gábor különleges látásmódú, mondhatni rendhagyó rendezése igazi összművészeti alkotás: a prózai színjátszás mellett nagy hangsúlyt fektet a komolyzenei aláfestésre és az operára, valamint a mozgásszínház elemei is visszaköszönnek több ponton.
Ha a történetet egy mondattal kellene összefoglalni, annyit mondanák, hogy az a fiatal, feltörekvő zseni, Mozart (Tasnádi Bence) és az udvari zeneszerző, Salieri (Fila Balázs) rivalizálásáról szól, de persze, ennél jóval több minden van ebben a darabban. A történet nem könnyed, ráadásul – szünettel együtt – 3 és fél óra hosszúságú, de a rendezés és a színészi játék annyira viszi magával a nézőt, hogy ez fel sem tűnik előadás közben. Kissé talán félelmetes is, hogy ez, a több mint kétszáz évvel ezelőtt játszódó sztori (amely természetesen részben valóságos csak, bizonyos elemek a fikció szülöttei) mennyire aktuális ma is. Hiszen hány olyan esetről hallottunk már, amikor egy magasabb beosztásban lévő ember, féltve a pozícióját, igyekszik megakadályozni a másik előre jutását, ezzel pedig meggátolja a tehetsége kibontakozását is? De ugyanígy tanúi lehetünk annak is, hogy bizonyos politikai eszmék vagy a hozzá nem értés gátolja meg egy-egy remekmű születését. Ugyanakkor, ahogyan ebből az előadásból is kitűnik, az igazi tehetség minden esetben képes utat törni magának és egy-egy mű nem véletlenül éli túl a szerzőjét, alkotóját – még akkor is, ha ebből a művész saját korában nem tapasztalhatott meg semmit.
Gabi – Illatszertár (Thália Színház)
Az Illatszertár igazi kultikus darab, sokszor, sokféleképpen feldolgozták már, számos nemzetközi produkció is született belőle. Romantikus vígjáték, amely a harmincas évek Budapestjén játszódik, az akkori korszak minden bájával együtt. A fokozódó járványhelyzet miatt még az is megfordult a fejemben, hogy kihagyom az előadást, de az az igazság, hogy amióta megtudtam, hogy a Thália műsorra tűzte, azóta vártam, vagyis a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult a félelmemnél. Nem voltam ezzel egyedül, sőt, elsőre ijesztőnek is tűnt, hogy mennyien leszünk. De mindenki becsülettel maszkban jött, ahogy már ehhez hozzászoktunk a mindennapokban, így az előadás kezdetére már valóban át tudtam magam adni a színház varázsának.
Az első, ami rögtön szembetűnik az előadás során, az a színpad, ami hűen tükrözi a békebeli üzletek hangulatát, Horesnyi Balázs díszlettervező kitűnő munkát végzett. Esküszöm, én még egy kellemes „tisztaság illatot” is éreztem végig, ami a nagymamán natúr szappanokkal felszerelt fürdőszobáját idézte fel emlékeimben. A darab könnyed, szerethető és szórakoztató. Nagyon szerencsés a szereplőválogatás, mindenki jól eltalált karaktert alakít. Árpád (Szabó Győző) az igazi bohém figura, aki humorával, esetlenségével üde színfoltja az előadásnak. Sipos úr (Nagy Viktor) jókor és jól elsütött mondatai szinte mindig feldobják a történetet, és kellően csípősek Molnár kisasszony (Szabó Erika) odaszúrt megjegyzései. Számomra Asztalos úr (Ember Márk) adta a legtöbbet a darabhoz, minden gesztusa, arckifejezése, megnyilvánulása a helyén volt. Balázs kisasszony (Szinetár Dóra) a főnők, Hammerschmidt úr (Szervét Tibor), Rátz kisasszony (Mórocz Adrienn) és Kádár úr (Hevesi László) mind elhitették velem, hogy egy ilyen kis létszámú üzletben is mennyi nézeteltérés és konfliktus adódhat.
Kicsit indokolatlannak találtam a három felvonást, az első kissé lassan is indult, de a harmadikban már kifejezetten nosztalgikus hangulatba kerültem. A karácsonyi dekoráció, a fények, a dalok, mind hozzátesznek ahhoz, hogy a néző valóban ki tudjon zökkenni az őszi szürkeségből, hogy abban a három órában, amíg tart a darab, elhiggyük, hogy nagy bajok nincsenek a világban. Mindenkinek ajánlom az előadást, aki romantikus pillanatokra, időutazásra és kellemes kikapcsolódásra vágyik. De azoknak is, akik már csak megszokásból mennek az ünnepek alatt a Diótörőre, mert ez az előadás igazi karácsonyi élmény. Szerintem ajándéknak is kiváló!
Dani – Boeing, Boeing (Vörösmarty Színház)
Valószínűleg senkinek sem kell bemutatni, hogy mekkora adag stresszt és frusztráltságot jelent a járványhelyzet, hiszen átitatja a mindennapjainkat és sokszor megmérgezi a kedvünket. Talán másképpen vagyok bekötve, mint mások, de nem hiszek a kutyaharapást szőrével mondásban, tehát a drámára nem szívesen fogyasztok még több drámát, hogy majd jól kioltják egymást. Mosolyom csakis akkor nyeri vissza eredeti fényét, ha könnyedebb tartalmakkal simogattatom a buksimat, legyen szó musicalről, komédiáról vagy a kettő keverékéről. Elvégre mi lehetne hatásosabb erőleves a léleknek, mint a szívünket megmelengető pillanatok és a huzamosabb ideig tartó nevetés?
Ez utóbbi jellemzi Marc Camoletti híres és légies vígjátékát, a Boeing Boeing – Leszállás Párizsban-t is, amelyből 1965-ben film is készült Tony Curtis főszereplésével. A színdarabot világszerte számos teátrumban tűzték műsorra, többek között Magyarországon is látható a Thália Színházban, azonban én nem utaztam Budapestig érte, a székesfehérvári Vörösmarty Színház új bemutatójaként tekintettem meg. Nem csupán azért volt különleges alkalom ez, mert egy új előadás mindig eseményszámba megy, hanem azért is, mivel a pandémiát követően ezzel a darabbal kezdte újra működését a Fejér megyei társulat. Szikora János igazgató az előadás előtt személyesen köszönte meg, hogy a járványhelyzet kockázatai ellenére is eljöttünk a bemutatóra, és biztosított mindenkit afelől, hogy biztonságban tölthetjük el a ránk váró – egy szünettel megszakított – két és fél órát.
A szórakozásban és szórakoztatásban pedig nem is volt hiba: bár a Boeing Boeing egy díszletben játszódott végig, azt fantáziadúsan tervezték meg és használták, a történet fordulatait maximálisan kiszolgálta. Ugyanez mondható el a színészekről is, akik mindent megtettek azért, hogy kacagástól legyen hangos a terem, ennek pedig még a kötelező maszkhasználat sem szabhatott gátat. A főszerepben Sághy Tamás (Bernard) vitte a prímet és csalt mosolyt arcunkra hol csibészes sármjával, hol kétségbeesett izgágaságával, de tökéletesen kiegészítette őt Egyed Attila (Robert) a tutyimutyiságát apró darabokban levedlő figurájával, Varga Mária a nagyszájú és szarkasztikus házvezetőnő képében, valamint üde színfoltok voltak a sztárépítészünk múzsái, Varga Lili (Judith), Kiss Diána Magdolna (Janet) és Ladányi Júlia (Jacqueline) is. Fergeteges élmény volt, le a kalappal a társaság (beleértve Bagó Bertalan rendezőt is) minőségi mókázása előtt.
Laura – 10 (Radnóti Miklós Színház)
Két évvel a bemutató után, most végre nekem is sikerült megnéznem a Radnóti Színház sikerdarabját, a 10-et. Azalatt az idő alatt, amíg csak remélni tudtam, hogy egyszer én is láthatom a darabot, csak és kizárólag jót hallottam az előadásról, és akárkivel beszéltem róla, mind teljes szívből ajánlották nekem, hogy nézzem meg. Azt nem tudtam pontosan, hogy miről szól a történet, csak annyit, hogy a tízparancsolatra épülnek a szálak, és azok öltenek alakot a karakterekben.
Közvetlenül mielőtt beültem az előadásra, az egyik nézőtéri dolgozó, akivel beszélgettem azt mondta, hogy neki azért volt nagyon megrázó élmény ez a darab, mert meglátta magát az egyik szereplőben, és én is erre készüljek, hiszen tíz életút közül nagy valószínűséggel én is tudok majd valamelyikkel azonosulni. Nekem nem is kellett sokat várnom erre, már az első felvonásban magamra ismertem a négyes számú karakterben, akit Kovács Adél formált meg a színpadon. A felismerés teljesen lesokkolt, és elgondolkoztatott: ha így folytatom tovább, én is erre a sorsra jutok? Ugyanakkor valamennyi szereplőben meg lehet találni azt a jellemvonást vagy gondolatiságot, amivel mi magunk is egyet értünk, vagy pont ellenkezőleg. Ez a zsenialitása a dramaturgiának és a szövegnek, hogy egyszerűen képtelenség úgy nézni az előadást, hogy az ne valamilyen extrém szélsőséges érzést váltson ki a nézőből.
Ami mellett pedig még nem lehet elmenni az a zene, ami végigkíséri a darabot: a tízparancsolat latin szövegét zenésítették meg, ezek választják el az egyes történeteket. A „dalokat” a színészek éneklik, akiket élőben zongora, cselló, hegedű és fuvola kísér, amelyek együtt hangzása olyan mennyei atmoszférát teremt, ami már-már olyan, mintha egy templomi szertartáson lennénk. Nemcsak aláfesti a zene az előadást, hanem azzal együtt él és annak szerves részét képezi.
A Radnóti Színház 10 című darabja életem egyik legmeghatározóbb előadásává vált. Elgondolkoztatott az életről, az én életemről és jövőmről, és arról, hogy az a sok apró dolog, amit teszek vagy mondok nap, mint nap, az mások életében vajon mekkora nyomot hagy a tudtom nélkül.
Roberta – La Mancha Lovagja (Budapesti Operettszínház)
Ezúttal a hónap legjobbjának egy könnyedebb stílusú előadást választottam. Sokan tudják rólam, hogy már-már egészségtelen mértékben imádom a musicaleket, azonban azt már kevesebben, hogy nem mindegyiket. Az, hogy egy darabban énekelnek és táncolnak még nem garancia arra, hogy elnyeri a tetszésemet. Számomra egy igazán jó musicalhez az is hozzátartozik, hogy azonosulni tudjak a történettel és annak az üzenetével, amelyet át akar adni. Ezen kívül egy igazán jó musical általában szokatlan vagy fontos témát dolgoz fel egy könnyen befogadható, kommercionális köntösbe bújtatva. Az Operettszínház La Mancha lovagja című darabja megfelelt a követelményeimnek. Nem lep meg, hogy az eredeti előadás 1966-ban több Tony-díjjal is gazdagodhatott.
A színház már rég megtanított engem egy nagyon fontos dologra: érdemes meghallgatni a bolond mondanivalóját. Olykor előfordul, hogy akit bolondnak bélyegzünk meg, valójában a legbölcsebb karakterré válik. Így van ez Don Quijote, a bús képű lovag történetében is. Persze, az első felvonásban még nagyokat nevetünk, amikor a „lovag” szörnynek nézi a szélmalmot vagy palotának a fogadót. A szünetben nem is gondoltam, hogy ez az előadás több lesz, mint egy felejthető esti program. Aztán eszembe jutott még valami, amit a színházban tanultam: minden móka és kacagás a második felvonásig tart. Nem volt ez másképp ebben a darabban sem, azonban ekkora váltást két felvonás hangvétele között még nem láttam. A második felvonás úgy érkezik, mint egy pofon. Miért ne lehetne az a szélmalom egy szörnyeteg? Miért van az átlagembereknek igaza? A bolond lovag talán a maga kitalált világában él, de ez a világ miért ne lehetne valóságos? A karakterekkel innentől kezdve egyszerűen tudtam azonosulni, és ezt a hatást az olykor humoros, máskor pedig lehengerlő betétdalok is elősegítették. Amikor könnyed darab egy szempillantás alatt változott át egy komoly életbölcsességgé, akkor tudtam, hogy egy igazán jó musicalt látok.
Kiemelt kép: Ember Márk az Illatszertárban (Fotó: Gádoros Márk), Járai Máté A hőstenorban (Fotó: Zsigmond László) és Tasnádi Bence az Amadeusban (Fotó: Tihanyi Tóth Dávid)