A hónap legjobbja – március

Megérkezett a március és vele együtt a tavasz – igaz, az időjáráson ezt csak pár napig érezhettük. Ez az időszak mindig is kedvező volt a színházba járóknak, hiszen több színház is ekkora időzíti tavaszi nagy bemutatóját, nekünk pedig egyre többször nyílik lehetőségünk arra, hogy az előadások előtt kávézzunk a szabadban, vagy tegyünk egy sétát a városban. A tavaszi könnyedségnek kicsit ellentmondva a szerkesztőség tagjai a mostani hónap legjobbja rovatunkba csupa fajsúlyos darabot válogatott be. Következzék hát azon előadások listája, amelyek leginkább hatást gyakoroltak ránk.    

Andi – A kaukázusi krétakör (Nemzeti Színház)

Aki követi a sorozatunkat, az észrevehette, hogy az utóbbi hónapokban rendre táncelőadások szólítottak meg, és ennek nem az az oka, hogy prózai darabokat ne néznék, egyszerűen csak lenyűgöz az a komplexitás, ahogy az emberi test némán is képes például egy 1500 oldalas regény minden érzelmi rezdülést lekövetni (gondolok itt most éppen a Győri Balett Anna Kareninájára). Valamiért tisztábbnak és markánsabbnak éreztem ezt a vonalat – egészen addig, amíg be nem ültem a Nemzeti Színházban látható Brecht-drámára, A kaukázusi krétakörre.

A német drámaíró 1945-ben, az amerikai emigrációja alatt vetette papírra egyetlen optimizmust sugárzó drámáját, amelynek ősbemutatójára négy évvel később a Berliner Ensemble-ben került sor. A magyar premierig egészen 1961-ig kellett várni, ez lett a Madách Színház új, nagykörúti épületének nyitóelőadása. Azóta számos feldolgozást megélt az anyaságért vetélkedő két asszony története, Budapesten az általam sokat emlegetett Székely Kriszta féle verziót követően idén januártól a Nemzeti Színházban is látható, a grúz Avtandil Varszimasvili rendezésében. Az előadáson látszik, hogy a Gribojedov Akadémiai Színház igazgatója nem először nyúl az anyaghoz, mértani pontossággal összeállított szimbolikával dolgozik az első pillanattól kezdve. Ettől függetlenül a kész előadás mégis nagyon frissnek hat, elsősorban a bámulatos színészi játéknak köszönhetően, de a letisztultsága ellenére is számos funkciót ellátó díszlet és az ezt hangsúlyozó, már már önállóan is atmoszférikusan ható világítás is sokat hozzátesz ehhez, mint ahogy a zenei szövet is, amelyet gyakran erősít fel a két kiváló színművésznő, Katona Kinga és Szűcs Nelli énekhangja.

A Nemzeti előadásából hiányzik a keretjáték, sőt, a kezdeti helyzetfelvetés is kevésbé dramatikus, mint az általam korábban látott előadásokban, ám ez mit sem von le Gruse személyes pokoljárásának hatásából, amelyen Katona Kinga végtelen alázattal vezeti végig a nézőket, nem kímélve sem a publikumot, sem saját magát a legmélyebb érzelmek átélésétől. Az ő teljesítményéhez csak az Azdakot életre keltő Trill Zsolt játéka mérhető, a második felvonás minden egyes percét uralja az őrültség teljes skáláját felvonultatva, néha végtelen humorral, olykor pedig a legszomorúbb igazságokra döbbentve minket. Hozzájuk csatlakozik Szimon Csacsava szerepében Bordás Roland, aki az érzékeny és becsületes katonát játszva ismét újabb színeket csillanthatott meg tehetségéből. Szót kell ejteni Herczegh Péter cameo-járól is, a fiatal színművész Gruse férjének jeleneteiben meggyőző jelenléttel bír, amelyhez az édesanyját alakító Szűcs Nelli remek partner. A színművésznő esetében pedig nem mehetünk el a cselekményt tagoló rövid, ámde annál zseniális etűdök mellett sem, amelyekhez a grúz festő, Niko Pirosmani alakjait használta fel.

Brecht drámája tehát működik a Nemzeti Színházban is, utolsó mondata – Ezen a világon legyen minden azoké, akik a jót cselekszik! – ugyanolyan érvényesen hat Trill Zsolt szájából, mint a világ bármely pontján, sőt… pont akkora erővel csap arcul mindenkit a nézőtéren, hogy néhány napig biztosan a fülünkben csengjen.

Jani – Előttem az élet (Freeszfe Egyesület, Stúdió K)

Maróthy Anna Zorka 2022-ben végzett bábszínházi rendezőként, diplomamunkájaként pedig Émile Ajar regényét, az Előttem az életet választotta. A kötet először 1975-ben jelent meg, a szerző pedig abban az évben elnyerte a neves Goncourt-díjat, amelyet szabály szerint egy író csak egyszer kaphat meg életében, ám mivel az eredetileg Roman Kacew néven született Ajar több álnéven is publikált (másik írói neve: Romain Gary), a nyilvánosságot pedig kerülte, így az esetre csak jóval később derült fény. Önmagában ez a tény is tökéletes alapul szolgálhatna ahhoz, hogy műve olyan színházi formanyelven szólaljon meg, ahol a játszó elbújik egy báb vagy egy tárgy mögé, de az Előttem az élet nem ettől lesz igazán jó előadás.

„Lehet-e szeretet nélkül élni?” – teszi fel a kérdést a történet elbeszélője a tízéves Momo, egy prostituált gyermeke, akit Rosa mama, az egykor volt kurtizán nevel több másik gyerekkel együtt – természetesen a megfelelő apanázs fejében. Bevándorlók, zsidók és muzulmánok, stricik és kurvák lakják a környéket, Momónak pedig ebben a közegben kell felnőtté válnia, amelynek legfontosabb állomása a halálos beteg Rosa mama ápolása. A 300 oldalas regényből Maróthy egy nagyjából 70 perces előadást készített, ennek megfelelően a cselekmény meglehetősen nagy kurtításon esett át, egyes szálakat teljes egészében kihagyott (mint az apa felbukkanása), másokat pedig csak felvillantott, ugyanakkor a nézőnek (még ha olvasta is a művet) nem lehet hiányérzete, hiszen a történet szellemiségét, mondanivalóját tökéletesen átadja. Sőt, rám nagyobb hatással is volt, mint maga a regény (amelyet egyébként jó szívvel ajánlok mindenkinek), ennek legfőbb oka pedig a főszerepet játszó Bartha Bendegúz. Kétségtelen, hogy hatalmas súlyt raktak a vállára, hiszen ő viszi a darabot, a többi színész (akikre szintén nem lehet panasz) többnyire segíti őt az úton. Az előadás végén Momo egy hosszabb monológban mondja el, mindazt, ami kavarog benne, Bartha színjátéka pedig itt érkezett el a csúcshoz: olyan átütő erejű alakítást nyújtott, amivel végig tudtam menni, és bevallom férfiasan, az én könnyem is kicsordult.

Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor sírtam előadáson, de az Előttem az életnek sikerült elérnie, hogy hosszú idő után ismét mindent elsöprő katarzisként éljek meg egy színházi előadást. A történet végtelenül emberi és szívszorító, és bár Momoék világa – remélhetőleg – távol áll tőlünk, mégis közelinek érezhetjük. Ez részben a nagyszerű adaptációnak és színészi játéknak köszönhető, részben pedig annak, hogy az Ajar által ábrázolt érzelmek szituációtól függetlenül mindannyiunk számára ismerősek lehetnek. A legfrissebb információk szerint a hónapban utoljára volt látható az előadás, én még bízom abban, hogy ennek a darabnak az útja még nem ért a végéhez, mert ez tényleg az a produkció, amit mindenkinek látni kell.

Gabi – Ványa Bá (Thália Télikert)

Ványa Bá. Már ez önmagában sokatmondó, pedig csak 3 betű hiányzik Csehov egyik legnagyobb klasszikusának címéből.

Azt gondolom, Kelemen József új színt, új energiákat és lendületet vitt a Thália sokszor kiszámítható életébe, kínálatába. Már a Komédia egy bankrablásról is elképesztően izgalmas és humoros előadás lett, és a Ványa bá is jó értelemben véve feszegeti a határokat. Bár a történet nem mai, mégis gördülékenyen simul a jelenbe, és az első perctől kezdve teljesen hihető, hogy ez itt és most, a mi sztorink. A címszerepet vendégművészként Görög László játssza, aki kitűnő választás volt az egykoron többre érdemes, a sorsába beletőrödő, de azzal talán meg mégsem alkudó középkorú férfi szerepére. A nagymamát alakító Molnár Piroskának már a puszta jelenléte is elismerésre méltó, és bár keveset beszél, mégis sokat mond. Szabó Győzőt kifejezetten üdítő Asztrov doktorként látni, a sok eltúlzott filmes karaktere után kétséget nem hagy afelől, hogy minden műfajban érdemes számolni vele. A legnagyobb alakítás számomra mindenképpen Czakó Julié, aki Szerebrjakov professzor (Szervét Tibor) fiatal és elbűvölő feleségét kelti életre. A Miskolci Nemzeti Színház művésze, olyan természetességgel csavarja az ujja köré a férfiakat, mintha veleszületett tulajdonsága lenne, és sokszor ő maga sem veszi komolyan, hogy házas. Igazi nő, néha sok, néha az agyunkra megy, de egy pillanatra sem lehet figyelmen kívül hagyni.

Mint ahogy az egész történetet sem, amelyben végig ott lebeg a kérdés, hogy a saját hibáinkat, be nem teljesült álmainkat, boldogtalanságunkat, kinek a nyakába tudnánk varrni? De ha tetszik, ha nem, ahogy az életben sem, úgy az előadásban sem viszi el senki helyettü(n)k a balhét.

Kiemelt kép: Katona Kinga (Fotó: Kovács Milán), Bartha Bendegúz és Nyakó Júlia (Fotó: Szkárossy Zsuzsa), Görög László (Fotó: Kovács Milán)