A hónap legjobbja bevezetők megírása az egyik kedvenc feladatom, mert egy picit utána kell néznem, hogy mi történt a színházon kívül az eltelt hetekben: hol tart a természet a dolgában, milyen évfordulók, ünnepek voltak – ezekről hajlamos vagyok egyébként megfeledkezni, hiszen a színház falai között könnyen elveszti az ember az időérzékét. Most sokkal szomorúbb dolgom van, mert ez a pár sor arról fog szólni, hogy miért tesszük el ezt a sorozatot egy időre.

Számos előadás felkerült az online platformokra az utóbbi hetekben, hiszen a teátrumok arra törekszenek, hogy a koronavírus-járvány okozta veszélyhelyzetben, otthonainkba zárkózva se maradjunk kultúra nélkül, ám valljuk be: ezek a felvételek nem pótolhatják azt a csodát, amit akkor élünk át, amikor a színész közvetlenül előttünk alakul át hősszerelmessé, cselszövővé vagy éppen gonosz boszorkánnyá. Szerkesztőségünk minden tagja mélyen magáénak érzi hitvallásunkat – #menjetekszinhazba – ezért úgy döntöttünk, hogy amíg erre nincs módunk, nem osztjuk ki ezt a számunkra rendkívül fontos címet. Bízunk benne, hogy hamarosan folytathatjuk, addig is nézzétek meg, hogy a március 11 aktív napján látott előadások közül melyik négy volt a kedvencünk!

Andi – Tizenhárom almafa (Nemzeti Színház)

A korabeli dokumentumok és Wass Albert szövegei, illetve az alkotók saját emlékei és élményei alapján íródott színdarab valami egészen különleges vállalás a Nemzeti Színház részéről: úgy beszél a 100 évvel ezelőtti trianoni döntésről és következményeiről, hogy nem érzelgős, nem keres bűnösöket és nem nyilvánít véleményt. Pont ettől lesz végtelenül megrázó az előadás, mindenki könnyedén tud olyan pontot találni benne, amitől a sajátjának érzi, amitől képes hozzá kapcsolódni, és amitől elszorul a szíve.

A kétfelvonásos, közel három és fél órás előadás egyáltalán nem tűnik hosszúnak, annyi minden történik a színpadon, annyi sors bontakozik ki előttünk, olyan különleges a szimbolikája, hogy bőven van, ami leköti végig a nézőt. Számos szívbe markoló jelenet érdemelné meg, hogy kiemeljem (például, amikor Kristán Attila az Adjátok vissza a hegyeimet! című verset szavalja, vagy amikor Bakos-Kiss Gábor kihúzza a szögesdrótot a színpad két vége között, ami mellett Tóth Auguszta végigsétál Kicsi Mózsival és Kincsővel…), de most mégis csak egyről fogok részletesen írni, ez pedig gróf Apponyi Albert védőbeszéde, amelyet teljes terjedelemében elmond az őt megszemélyesítő Rátóti Zoltán. A 40 perces monológ közben az egész nézőtér feszült csendben ült, egyként koncentrálva minden szóra, minden mozdulatra, csak néha lehetett hallani egy kis matatást, amikor valaki éppen zsebkendőt keresett az eleredő könnyei miatt. A szöveg önmagában is megrázó, hiszen értünk szól, ima ez minden magyar emberért, azokért is, akik az anyaországban élnek, de főleg azokért, akik az elcsatolt területeken ragadtak. Ám az előadás rendezője, Vidnyánszky Attila tovább megy, Rátóti Zoltán játékának eleve katartikus hatását képes tovább emelni a színpadtechnika kihasználásával: a csendben álló színészek között megnyílik a színpad, bizonyos részek elsüllyednek, miközben a háttérben az elvesztett településeink nevei emelkednek egyre magasabbra, a nézők néma áhítata pedig összekapcsolódik néhány pillanatra: egy a veszteségünk, egyek vagyunk a fájdalomban mind.

A Nemzeti Színház Tizenhárom almafája fontos előadás: vigaszt és reményt ad azoknak is, akik személyesen érintettek, és azoknak is, akik csak a történelemkönyvek lapjairól ismerik a magyar nemzet sorsát örökre megváltoztató diktátumot. Menjetek, és nézzétek meg, ha majd ismét megnyílnak a teátrum kapui!

Tóth Auguszta a Tizenhárom almafa című előadásban (Fotó: Zsigmond László)

Jani – Ha elállt az eső (Jászai Mari Színház)

Március mindannyiunk számára nehéz hónap volt, ezt nem is kell részleteznem, ellenben számomra enyhe vigaszt nyújt, hogy abban a 11 napban, amíg játszottak a színházak, 9 előadást tudtam megnézni, így volt miből válogatnom a tavasz első hónapjában. Erős volt a kezdés, jobbnál jobb darabokat láttam, ám mégsem volt kérdés, hogy melyik legyen számomra a hónap legjobbja, ez pedig nem más, mint a tatabányai Jászai Mari Színház legújabb bemutatója, a Ha elállt az eső. Igazság szerint, miután véget ért az előadás, éreztem, hogy ezt az élményt semmi nem fogja tudni felülmúlni, annak ellenére, hogy rögtön 1-jén láttam, és a tervek szerint közel 15 darab követte volna még.

Andrew Bovell ausztrál szerző négygenerációs, több idősíkon futó családtörténetének 2008-ban volt az ősbemutatója, Magyarországon 10 évvel később került színpadra a Hatszín Teátrumban, a Jászai Mari Színház előadása a második a sorban. A történet nehezen adja magát eleinte, koncentrálnunk kell erősen, hiszen a sztori 2039-ben kezdődik, majd visszaugrunk 1988-ba, aztán előre a 2010-es évek elejére, majd megint vissza, az 1960-as évek végére, és ez így folytatódik egészen addig, míg le nem megy a függöny. Jó fél óra kell a nézőnek tehát, mire felveszi a fonalat (habár Guelmino Sándor rendezésében mindvégig nagy segítséget nyújt a színpadon található naptár), azonban, ha ez sikerül, a világ teljesen megszűnik létezni számára, annyira magával ragadja a történet. Én legalábbis hasonlóképpen jártam, nem tudnám megmondani, hogy a maradék másfél órában mi történt a színpadon kívül.

Nagyon ritkán fordul elő velem, hogy egy előadás annyira beszippantson, hogy együtt lélegezzek a szereplőkkel, hogy átérezzem a boldogságukat és a fájdalmaikat. Utóbbiból pedig elég sok jut osztályrészül, ugyanis a történet fő felvetése az, hogy hogyan befolyásolják a mi életünket szüleink, nagyszüleink döntései. A múlt titkai egyszer mindenképpen napvilágra kerülnek, ezt pedig a szerző, Bovell zseniálisan tárja fel a nézők előtt, akik szemtanúi lehetnek a fiatal Gabriel apja utáni nyomozásának. Egyetlen elhibázott lépés, amelyben egy nő nem volt képes felelősségteljesen meghozni a helyes döntést, és amely nem csak az ő, de leszármazottai életét is megkeseríti. Fekete Anna egészen különleges színpadképpel örvendezteti meg a nézőket, amelyet a folyamatosan színen lévő színészek csak színesítenek. A játszókat nehéz feladat elé állítja Guelmino Sándor, hiszen gyakran fél óra is eltelik, mire újból színre lépnek, ám mégis tökéletesen helyt álltak mindannyian, és külön ki kell emelnem a Bakonyi Csilla-Egri Márta, illetve Szakács Hajnalka-Ráckevei Anna párost, akik ugyanazt a karaktert formálják meg, csak más-más korban. Magáról a történetről nem szeretnék semmit elárulni, hiszen bármilyen apró információ csökkentené a katarzis érzetet, így csak annyit mondok, hogy amint visszatér az élet a normális kerékvágásba, menjetek színházba, különösen Tatabányára, erre az előadásra.

Figeczky Bence és Crespo Rodrigo a Ha elállt az eső című előadásban (fotó: Prokl Violetta, Jászai Mari Színház)

Eszter – Patika (Örkény Színház)

Szép Ernő Patikáját a Mohácsi testvérek dolgozták fel, amelyet 2018 decemberében mutattak be az Örkény Színházban. Annyiszor el akartam rá menni, a plakátját már álmomból felverve is vissza tudtam idézni, mégis valami mindig közbejött. Majdnem kicsúsztam az időből – ugyanis az utolsó előadásokhoz érkeztünk, mert leveszik repertoárról – mikor egy véletlen folytán végre kezemben tartottam a jegyet a Patikára. A Mohácsi-testvérek jellegzetes stílusát csak felvételekről ismertem eddig, élőben azonban minden várakozásomat felülmúlták.

A cselekmény ebben a feldolgozásban gyönyörűen körbeér, a történelem ismétli önmagát, és itt is érvényes a világ nagy igazsága: az ember nem változik, csak a környezete. Ahogy elnéztem ezt a férfiuralta társadalmat – ami a sarokból irányította az életet, két marokkal nyúlva mindenért, amit csak megkíván – összeszorult a gyomrom. Mert tudtam, amint kilépek a színházból, nem kell nagyon keresgélnem ahhoz, hogy ezt az asztaltársaságot több sarkon megtaláljam, mint amennyit a világ elbír. Mert az előadásban is hiába ébred öntudatára az elnyomott feleség, férje pár ütéssel helyre teszi: szereti az asszonyt, de a férfiak által megszabott határokat nem lépheti át.

Páratlan szereposztással tárul elénk a keretbe zárt színdarab, de egyvalakit mégiscsak illik kiemelnem: Znamenák Istvánt, akire nem lehet nem figyelni, még akkor sem, ha három másik jelenet fut mellette párhuzamosan. Az Örkény színházban megelevenedik előttünk a közösség valódi arca minden fájdalmával, titkával és a kegyetlen realizmusával együtt.

Znamenák István a Patika című előadásban (Fotó: Horváth Judit)

Laura – Napraforgó (Füge Produkció)

Nagyon vártam a márciust, tele volt a kis színházas dobozom jobbnál jobb előadások jegyivel, amik közül nem is tudtam eldönteni, hogy melyiket várom a legjobban. Az élet azonban közbeszólt, és mindannyian otthon maradásra kényszerültünk, az előadások pedig amiket annyira vártam elmaradtak. Mielőtt azonban a koronavírus megállította volna a színházi életet, még volt lehetőségem látni Pass Andrea csodálatos darabját, a Napraforgót a Radnóti Tesla Laborban.

Pass Andrea eredetileg színháztörténésznek tanult, majd a Londonban töltött ideje alatt rádöbbent, hogy drámaírással és rendezéssel szeretne foglalkozni. Hazatérve Pintér Béla asszisztenseként dolgozott, akitől rengeteget tanult, azóta pedig ő maga is belevetette magát a szakmába és sorra nyeri meg a pályázatokat, amiken elindul. A Napraforgó című drámáját 2016-ban mutatta be, amivel szintén számos díjat elnyert.

A történet fókuszában egy 10 éves kislány, Janka áll, akinek édesanyja pszichés problémákkal küzd, ami megnehezíti nemcsak az ő életét, de mindenkiét, akivel az anya kapcsolatba kerül. A darab rendkívüli érzékenységgel mutatja be a családi és mentális problémákat, a színészek pedig fantasztikusan állítják színpadra a karaktereket, azok minden árnyaltságával. Az én személyes kedvencem Pető Kata volt, aki Janka édesanyját alakítja. A színésznő már a Törvényen belül című előadásban is elvarázsolt, ebben a szerepben viszont teljesen levett a lábamról. Megkérdőjelezhetetlen hitelességgel tárja elénk a pszichés problémák hullámvölgyeit az előadás alatt. Alakítása révén megláthatjuk, és ezáltal talán kicsit meg is érthetjük, hogy mennyire összetett az élet és az emberi kapcsolatok ápolása, ha ilyen nehézségekkel küzdünk. Pető Kata tehetsége, amivel az érzékeny anyát és az őrült nőt játszotta, teljesen elámított.

Bár a márciusi hónap nem éppen úgy alakult, ahogyan arra számítottam, és sok remek előadást kellett lemondani, rendkívül boldog vagyok, hogy a Napraforgót még láthattam. Amint túl leszünk a krízis helyzeten, és újra megnyílnak a színházak kapui, teljes szívemből ajánlom mindenkinek Pass Andrea megható darabját.

Jelenet a Napraforgó című előadásból (Fotó: Dömölky Dániel)

Kiemelt kép: Jelenet a Ha elállt az eső című előadásból (Fotó: Prokl Violetta), Rátóti Zoltán a Tizenhárom almafában (Fotó: Zsigmond László), Péter Kata a Napraforgóban (Fotó: Dömölky Dániel)