A hónap legjobbja – március

Fantasztikusan színes és impulzusokban gazdag hónapot tudhat maga mögött mindenki, aki márciusban is úgy döntött, hogy esténként a színházat választotta kikapcsolódásként. A tavasz beköszöntével nem csak új előadások kerültek a budapesti játszóhelyek repertoárjára, hanem sokak örömére visszatértek régi kedvenc darabok is, így igazán nehéz helyzetbe kerül az, aki ki szeretné választani, melyik is volt a hónap legjobbja. Szerkesztőségünk mégis megkísérelte ezt.

Andi – III. Richárd (Radnóti Miklós Színház)

Márciusban nálam olyan darabok versenyeznek, mint a Székesfehérvári Vörösmarty Színház Kartonpapája, a Katona József Színház Kamrájában bemutatott Széljegy vagy az Operettszínház Macskadémona, de a legjobb jelzőt mégis csak a Radnóti Színház III. Richárdja érdemelte ki, elsősorban Sodró Eliza fantasztikus alakítása miatt.

Amikor kiderült, hogy Andrei Serban rendezésében Alföldi Róbert játssza a címszerepet, akkor már lehetett tudni, hogy valami nagyon izgalmas dolog fog történni a színpadon, de arra nem számítottam, hogy végül nem a következetes és elegáns rendezés, vagy Richárd maga fog lenyűgözni, hanem a kisebb női szerepekben brillírozó színészek. László Zsolt Margitja olyan részletgazdag, annyi színt vonultat fel, hogy egy másodperc alatt elfelejtettem, hogy a közel két méter magas színész éppen már-már nevetségesnek mondható női jelmezben játszik, csakis arra tudtam figyelni, hogy jóslatát, majd később átkát hogy fogalmazza meg. Nincs abban semmi rosszindulat, csak mélységes bölcsesség, az asszony tudása, akit a férfiak használtak, és akiket ő maga is használt, minden mondatából csöpög a valóság kegyetlensége. Kováts Adél Erzsébet szerepében egyszerűen fenséges jelenség, a magára erőltetett önfegyelem csak olykor-olykor engedi át a szenvedélyes érzelmeket, így a kényszeredett mosolyok és sebtében odaszúrt gúnyos mondatok után még megrázóbb a zárszóban előtörő indulat és kiábrándultság.

Számomra az előadás csúcspontja egyértelműen Sodró Eliza jelenete Alföldi Róberttel.  A fiatal színésznő játssza Annát, mégpedig olyan felkavaró átéléssel, hogy a teljes nézőtér megbabonázva követi a „nőiesség isteni tökélyét”. A remekül megírt párbeszéd valóban a két szereplő szellemének gyors vívása, az éles mondatok addig fokozzák a kettejük közötti feszültséget, amíg Lady Anna gúnyos eleganciáját elfeledve szemen köpi Richárdot. Ám ezt a mélységes felháborodást gyorsan legyőzi a hataloméhség és a korona ígérete, melyet később ő maga illeszt a homlokára, szemében olyan csillogással, amelyre csakis a hatalommal jól lakott asszony képes.

A színdarab az idei POSZT egyik legnagyobb esélyese, nem véletlenül, hiszen a közel három és fél óra alatt a 11 színész olyan egyéni villanásokat mutat, amik folyamatosan emelik a darab hőfokát, egyszerűen nincs olyan pillanat, amikor valaki ne kontrázna rá a már addig is zseniális pillanatokra. Pontosan emiatt nagyon megterhelő az előadás, feszült koncentrációt igényel, hogy egy fontos pillanat se vesszen el, de fél tizenegyre jóleső fáradtsággal lép majd ki minden néző a Radnóti ajtaján, mert azt fogja érezni, SZÍNHÁZBAN volt, így csupa nagybetűvel.

Ádám – Delila (Centrál Színház)

Március a komédiák versenye volt nálam: bemutatkozott a Vígszínház új bohózata, az Egy éj a Paradicsomban, Simon Kornél rendezésében, zenés formában visszatért a Karinthy Színházba a Tanár úr kérem, már a fővárosban is látható Háy János gyomorkeserű fergeteges komédiája, az Utánképzés, és mind a Centrál, mind az Örkény felvett a műsorára egy-egy Molnár Ferenc-darabot.

Nem volt könnyű a döntés, hiszen egy vígjátéknál a talán legfontosabb fokmérő, hogy hány alkalommal tud mosolyt csalni az arcomra, hányszor nevettetett meg annyira, hogy a hasizmon is belefájduljon és még a könnyem is kicsorduljon. A jó komédia azonban nem csak egyszerűen poénos, hanem a felszín alatt olyan problémákat boncolgat, melyek a játékos őrület során rövid időre, de pont jókor ütik fel a fejüket ahhoz, hogy a néző a gondolatokat – tudat alatt – hazavigye magával.

A Centrál Színházban március eleje óta látható Delila Molnár Ferenc zseniális érzékenységének is köszönhetően Puskás Tamás rendezésében egy olyan előadás lett, amely jutalomjáték a színészek, többek között Balsai Móni, Trokán Nóra, Stohl András és Magyar Attila számára. A színpadon megjelenő emberek és sorsok mind olyan valóságosak, hogy ha nem is saját magunkra, de egy barátunkra, rokonunkra ismerünk bennük. Bár a szünet nélkül játszott előadás másfél órája igazán felhőtlen szórakozást nyújt, mégiscsak ott lapul a mélyén, hogy egy párkapcsolatot, de akár csak egy emberi kapcsolatot sem szabad anélkül eldobni, hogy ne tettünk volna meg mindent azért, hogy megmentsük. Ha pedig a csapos közbeszól, akkor nincs mit tenni, nevetni kell.

Kiemelt kép: Dömölky Dániel és Horváth Judit