A hónap legjobbja – május

A színházi évad utolsó teljes hónapjához érkeztünk, júniusban általában utolsó előadásaikat játsszák a kőszínházak, a nyár beköszöntésével pedig átadják a kulturális stafétát a szabadtéri színházaknak. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen szerkesztőségünk tagjai májusban is sorra váltottak jegyet a különböző produkciókra – fogadjátok szeretettel az idei évad utolsó A hónap legjobbját, júniusban már az évad legjobbjaival jelentkezünk! 

Jani – Hullámtörés (Radnóti Színház)

A Hullámtörés volt számomra az egyik olyan előadás az idei évadban, amelynek a bemutatóját már nagyon vártam, holott az eredeti filmet nem láttam. Viszont Lars von Trier (további) munkássága, Szenteczki Zita rendező személye és az, hogy a főszerepet Sodró Eliza játssza, kellően felcsigázott, hogy az utóbbi hónapokban ne csak a jó idő miatt várjam a májust. Igaz, az igazán tavaszias idő nem adatott meg, de a maradandó színházi élmény igen. Régen volt ahhoz hasonló élményben részem, mint amit a Hullámtörés premierjén átéltem, ami a csillagok szerencsés együttállásának is köszönhető. Bár maga a produkció nem teljesen hibátlan, ezek felett mégis könnyedén szemet tudtam hunyni, annyival magával ragadott a díszlet (amely a Radnóti piciny színpadán igazán monumentálisnak hat), a történet, a mondanivaló és természetesen a színészi alakítás.

Az előadás rengeteg kérdést feltesz, azonban ezeknek a megválaszolását már a nézőre bízza. Rajtunk áll, hogy elítéljük vagy felmentjük Besst, hogy tudunk-e együtt menni és érezni vele, vagy éppen – Dodóhoz, a legjobb barátnőhöz hasonlóan – megráznánk a vállát, netán még két pofont is adnánk neki, hogy térjen észhez. Ugyanakkor – és legyen bármennyire is eltúlzott Bess alakja – bizonyára mindannyian voltunk már annyira szerelmesek, hogy úgy éreztük, tényleg mindent feladnánk a másikért vagy éppen kifordultunk saját magunkból. Ez mondhatni, az (első) szerelem velejárója, és erre főleg utólag, felnőttként visszagondolva döbbenünk csak rá, de ezek a megtapasztalások is mind hozzájárulnak ahhoz, hogy minél jobban tisztában legyünk önmagunkkal. De ugyanígy említhetném a hit kérdését, amelyet szintén erőteljesen – és némileg megbotránkoztató módon – boncolgat az előadás, éppúgy, mint azt, hogyan bújunk a vallás álcája mögé, emeljük fel a szavunkat Isten nevében, miközben pont nem azt az életet éljük, amit ő elvárna. 

Az előadás egyik legerősebb pontja Sodró Eliza, akinek alakításáról nehezen lehet nem szuperlatívuszokban nyilatkozni. Az ilyen szerepekre mondják, hogy “pofán csapta” a színészt – és bár ez a mondhat meglehetősen profánul hangzik, de attól még igaz. Sodró színészi eszköztárának széles skáláját vonultatja fel, érzékenyen, szépen és hitelesen játszik. És azt, hogy a közönség mennyire tud vele menni, mi sem bizonyítja jobban – már persze az előadás végi vastaps és ováció mellett -, hogy a nézők a második felvonás elején vele együtt, hangosan imádkoznak Janért. De hasonlóan szép pillanatai vannak a Dodót játszó Berényi Nóra Blankának is, valamint Kováts Adélnak, aki az anya szerepében lép színpadra: mindkettőjük külön-külön és Bess-szel együtt is hitelesek, érzelemmel telik – utóbbi nem egy jelenetben pusztán a hallgatásával és a tekintetével képes felrajzolni olyan hatalmas belső, lelki harcot, amely képes szíveket szétszaggatni. 

Könnyedén lehet, hogy a Hullámtörés lesz a Radnóti Színház legújabb sikerdarabja – ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a premiert követő egy-két napban az évad összes előadására elkapkodták a jegyeket, sőt, a színház már most elővételt hirdet az őszi előadásokra -, így aki a jövő évadban meg akarja tekinteni, annak igen csak résen kell lennie. De annyit mondhatok, hogy megéri.

Dani – Hegedűs a háztetőn (Vörösmarty Színház)

Egészen elképesztő belegondolni, hogy több mint 60 éve mutatták be a Broadwayn a Sólem Aléchem regényéből adaptált, Joseph Stein által színpadra írt Hegedűs a háztetőn című musicalt Jerry Brock zenéivel és Sheldon Harnick szövegkönyvével, amely azóta meghódította a világ színházainak többségét, többek között a magyar teátrumokat is. Amikor a Vörösmarty Színház 2024/25-ös évadának bejelentésekor kiderült, hogy az új iterációt az általam rendkívül kedvelt Ne most, drágám! rendezője, Telihay Péter állítja színpadra, akkor nagyon fellelkesültem, az pedig ugyancsak bizalommal töltött el, hogy a főszerepet a sokoldalú Egyed Attilára osztották.

A Jászai Mari-díjas színművész egy Tevje nevű, zsidó családapát formál meg, akinek legnagyobb értéke öt lánya és belevaló felesége, akik ugyan megadnak számára minden boldogságot, amire csak szüksége lehet, azért imádkozik Istenhez azért, hogy némi pénzmaghoz is segítse őket hozzá. Miközben lányai sorra férjet találnak maguknak, ütközik a hagyomány és a fejlődés, a régi és az új szemlélet: van-e még létjogosultsága annak, hogy az apa keressen hitvest a gyermekének? És ha nincs, az automatikusan azt jelenti, hogy elvesztette a tekintélyét? Többet ér a társadalmi nyomás és a jómódúság, mint a boldogság és a szerelem? Jól van az úgy, ha népeket rekesztünk ki pusztán a származásuk miatt? A Hegedűs a háztetőn musical évtizedek óta fontos üzeneteket közöl, a mai napig aktuális minden témája, Telihay verziója pedig a különleges látványvilágával könnyedén megragadja a figyelmet, és ha néha el is ereszti azt kicsit, a színészeknek mindig sikerül visszaszerezniük.

A fejér megyei társulat ismételten kitesz magáért (élen a zenészekkel, akik élőben követik az eseményeket!), de kiemelném közülük a már említett Egyed Attilát, akinek meglehetősen széles skálát kell bejárnia a főszerepben: lényegében ide-oda egyensúlyozik a vaskalaposság, a múlthoz való kötődés és az atyai szigor, valamint az engedékenység, az apai szeretet és a megbocsátás között, meglehetősen ügyesen. Öröme ragadós, haragja viharos, a benne örvénylő döbbenet és düh pedig nem is üvöltözés képében, hanem szinte suttogásként tör a felszínre, ami valószínűleg a darab legerősebb pillanata – abban a jelenetben még köhögni is elfelejtettek a nézők, a légyzümmögést is hallani lehetett. Többek között ezért is ajánlom mindenkinek, hogy tegyen vele egy próbát még akkor is, ha korábban már számos alkalommal látta a hegedűst más rendezőktől, más színházakban.

Gabi – Az éjjel soha nem érhet véget (LOUPE Színházi Társulás)

Aki rendszeresen követi A hónap legjobbja rovatunkat, annak talán úgy tűnhet, hogy dé javu érzése van. Mert igen, nem először írom azt a LOUPE Színházi Társulás új előadása után, hogy rendkívül erősre sikerült. És ez most sincs másként. Szerencsére. Mert az egyre nagyobb ívet futó független társulatnak pont ez adja az erejét. Horváth János Antal rendező – aki Csicskár Dáviddal együtt szerzője is a darabnak – ismét egy olyan témát választott, amelyhez minden társadalmi réteg tud kapcsolódni.

Kelet-Magyarországon járunk, ahol ipari méreteket öltött a munkanélküliség, ami nemcsak a kilátástalanságot, hanem az alkoholisták számát is növeli. A napok teljes nihilben telnek, a futball az egyetlen, aminek köszönhetően életjelet lehet érzékelni a településén. Ettől valamelyest ünnepnek tűnik a szürke hétköznapok mellett a vasárnap, amikor a helyi srácok rúgják a labdát. Köztük Lóri, aki minden tekintetben kilóg a brigádból: ő a legtechnikásabb srác a pályán. Híre a fővárosig is eljut, a budapesti topcsapat menedzsere jön, lát, és viszi is Lórit, első körben persze csak próbajátékra. Felbolydul a család, a település, mindannyian érzik, hogy fordulóponthoz érkezett az életük: végre megfogják Isten, vagyis inkább Lóri lábát, és vége lehet a nélkülözésnek. A nagyvilágban sok ehhez hasonló történetet ismerünk, több, ma már sztárfocista is van, akit a foci ki és felemelt. De ehhez az (is) kellett, hogy tudtak élni a lehetőséggel. Lóri nem tud, és nem azért, mert nem elég technikás, vagy ne lenne elég ügyes, egyszerűen fogva tartják a saját korlátai, és ezekből egyetlen hétvége alól nem tud szabadulni. Jobbhíján visszatér a szülői házba, s bár a sikertelen kiruccanás a karrierjét nem, de legalább a szemléletét, gondolkodását elindítja egy másik irányba.

A szereposztás ismét eltalált: Samudovszky Adrián nagyon jól hozza Lórit, Stefanovics Angéla teljesen hiteles, ahogy szétcsúszott anyaként kapaszkodik a fiába, és kifejezetten üdítő Bánki Gergelyt nézni, aki három karaktert is alakít. Lóri barátnőjét, Trill Beatrix játssza zseniálisan, Znamenák István pedig annyira természetes, mintha nem is a színpadon lenne. A látvány és a jelmezek is rengeteget adnak az előadáshoz, és a LOUPE-ra jellemző humor is segít a téma könnyebb megértésében. És bár a történet fiktív, mindannyian tudjuk, hogy a jelenség, a helyzet, valós. Így az össze többi előadásukhoz hasonlóan, ezen is napokig lehet gondolkodni.

Beni – Oidipusz (Radnóti Színház)

Mostanra már hajlamos vagyok egyenesen rettegni a görög drámáktól. Ami, belátom, egy meglehetősen szélsőséges kijelentés, azonban egy olyan elmeállapot kivetülése, aminek a kialakulásáért megannyi előadás ellenem szövetkezve, vérrel és verejtékkel megküzdött már. Volt köztük progresszív holland rendezés, brutalista német vízió, és egy majdnem harmincfős kart felvonultató, eredeti görög előadás is – mindegyik a maga módján lenyűgöző, de olyan tényezők miatt, mint az eredeti szöveg használata vagy a díszletként szolgáló üres színpad, számomra mégsem voltak igazán kielégítőek. Így hát magamon erőt véve a Radnóti Színház Oidipuszára is annak az állításomnak ellenére mentem el, hogy én bizony soha többet nem fogok még egy görög drámát megnézni. A darab végül annak az iskolapéldája lett annak, hogy miért nem szabad ilyen sopánkodó kijelentéseket tenni.

Szikszai Rémusz színrevitele Robert Icke, a fiatal angol drámaíró és rendező kortárs újragondolását vette a történet alapjául, ahol a címszereplő egy ambiciózus politikusként van ábrázolva. Ebben a feldolgozásban Oidipusz a miniszterelnöki poszt legesélyesebb várományosa, aki beszédeiben nyíltan hirdeti, hogy amint megválasztják véget vet a politikai titkolózásoknak és félrebeszéléseknek és még a régi ügyeket is felgöngyölíti. Azonban a választás éjszakáján játszódó darabban a hatalma csúcsán álló férfi – az eredeti történethez hasonlóan – rádöbben, hogy semmi és senki sem az, aminek és akinek eredetileg hitte – a főhős élete egy szempillantás alatt megváltozik.

Csak úgy, ahogyan erre az előadásra ellátogató gimnazista csoport is egészen biztosan felelevenítette azt az örökzöldet, ami a görög drámák aktualitásán való elmerengés, nekem is muszáj egy kicsit csócsálnom ezt a lerágott csontot. Számomra közel feldolgozhatatlan, hogy miként lehet ennyi létjogosultsága egy több mint 2400 éves történetnek, amit tömérdekszer és ezerféleképpen feldolgoztak már. A történet fordulatai, szereplői és morális tanulsága megegyezik az eredetivel, Robert Icke modern thrillerbe rejtett kőkemény politikai drámája mégis játszi könnyedséggel emeli napjainkba a cselekményt. A hétköznapok közéleti figuráira emlékeztető karakterek, ismerős szituációk, ismerősen csengő mondatok, mégis egy több ezer éves antik alap.

Persze lenyűgöző, hogy történet mindenféle látszólagos szuszakolás és erőltetés nélkül ilyen könnyen aktualizálható, de túllépve az egyértelműn, számomra az sokkal meglepőbb, hogy mindez mégis mennyire frissnek érződik. Ez alatt azt értem, hogy az Oidipusz alapsztoriját csakúgy, mint a Hamletét vagy a Rómeó és Júliáét, gimnáziumtól kezdve még az a tanuló is kívülről fújja, aki minden erejével azon volt, hogy az irodalomórák ellen lázadjon. A dán királyfi bosszúja kalandos, a tragédiában végződő fiatalok szerelme közismert, és mégis melyik tini felejtené el éppen azt a történetet amelyikben a fiú a saját anyjával bújik egy ágyba? Az előbbi kettőből viszont nehezen tudok elképzelni bármi olyan feldolgozást, ami Szikszai Rémusz rendezéséhez hasonló frissességgel szakítaná át túljátszottság nehézségeit. Azonban saját esetemből kiindulva, már várom azt a feldolgozást, ami ismét rávilágítana arra, hogy miért is nem szabad ehhez hasonló szélsőséges kijelentéseket tenni.

Kiemelt kép: Samudovszky Adrián (Fotó: Gordon Eszter, Sodró Eliza, Pál András (Fotók: Dömölky Dániel)