A hónap legjobbja – május

A színházi évad utolsó teljes hónapjához érkeztünk, júniusban általában utolsó előadásaikat játsszák a kőszínházak, a nyár beköszöntésével pedig átadják a kulturális stafétát a szabadtéri színházaknak. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen szerkesztőségünk tagjai májusban is sorra jegyet váltottak a különböző produkciókra – és ez a sokszínűség meg is látszik a májusi A hónap legjobb cikkünkön.

Jani – Fekete hattyú (Szegedi Kortárs Balett)

A táncelőadások hosszú évekig elkerültek, de az utóbbi két-három évben több olyan darabot is láttam, amelyek igazán magával ragadtak: ilyen volt például a Duda Éva Társulat Frida című produkciója vagy A vágy villamosa az Eiffel Műhelyházban. Ezeken az élményeken felbuzdulva a Nemzeti Táncszínház által szervezett Budapest Táncfesztivál három előadására is jegyet váltottam, így nálam a májusi időszak főleg erről a műfajról szólt. Rögtön az elején olyan élményt kaptam, amelyben ma már a prózai színházban is ritkán van részem. A Szegedi Kortárs Balett Fekete hattyú című előadása, Juronics Tamás rendezésében (koreográfia: Juronics Tamás, Czár Gergely és a Társulat) a Csajkovszkij-balett történetének modernkori újraértelmezése, amely tökéletesen megidézi azt a kort, amelyben az eredeti mű íródott.

Közel 10 évvel ezelőtt, szintén Szegeden mutatták be A varázsfuvola című operát, amelyben a rendező, Alföldi Róbert a cselekmény helyszínéül egy elmegyógyintézetet választott. Igazán újszerű volt ez a látásmód, amely remekül működött, és ez nincs másként a Fekete hattyú esetében sem. Ebben a változatban a skizofrén Odette szintén egy ilyen intézményben vergődik, ezzel pedig az egész hattyúlét új értelmet nyer. Míg az eredeti balettben a hattyú alakja a bezártság, a rabság szimbóluma, addig ebben a műben pont, hogy a szabadságot jelenti. Az alapmű többi karaktere is jól beazonosíthatóvá válik: a Herceg anyja gyógyító apáca, Alexander a medikustárs, Siegfried a kedvességre és türelemre hangsúlyt fektető fiatal orvos, Rothbart pedig egy professzor, aki gyógyszerrel, ágyhoz kötözéssel, hidegvizes-fejmosással próbálja elűzni a Gonoszt. És természetesen idővel színre lép a szabad külvilágból egy fekete ruhás lány, a nagy rivális, Odile, aki befészkeli magát Odette mesevilágból szőtt álmai közé.

Habár az eredeti balettet még nem volt szerencsém élőben látni, de különböző feldolgozásokból már ismertem a történetet, ahogyan az ahhoz szorosan kötődő Fekete hattyú című film Natalie Portmannel a főszerepben is nagy kedvencem. A Szegedi Kortárs Balett előadása viszont úgy is működik, ha nem ismerjük az alapművet: olyan elementáris erővel képes hatni a nézőre – amelyben természetesen nagy szerepe van Csajkovszkij remek zenéjének –, amelyet garantáltan magunkkal viszünk egy életre.

Gabi – A pelikán (Radnóti Színház)

A Radnóti frissen bemutatott darabja a svédek egyik legismertebb, de legellentmondásosabb szerzőjének, August Strindbergnek a műve, amit Ördög Tamás vitt színre. A svédekre általában jellemző letisztultság az előadás egészében megmutatkozik, a négyszereplős darabban a végletekig le van csupaszítva minden, így nincs is más „feladat”, mint a színészek erőteljes játékára koncentrálni. A díszlet sem vonja el a figyelmet, a központi elemnek számító kanapé kifejezetten jó húzás, az egyetlen, ami emellett komoly hangsúlyt kap az előadás alatt, az az anyát alakító Tóth Ildikó piros ruhája.

Az első perctől kezdve lebomlanak a falak, és ott ülünk totális bepillantást nyerve egy család mindennapjaiba. Akik akár a szomszédaink is lehetnének, hiszen az ilyen harcok manapság sem ritkák, pedig a darab nem ma íródott. Tóth Ildikóra nem csak a piros ruhája miatt kell odafigyelni, hanem mert hihetetlenül erősen, zsigerileg hozza a családját végletekig manipuláló anyát, aki a legnagyobb természetességgel állítja be magát a helyzet áldozataként. Kacérkodik, fegyelmez, utasít, könyörög, bárkit és bármit feláldoz, ha pillanatnyi érdekei úgy kívánják. Semmi sem szent számára, a férje halála miatt is elégtételt remél az élettől, csúcsra járatja az érzelmi bántalmazást, szemrebbenés nélkül ugrasztja egymásnak a két gyermekét. De az sem okoz számára problémát, hogy a lánya férje is részese a kis játszmáinak. A helyzet kiélezett és sérülékeny, mert az érzelmek mellet a vélt örökség is kockán forog, emiatt pillanatok alatt megváltozhat, és meg is változik minden. Üde színfolt, a frissen a családba került vő, Bányai Kelemen Barna, aki szintén dobogós helyen végezne, ha a manipulációt sportteljesítményként lehetne értelmezni. A két gyermeknek (Sodró Eliza és Major Erik) kell némi idő, amíg felismerik, hogy nem ellentétes sarokban állnak a családi ringben, hanem egymás mellett, viszont a saját anyjukkal küzdenek. A megkésett és döbbenetes erejű tudatra ébredés sajnos oda vezet, hogy tragédiába torkollik az esemény, és onnantól a hazugság szisztematikusan szőtt hálójából már senkinek nincs visszaút…

A darab fő erőssége a történet mellett, hogy mind a négy szereplő kihozza a maximumot a karakteréből, de számomra leginkább a voman powert képviseli az előadás. Tóth Ildikó nem csak topformában játszik, minden negatív töltet ellenére, gyönyörű a színpadon, Sodró Eliza pedig ismét egy új arcát mutatja, pedig minden darabjában láttam, azt hittem már nem tud meglepni. Meg tudott, és ez pluszban hozzátesz A pelikán erejéhez.

Dóri – Cuban Eclectico (Acosta Danza)

A Budapest Táncfesztivál keretein belül ismét egy olyan előadást érkezett Magyarországra a szervezők jóvoltából, amely a hazaitól teljesen eltérő kulturális sajátosságokat, tánc és zenei elemeket csillogtatott meg. Az Acosta Danza együttes Cuban Eclectico című előadásának már a nevében felbukkan, mit is láthatunk majd, az igazi, eklektikus Kubát.

Számomra meglepő volt, hogy Carlos Acosta társulatvezető-koreográfus rögtön az elejétől milyen arányosan vegyíti a klasszikus balett, a hagyományos és a modern stílus elemeit. Az így megszületett mozgásforma és a társulat tagjainak felkészültsége és kreativitása lenyűgöző, tökéletes hangsúlyt és szerepet kapott nemcsak a kubai vagy latin dallamok lendületessége, hanem a táncosok lelkesedése is. A darab előrehaladtával, ami több rövidebb koreográfiát mutatott be, viszont szépen lassan átkerült a fókusz a modernebb táncelemekre, sőt az utolsó rész alatt egy igazi utcai táncos bulivá vált a színpad, amit a közönség is átszellemülve fogadott, így egy igazi latin fiesztával zárhatták a nézők az estét.

Kiemelt kép fotósai: Hugo Glendinning, Tarnavölgyi Zoltán, Dömölky Dániel